Tolna Megyei Népújság, 1974. december (24. évfolyam, 281-304. szám)

1974-12-25 / 301. szám

1

I

i,1973-ban 2 108 881 magyar látogatott külföldre.M (KSH-adat),

A ma embere nem ismeri a legyőzhetetlen messzeséget. Hogyan is ismerhetné a távolság korlátáit? Gondolják csak meg... elfogyasztom a reggelimet a főváros valamelyik éttermében, vagy bisztrójában, aztán irány a Ferihegyi repülőtér, s nem is egészen egynapos út végeztével már Bombayben költhetem el a vacsorámat. Miért pont ott? Ez jutott eszembe. Talán éppen a küszöbönálló tél miatt, meg talán azért is, mert Bombay tulajdonképpen messze van. Bár az odavezető út távolságát nem nagyon lehet kifejezni úgy, hogy ennyi, meg eny- nyi napi járóföldre van Szek- szárdtól, Budapesttől, vagy éppen Miskolciéi. Gyalog nem nagyon járunk, ezért is veszítettük el az időben a napi járóföldet, mint mértéket. A gyalogszer a helyváltoztatás legősibbje — hovatovább csak a természetjáróké lesz s néhány olyan foglalkozású embertársunké, akit a munkája kényszerít békés és szemlélődő poroszkálásra. Jó és rossz is ez egyszerre. Okos emberek gyakran mondják ezt, nem is oktalanul aggodalmaskodva értünk, akik élvezvén egyebek között a közlekedés mind magasabb fokra szökkenő gépesítettségét, egynémely dologban magunk is elgépiesedünk. Pedig ez a modern kórság korunk emberéből azt lopja ki leghamarabb^ ami benne a legtöbb; az értő, érző — se két tulajdonság folytán aktív — emberséget.

Szóval, nincs távolság. És még valamit mondanék... úgy birtokoljuk ezt a „nincs”-et, mintha mindig is a mienk lett volna, mintha soha nem jelentett volna elérhetetlen távolságot Moszkva, Helsinki, Athén, vagy Madrid, a tengerentúlról nem is beszélve.

— Hová, hová? — kérdeztem még a nyár elején Szeged felé tartva egy ismerős szekszárdi házaspárt a hűvösével, helyhöz illő berendezettségével csalogató autóspihenőben.

— Átugrunk Újvidékre.

— Rokonokhoz?

— Dehogy! Csak körülnézünk. Voltunk a jugoszláv tengerparton, Bulgáriában és Csehszlovákiában is. Jövőre Lengyelország következik. Ez olyan futó kirándulás.

Hm... futó kirándulás! Jó utat kívántam a Kelebia felé igyekvőknek és eszembe jutott Mári néni, aki harminc valahány évvel ezelőtt Kaoosmérő- ben azzal döbbentett meg, hogy soha nem járt az oda hét kilométerre lévő Kaposvárott.

— Piacozni se?

— Mit piacozzon egy napszámos asszony, te lány?! — mondta nevetve a szikár kis öregasszony és máris magamra hagyott a lehajló ágú körtefa alatt, mely nyaralásaim leg- tündéribb rejteke volt, amikor úgy akartam olvasni, hogy ne tudjanak elküldeni sehova.

bicsaklott a tűzzel-héwel folyó beszámoló. Akkor, amikor megkérdeztem tőle, hogy az országot bejárta-e, látta-e már Sopront, volt-e Miskolcon, meg Szegeden? Dühösformán mordult rám.

— Hogyan láttam volna? Tudja maga, hova járhatott el a magamfajta parasztember ennek előtte?

Tulajdonképpen tudtam, de hagytam, hogy ő mondja el katonaként hol szolgált, merre járt és milyen cudar világot látott a Donkanyarban, utána meg a Fekete-tenger partján lévő hadifogolytáborban.

— Na, ezt a világlátást nem kívánta se testem, se lelkem. Országot, meg világot látni? Ugyan! — intett visszakozásra, hogy folytassa a dániai élményeket. — Tudja azt maga jól, hogy régebben csak az urak, meg a valcoló munkásemberek jutottak el a külföldre. Az urak passzióból, a munkások a munka, meg a szakmájuk titkai után vándorolva. A népség meg katonaként.

Ismerek embereket, akik egész éven át elkövetkező nyári utazásaikra rakosgatják félre e célra megtakarítható forintjaikat. Igaz, zömmel értelmiségi foglalkozásúak, de vannak közöttük szép számmal kétkezi munkások. Idősek és fiatalok és mind kevesebb azoknak a száma, akik valutává tehető szalámival és egyébbel kerekednek föl, meglátni a soron következő többet a világból.

Szomszédolunk. S tesszük ezt olyan természetességgel, mint a hajdan volt téli estéken az éjszakát megkurtító szomszédolást, mely szórakozásra és okulásra egyaránt jó és bevált alkalom volt, de alkalmatlan azért arra, hogy igazán közel hozza a messzeséget, kitárja a világot,

Évekkel ezelőtt készítettem riportot egy idős parasztemberrel, aki akkor tért haza Dániából, ahol egy szövetkezeti gazdákból álló delegáció tagjaként járt és elbeszélte útiélményeit, elsősorban persze azt, hogy mit érdemes megtanulni ennek a tőlünk mesz- sze élő népnek a szarvasmarha-tenyésztőitől.

Újságíró álmában se kívánhat jobb rioortalanyt, mint az én Tóth Menyhért bátyám TOlt, de egy ponton csak megEgyik apai nagynéném évek óta nyugdíjban volt már, amikor azzal keltett riadalmat a családban, hogy egymás után kétszer is munkát vállalt diplomatacsaládoknál. Az atya- fiság ironizálásra hajlamos ága mindig is kalandvágyó természetével magyarázta a különös vállalkozást. Az engedékenyebbek vállukat vonogatva azt jövendölték, hogy abból se lesz ám semmi, nagyon hamar elódzódik majd a bocskor és jön a nénénk haza.

Nem lett igazuk. Azoknak sem, akik kalandvágyénak címezték. Néném öt évet töltött Svájcban és Franciaországban és isten uccse, megfiatalodva tért haza akkor már csak nagymamának.

Mikor első találkozásunk alkalmával elém terítette az emlékként hazahozott fotók, képeslapok halmazát, azzal kápráztatott el, hogy tucatnyi baadeckernél pontosabban és hívebben mesélte el, mi érdemes a megismerésre. Milyen barátokra tett szert a dél- franciaországi halászfaluban, hogyan él a svájci munkás és hányszor kell megnézni a Louvre-ot ahhoz, hogy az ember elmondhassa, mit látott.

A kérdés, hogy érdemes volt-e, szükségtelenként hangzott el. A válasz azonban nem lepett meg. Azt tanúsította a szó szerint reprodukálhatatlan vallomás, hogy egészebb ember lett és tartozott magának ezzel az öt évvel, mert az ő generációja lekésett azokról a lehetőségekről, amelyek nyitottak a mai fiatalok előtt.

Meggyőződésem, hogy kevés olyan boldog öregasszony van, mint amilyen az én néném volt. Elégtételt szerzett magának minden korábbi nemle- hetért,

Kocsis Sándor gépszerelő Trabantját élcelődve csodálták körül ezelőtt nyolc évvel, amikor a szó szoros értelmében megmászva a jobb márkájú autósok számára is komoly próbát jelentő hegyeket, megérkezett Dubrovnik egy szerény campingjébe feleségével és akkor kilencéves fiával. Nem hitték el, hogy a Trabanttal érkezett, pedig a hamutartónak csúfolt jószág akkor már megjárta a családdal Romániát és Bulgáriát.

— Nekünk nincs más szenvedélyünk. Mióta a gyerek is jöhet velünk, nem múlhat el a nyár külföldi túra nélküL

— Mit szólnak a munkatársak?

— Már nem nagyon szólnak. Eleinte ugrattak, hogy se egy fröccs, se cigaretta, meg azt is mondták, hogy túlzás a gyereket úgy elkapatni, míg más húsz-harminc évesen jut el külföldre ...

— Bár mehettünk volna mi is az ő korában! — sóhajtja az asszony, aki pedagógus szeretett volna lenni, de adminisztrátor lett. Viszont, képzeljem csak el, mit jelentenek a gyereknek az együtt töltött nyarak élményben és ismeretekben! Földrajz szakos tanár akar lenni. Elképzelem. Csak el ne felejtse a fiú, hogy mennyit köszönhet a szülői ház okos hobbijának.

Már sokadszorra veszem elő az IBUSZ 1975-ös programfüzetét. Ismét bőséges és újra csábító a program. Válogathatunk, mert jövőre is elvár bennünket a világ és mi sem bizonyosabb, mint az, hogy nem hiába. Már nem tudnánk meglenni világ járás nélkül, pedig igencsak sokan voltunk fél évszázaddal ezelőtt, akik legfeljebb úgy utazhattunk, hogy kezünkben volt az útleírás és birtokunkban az objektív társadalmi akadályoknak fittyet hányó képzelet...

LÁSZLÓ IBOLYA

Évfordulók

Az új esztendő egész sor irodalmi évfordulót hoz: Jókai 150 éve született, József Attila hetven éve, Kemény Zsigmond pedig kerek száz éve lesz, hogy meghalt. A legjelentősebb évforduló, ami megyénket is közelről érinti, Vörösmartyé, születésének 175., halálának 120., a Zalán futása megjelenésének pedig 150. évfordulóját ünnepelhetjük. A Vörösmarty-adatok közismertek: élete egy jelentős szakaszát a megyében töltötte, s itt írta a Zalán futását, az eposzt, amely nemzedékek reményét váltotta valóra.

Egy-egy évforduló mindig jó alkalom arra, hogy a figyelem megsokszorozva forduljon a nagy alkotók felé, s életművük méltó helyet foglaljon el az olvasó élményvilágában. Nem panaszkodhatunk, a kulturális forradalom, amit jogos büszkeséggel emlegetünk, nem volt hatástalan, de vajon mindent megtettünk-e, hogy nemzeti klasszikusaink állandó olvasmányainkká váljanak, s a méltán népszerű Jókai mellett például Kemény Zsigmond is része legyen az irodalmi köztudatnak. És Vörösmarty! Amikor a Zalán megjelent, nem volt száz előfizetője, s bár a lelkesedés országos volt, olvasója se lehetett sokkal több. Valószínűleg ma sem jobb a helyzet, s a magyarázat is rögtön kéznél van: a hosszú, Időmértékes sorokat nehéz olvasni, s Vörösmarty egyébként is olyan bonyolult képeket használ, amelyek távol állnak a ma emberétől.

Ami a hexameterek állítólagos nehézségét illeti, közönséges babona, hisz minimális verstani ismerettel könnyedén olvasható és élvezhető. A baj inkább az, hogy rendszerint ez a minimális verstani ismeret is hiányzik... Az persze más kérdés, hogy akik „nehézséget", „bonyolultságot" emlegetnek, általában ennek a fikarcnyi verskultúrának megszerzésére sem törekednek, jóllehet rögtön készen vannak az ítélettel. Ami pedig Vörösmarty képzeletének gazdagságát, képeinek bonyolultságát illeti, épp napjainkban történt meg a csoda: az idegen irodalmakért nehezen lelkesülő franciák álmélkodva fedezték fel Vörösmarty példátlan modernségét, mellyel messze megelőzte a legmodernebbnek vélt szürrealistákat

Miért fontos mindez? A múlt, hagyományainak gazdagsága része mai életünknek is, ha megtagadjuk, önmagunkat szegényítjük. S azt se feledjük, hogy nemzeti kultúránk soha nem volt ennyire hozzáférhető, mint ma. Irodalmunk világszínvonalon álló alkotásai ma már jobbára állandóan kaphatók sorozatokban, egyes kiadásokban, még pedig olyan áron, ami a könyv világpiaci árához képest szinte nevetséges. Csak mellékesen: ez is az életszínvonal kérdéséhez tartozik, hisz aki könyv nélkül él, nem él igazán, s aki életéből kirekeszti a nemzet legjobbjait, önmagát lopja meg.

A jövő esztendő évfordulói jó alkalmat jelentenek arra, hogy közkinccsé váljanak értékeink, de egyben kézenfekvő a figyelmeztetés is: az ünnep nem lehet öncél, egy hivata- lós^ penzum letüdása, ünnepi beszéddel, koszorúzással, Szép és fontos a megemlékezés, de önmagában nem sok jelentősége van, ha nem követi az igazi cél megvalósulása, az, hogy valódi értékeink elfoglalják helyüket mindennapjainkban is. Vörösmartyval kapcsolatban s elsősorban itt, Tolnában, fokozott a feladat, hisz a helyi kutatás, a börzsönyi, görbői emlékhely méltó ápolása országos jelentőségű tett lehet és kell is lennie. A tervek szerint a Magyar Irodalomtörténeti Társaság Görbőn fog megemlékezni Vörösmartyról, s ez azt is jelenti, hogy a magyar irodalomtudomány figyelme Görbő, Tolna megye felé fordul, s ez pedig csak növeli a helyi tennivalókat,

CS. L.

Regélő kalendárium

Otthon voltam a hét végén. Most is, mint legtöbbször, csak néhány óráig. Megemeltem a fazék födelét, amelyben a vasárnapi ebéd főtt, fát vittem be a szín alól, lemorzsoltam egy kosár kukoricát, az istállóban megnéztem a kis bikát, az ólban a hízót, megvakartam a Bogár kutya füle tövét, máris készülődni kellett. A buszra várva benyitottam a kocsmába, lekezeltem néhány ismerőssel, és indultam vissza. A szűk ülésbe préselődve még néztem egy ideig a falu hosszú főutcáját, a sárral befröcskölt házfalakat, a kapuk alól az utcára szivárgó trágyalé barna patakjait, a litániára tipegő öregasszonyokat, a presszóba, klubba igyekvő fiatalokat.

Aztán a padlóra kent gázolaj csípős bűze lassan elnyomta a meleg istállószagot, a kalauz nyers hangja a félórával korábbi beszélgetéseket, az utastérben felgyulladó lámpa a kukoricagóré lécei között beszűrődő délutáni vörös napsugarakat. Időnként megigazítottam a fejem fölött a keskeny csomagtartón ingadozó bőröndöt, amelyben a kacsasült, a szofnszédék disznótoros kóstolója, meg a cipősdobozba csomagolt, darabonként újságpapírba göngyölt tojások mellett, ezúttal valami más is volt.

Egy kalendárium. A padláson találtam, amikor a gerendára kötözött, félig aszalódott szőlőt szemezgettem. A sarkán még most is ott az átfűzött cérna, amivel valamikor — pontosan negyven esztendeje — a tükör mellé vert szegre akasztották, hogy mindig kéznél legyen. A borítóján élénk színűre pingált falusi idill: ősz hajú, fehér bajszú öregember ül egy kidöntött farönkön. A kezében pipa, szemben vele az unokák, amint a pi- rosmellényes aggastyán szavát lesik. A háttérben a falu: kis házak, zöld lombok, piros cserepes templom — a magát népinek nevesé dmSalum mUaiai Regéié Kal**dárwsaáa>

Lássuk hát miről regél ez a kalendárium, mii adott a nép kezébe ez az irodalmi vállalat. „Sok szép, hasznos olvasmányt, adomákat és érdekes képeket” — legalábbis ezt írták az első oldalra a kürtöt fúvó huszár feje fölé. Aztán a hónapok következnek, a naptári részi a római katolikus, az újgörög, a protestáns, az izraelita vallás szerint, szentek, vértanúk ne- venapjával, titokzatos jelekkel, kis ábrákkal, időjóslással, napnyugtával, holdkeltével. Egyszóval mindent beleírtak ebbe a naptárba, A névnapok betűrendes jegyzékét követik a hasznos olvasmányok, olyanok mint a: loür- desi csodák,- A kis Jézus a templomban, A szegények kenyere, A halál kutyái és így tovább. Nem érdemes őket elolvasni, kritikán aluli, gyenge fércmunka valamennyi. Azért mégis csak találtam valamit, ami értéket ad ennek a filléres füzebecskének: áprilistól—júliusig kemény, vastag tintaceruzás számok sorakoznak a szentek nevei mellett. Havonként ott az összegezés is: áprilisban 25, májusban 18, júniusban 12, júliusban pedig 6. Szeget ütött a fejembe, vajon mát jelezhetnek ezek az egyre csökkenő értékű számjegyek, mígnem a borító belső oldalán észrevettem nagyanyám jellegzetes, girbe-gurba betűit. „Szilágyiék-• nak tej árával tartozók 2 pengő, 2 pengő 28 fill., 3 pengő 68 fill.” Nem volt pénz, pedig nagyon kellett a tej, az orvos rendelte. Nagyapám kaszálni volt az elmúlt nyáron — 1934 nyarán — napszámba, megizzadt, ráeredt a zápor, de a munkát nem hagyhatta félbe. Tüdőgyulladás, tüdőbaj — aztán a hitelbe vásárolt tej. Egy évig tartott. Júliusban már csak hat liter szerepelt a kontón, augusztusban semmi. A kalendárium belső borítóján meg nőtt egy másik számoszlop, amelyiknek ez volt az első tételez „koporsó 23 p. 80 f.”

GYVRICZA MIHÁLY 1