Tolna Megyei Népújság, 1974. december (24. évfolyam, 281-304. szám)
1974-12-25 / 301. szám
Méh-o Z&L Kellemes ünnepeket! Karácsony 74 K arácsony napja von. Ismét eljött ez a békés, szeretethozó ősrégi ünnep. Beszélgessünk. Ezen a napon a különböző ókori népek a téli napfordulót ünnepelték. A mítoszokban a napisten Héliosz, születésnapjának tartották. Annak a Héliosznak — akinek alakja Horatius ünnepi énekében már Apolonnal (Apolló) azonosul — és aki a görög mitológia szerint minden reggel testvére, a „rózsaujjú" Hajnal (Éósz) jelzésére, szekerén a tengerből hozza fel a nagot, hogy végighaladjon vele az égbolton, maja eltűnjék nyugaton, az aranyalmákat őrző Heszperiszek kertje felé. A rómaiak a „legyőzhetetlen Nap" születését ünnepelték december 25-én. Azt, hogy vége a nappalok rövidülésének és kezdődik az újjászületés, megújul a nap, s ezzel az új esztendő felé tekintettek. A keresztény egyház i. sz. IV. századában sajátította ki ezt a napot, amikor is ide helyezte Jézus születésének évfordulóját. Azóta, évszázadokon keresztül hagyományosan vallásos ünnep volt, bár akarva-akaratlanul megőrizte a kereszténységtől ősibb — az egyház terminológiája szerint pogány — gyökereit. Ezt bizonyítja, hogy számos régi népszokás kapcsolódik ehhez az ünnephez, amelyekben az ősi elemek keverednek a keresztény hagyományokkal. Szinte minden népnek van valamilyen sajátossága a karácsonyi ünnepen. Magyarországon nem nyírnak Krisztus-szobrot, mint a nápolyi Santa Maria di Carmine templomban szokás, de nálunk is állnak a feldíszített fenyők, a karácsonyfák, amelyek alatt karácsony előestéjén ott sorakoznak a család tagjainak, szeretteinknek szánt ajándékok. Ez a szokás, történelmi mértékkel mérve nem is régi. Hazánkban a XIX. század elején terjedt el, hozzánk Németországból került, ahol a XVII. században már általános szokás volt Nálunk a karácsonyról mára már lehullott a misztikum leple. Egyszerűbb, őszintébb, — egyszóval emberibb — lett, mint eddig bármikor volt. A béke, és a szeretet ünnepe. A békéé, amelyet mi oly természetesnek tartunk, a békéé, amely harminc esztendő óta puhán és észrevétlenül körülölel bennünket A fiatalok számára talán mesének, megtanulandó leckének, néha régi történelemnek tűnik az, amit a középkorúak és az idősebbek átéltek. A fenyőillatú, meleg családi hangulatba már csak az idő megszépítő szűrőjén keresztül jut be a harminc évvel ezelőtti karácsony emléke, az ógyúdörgéses, lőporfüstös, rettegéssel teli időszak. Ma már megközelítőleg sem tudjuk átérezni az akkori helyzetet, a szegénységet, a háborúban megcsonkított család kilátástalansógát. Harminc év. Egy emberöltő. Azóta Európában — ha szuronyokra támaszkodva is — béke van és o karácsonyaink mind gazdagabbak. Csak azok, akik átélték a múltat, azok tudják igazán megbecsülni a mát. Nekik nem frázis az. hogy békét akarunk, hogy békében akarunk élni, hogy tisztelet és becsület minden embernek, minden politikusnak, aki őszintén törekszik a világ békéjére. Európának, ennek az öreg kontinensnek még soha nem volt harminc békés esztendeje. A mi generációnké először ez a felbecsülhetetlen érték, amelyet nem elég csak felismerni, nem elég csak óhajtani, de tenni kell érte. i kis emberek vagyunk. Külön-külön mérhetetlenül kevés az erőnk ahhoz, hogy a világ sorsát meghatározzuk. De ha mi, kis emberek, százan, ezren, millióan és száz- millióan összefogunk, eldönthetjük sorsunkat, érvényt szerezhetünk akaratunknak, megvalósíthatjuk vágyunkat: a világ békéjét. Az idő menetét megállítani nem lehet. A történelmet visszaforgatni sem. A világot előrehajtó óriási gépezet fogaskerekei közé lehet homokot szórni, lehet rá fékeket felszerelni, de ez a gépezet nem áll, és nem állhat meg. Szent meggyőződésünk, hogy mind szebb, gazdagabb, boldogabb korszak felé haladunk^ Nem lehet igaz, hogy az ember, aki képes a természet és a társadalom törvényeit felismerni, aki ma már képes a korábban legyőzhetetlennek hitt természetet — számos vonatkozásban — igájában hajtani' ne legyen képes saját, jól felfogott érdekét meglátni, és mindent megtenni annok a célnak elérése érdekében, amelyet ez az egyetlen szó mindennél világosabban kifejez: béke. A vasból, az acélból, a természet törvényei szerint kiválik a salak. A társadalom törvényei szerint az emberiségből is ki kell, hogy váljon az, aki milliók vágyát akarja figyelmen kívül hagyni. A szeretet, egymás szeretetének parancsa ez. Csak az effajta szeretet hozhat békességet a jóakaraté embereknek. Ölünk a karácsonyfánál, és boldogok vagyunk, mert örömet okoztunk azoknak, akiket szeretünk. örülünk egymásnak. Gondolatban velünk vannak azok is, akiket a tér, vagy az idő távol tart tőlünk. Az egész világot egy nagy családnak érezzük. Testvérünk az északi-sarki jégkunyhóban elő eszkimó éppúgy, mint az afrikai néger. Szeretnénk megosztani a mi viszonylag gazdag karácsonyunkat az éhező indiai kisgyermekkel, vagy New York-i Harlém bódogviskóiban kuporgó riadt szemű kisfiúval. Szeretnénk magunkhoz ölelni a chilei börtönben senyvedő hazafi családjának rettegő, holnaptól félő tagjait, szeretnénk kezet szorítani az illegalitásból kilépett portugál kommunistával. Szinte mozdul a kezünk, hogy a győzelem V-betűjével intsünk üdvözletét a görög hazafiaknak. Úgy érezzük, mind itt vannak velünk. Velük is beszélgetünk most. Őket is érdekli a mi sorsunk, mert: „Senki sem külön sziget: minden ember egy rész a kontinensből, a szárazföld egy darabja: ha egy göröngyöt mos el a tenger, Európa lesz kevesebEÍ, éppúgy, mintha egy hegyfokot mosna el, vagy barátaid házát, vagy a te birtokod; minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel. ..“ Mi itt, a Duna völgyében, az ősi' Pannon vidéken jól vagyunk. Dolgozunk, s munkánk eredményeként szépen gyarapodunk. Igaz, néha türelmetlenek vagyunk. Szeretnénk még jobban élni, még többet adni gyermekeinknek. E zekben a napokban számvetést készítünk. Készül az esztendő számvetése, és készül az elmúlt négy év számvetése is. Mi már úgy szoktuk ezt meg, hogy ha a család számvetését készítjük abban, mint csepp- ben a tengert visszatükröztetjük a társadalom ki- sebb-nagyobb egységének helyzetét is. Nem volt könnyű az év. Sokban függünk még a természettől, és füaqünk a viláa gazdasági helyzetétől is. Ez utóbbira elég példaként megemlíteni, hogy nemzeti jövedelmünk közel negyven százaléka a külkereskedelemben realizálódik. Az időjárás próbára tett bennünket. Most mór nyugodtan mondhatjuk, hogy megálltuk ezt a próbát. Nagy szavak nélkül, tettekkel. Akkor, amikor jövő évi kenyerünkért szinte a szó szoros értelmében harcoltunk, senki sem mondta ki, hogy amit teszünk az hazaszeretet, emberszeretet. Mégis az volt. Amit tettünk önmagunkért és egymásért tettük. Elfáradtunk közben? Igen, De minden fáradtságot kárpótol, hogy a végén mosolyogva nézhettünk egymásra: megmentettük munkánk eredményét. Néhány nap múlva a kommunisták taggyűlésein az ország, népünk következő éveinek helyzetét meghatározó dokumentumokról esik majd szó. Nyugodtan mondhatjuk, hogy minden feltétel adva van további gyarapodásunkhoz. A kipróbált, bevált úton mehetünk tovább. Az utat magunknak jelöljük ki, A mércét magasra állítjuk most is. Olyan magasra, amit meafeszített erővel, de elérhetünk. Eddig is így tettük, és ez a sikereink egyik forrása. Nekünk, akik — meggyőződésünk szerint törvényszerűen eljövendő — szebb jövőnek mintegy előhírnökei vagvunk, hiszen mi már kizsákmányolásmentes, új társadalomban élünk, nagy felelősségünk van. Sorsunkért nemcsak önmagunknak, de úgy érezzük, az egész dolgozó emberiségnek is felelősséggel tartozunk. De felelősek vagyunk a hétköznapokon Is egymásért. Egymás segítéséért, megértéséért. Fogjunk hát össze: ne legyen több oktalan vérontás, töröljük le a könnyeket., Fogadjuk meg, hogy minden tőlünk telhetőt megteszünk azért, hogy ne legyen tc'ob Niobé, a halott gyermekét sirató anya, ne legyenek csonka családok. Mindannyiunk örömére vigye fel rakoncátlan, tüzes paripáival keletről az égboltra „Héliosz" az eqyre melegebb, szebb sugarú Napot, FEJES ISTVÁN
