Tolna Megyei Népújság, 1974. december (24. évfolyam, 281-304. szám)
1974-12-03 / 282. szám
í Könyvet szabad? Sértődés feledékenyek Valaki beiratkozott a könyvtárba, kölcsönvett négy könyvet. Aztán múlt az idő, a hetek, a hónapok. írogatott a könyvtár, kérte, vigye vissza a könyveket. „Valaki” füle botját se mozgatta. A hónapok után évek jöttek, mire bíróságra került a dolog. A bírósági felszólításnak sem lett hatása. így aztán letiltották a könyvek árát az illető fizetéséből. Ez az esemény végre áthatolt „hősünk” bőrén, el az agyáig: fogta a könyveket és meg sem állt velük a könyvtárig. Ott aztán a dühtől vörösen lecsapta a pakkot a kölcsönzőasztalra és kikérte magának, hogy inzultálni merték ... EGY HÓNAP SEM ELÉG Könyvtárba bárki beiratkozhat. Pár forintos évi tagdíj ellenében joga van a könyvtár egész állományában válogatni, a könyvespolcok között tetszés szerinti időt eltölteni. A könyvtárosoknak a könyvtári tag kérdéseket tehet fel (a múltkor Szekszárdon megkérdezték, hogyan néz ki egy vámpír, és rajzot is kértek róla ...) és azok kötelesek válaszolni. Ha a könyvtár állományában nincs meg az a könyv, amit a nyájas olvasó kíván, akkor máshonnan — akár külföldről is — meghozatják számára. A könyvtárak ennyit (és még egy sor egyebet) nyújtanak tagjaiknak. Cserébe csupán azt kérik, hogy az olvasó ne rongálja az állományt, és tartsa be a kölcsönzési terminust. Ez igazán nem sok. Szekszárdon hat könyvet vihet haza egy alkalommal az olvasó. Elolvasni egy hónap áll rendelkezésére. Régebben három hét volt a kölcsönzési idő. Megtoldották egy héttel arra gondolva, hogy a dolgozó embernek könnyebb lesz így „betervezni” a könyvtárba járást. Azóta is ugyanannyi a késlekedő. A KÖNYVTÁR VAJSZÍVŰ Mit tesznek a könyvtárak a rakoncátlan késlekedők megfékezésére? Egy héttel a kölcsönzési idő letelte után a következő szövegű lapot küldik a késlekedő bejegyzett címére: „T. Olvasónk! A könyvtárunkból kölcsönvett könyvek határideje lejárt, szíveskedjék azokat haladéktalanul visszahozni. A határidőn túl visszahozott könyvekért késedelmi díjat számítunk fel.” Újabb hónap letelte után Szigorúbb hangú levelezőlap érkezik: „Ismételten figyelmeztetem, hogy a könyvtárunkból kölcsönzött könyvek határideje ......... hó ... .n. lej árt. Kérem, hogy azokat haladéktalanul juttassa vissza. A késedelmi díj tovább növekszik. Azonkívül szeretném elkerülni a törvényes rendelkezések alapján a végrehajtási eljárás megindítását.” Ha ennek sincs foganatja, az év végén még egy (!) udvarias levelet kap a feledékeny olvasó. Ha erre se reagál — a bíróságra kerül a levél másolatával együtt az ügy. Vannak, akik nem röstellik, kivárják az utolsó felszólítást. Csak ezután viszik vissza a könyveket, nagy dirrel-durral. Hogy honnan merítik „erkölcsi fölényüket”?! Az idén a megyei könyvtárban több mint száz ügyet kell átadni a bíróságnak. Azokét, akik semmilyen felszólításra sem reagáltak. Velük a könyvtár már nem foglalkozik, csak az eltűnt könyvek katalóguscéduláit kell majd (öt év elmúltával) megsemmisíteni. KÖNYVTÁRI SZARKÁK Akik könyvet akarnak lopni, azoknak megvan a maguk sajátos munkamódszere. Nem dugják a zakójuk alá, nem rejtik a kabátujjukba a megkívánt kötetet (amely általában ritka és éppen ezért értékes könyv), hanem szabályosan kikölcsönzik. Azután beballagnak a könyvtárba, és bejelentik, hogy sajna, a kötet elveszett. De utánanéznek, hátha meglesz. A számítás beválik, ha sikerül addig húzni az ügyet, amíg el nem költözik az ember, vagy más módon képtelen lesz a könyvtár „zaklatni” érte. Az már kínosabb, ha közlik az összeget — akár a könyv egykori árának az ötszörösét — amit ki kellene fizetni. Annyira kínos, hogy sokan nyomban rájönnek, hová lett a kötet. A közelmúltban történt: volt egy könyv, amely hajómodel- lek készítésében segített. Ebből a könyvből három példányt vásárolt a megyei könyvtár, számítva rá, hogy sok embert érdekel. így is volt. Egy idő múlva eltűnt egy példánya, aztán a második is. A harmadikat már féltő gonddal kezelték, vigyáztak rá, nehogy nyoma vesszen. Még is megérkezett a bejelentés: elveszett. Gyanakodtak rá, hogy másról van szó, így az ötszörös összeget vetették ki az elvesztőre. Azóta sem fizette ki, a könyv sem került meg (szerencsére azóta újabb kiadásban megjelent), mert a könyves hajómodellbarát annyi fórumon tiltakozott a rá kirótt büntetés keménysége miatt. Tiltakozott, és sokan jogosnak érezték tiltakozását. Ha bármi mást veszít el, ami egy közintézmény tulajdona, valószínűleg szigorúbban bírálták volna a dolgot. A könyv olyan, mint a virág? Elveszíteni, eltulajdonítani bocsánatos bűn? MEGSÉRTŐDNEK Igazságtalanság lenne mindenkiről azt hinni, aki elveszít könyvet, hogy lop, elítélni mindenkit, aki késve viszi vissza a könyveit. Nem is teszik a könyvtárban, nagyon is megértőek bárkivel. Ami a könyvtárosok tapasztalata azt mutatja, hogy a kölcsönzési idő betartására kevesen ügyelnek. Aki felszólítólevelet kap, az legtöbbször megsértődik, van aki ki is nyilvánítja, hogy udvariatlanságnak érzi a figyelmeztetést, hiszen „csak néhány könyvről van szó” ... Ügy viselkednek, mintha a könyvtár rokon lenne, akinek adnia természetes, sőt kötelező, de számon kérnie — sértés. Aki egyszer elmulasztotta kötelességét, később szégyelli magát feledékenysége miatt is. Notórius halogatóvá így válik a legtöbb késlekedő. Pedig a megoldás nem nehéz. El kell határozni, hogy ekkor és ekkor visszaviszem a könyveket, rászánom magam a néhány forintos büntetés kifizetésére — így hozhatja rendbe az ember saját lelkiismeretét is. • Néhány forint: sokszor még az sem. Mert a megyei könyvtár valóban rokonként viselkedik, szinte szégyenkezik, ha valakit büntetnie kell. Pedig a „pedagógiai szigor” hatna néhány olvasóra. A könyvtárban elégedettek lennének, ha a jelenlegi száz helyett tíz büntetendő kölcsönző lenne. És ha nem lenne egy sem? — virág — Dobogő-p tiszta titka Valóságos nemzetközi tudományos „nyomozás” derített fényt a Keszthely melletti Dobogó-puszta késő római temetőjének titkaira. A 133 sír folyamatos és aprólékos feltárása nyolc esztendeig tartott. Ezt követően dr. Sági Károly, a keszthelyi Balatoni Múzeum igazgatója, a római kor kiváló ismerője a szaktudományok művelőinek adta át a „terepet”. A temető növénytani anyagát és textilmaradvényait a múzeum archeobotanikusa vizsgálta behatóan, majd dr. Nemeskéri János antropológiai módszerekkel folytatta a munkát, amit dr. Lengyel Imre a legmodernebb kémiai eljárásokkal kiegészített vizsgálatai követtek. Irma Cremosnik horvát régész a Dobogón talált „tipa- föld”-edényekből speciális dalmát leletanyagra következtetett. Ezek az edények ugyanis szembetűnően eltértek a késő római világ meglehetősen egyöntetű leletanyagától. Max Martin NSZK-beli tudós beható vizsgálatai után az úgynevezett gala csoportba sorolta az itt élt népcsoportot. A nemzetközi hírű szaktekintély kimutatta, hogy az itt taláiti nemes korallokból készült övcsatok csakis az Adriai-tengerből, illetve a Balkánról kerül-í hettek Keszthely közelébe. Az oldalfülkés sírok — Szmirnov és Vjazmityina szovjet kutatók véleménye Szerint — viszont a Dnyeper és a Volga közötti vidékre utalnak. További veremsírokból ugyanakkor germán jellegű leletanyag került elő. így alakult ki. a végső kép. A telepesek Dalmáciából’ érkeztek Dobogóra, de korábbi hazájukban sem számítottak őslakónak. Egykor valahol a Kárpát-medence és a Feketetenger közötti térségben élhettek. Bizonyos, hogy a dalmá- ciai helyőrségben egy keletiszarmata és germán csoport teljesített szolgálatot. ■ Gerencsér Miklóst Ácsteszértől a halhatatlanságig Táncsics Mihály életregénye Egyelőre azonban Becsbe gyalogol, hogy onnan vonattal folytassa útját Prága felé. Szilárd benne az eltökéltség: ha kevés a pártfogója az ottani befolyásos férfiak közül, akkor a maga emberségéből juttatja napvilágra írásait. Ha kell, egész Európát bejárja, de minden áron rálel kiadóira. Prága kiábrándítóan hat rá. Sokat hallott szépségéről, ezzel szemben szennyesnek látja, utcáin sok a koldus, a rongyos ember pedig rengeteg. Annál jobban rácsodálkozik Drezdára, Szászország fővárosára. Elbűvölik a tiszta polgárházak, a szép virágoskertek, a rangos paloták. Arról ábrándozik, vajha egykor a saját hazája is ilyen városokkal dicsekedhetne. Szíve szerint sokáig időzne Drezdában, rendre-sorra kitanulmányozná, miképpen teremtették ily kedvessé környezetüket az emberek, de a passzióra most nincs idő. Sietnie kell tovább Lipcsébe, a könyv- nyomtatás híres városába, hogy intézkedjék művei kiadásáról. Ha Prágában ő csalódott, akkor a tekintélyes és gazdag Lipcsében most ő okoz csalódást. Kérnek tőle ajánlólevelet — ilyet nem hozott. Magyarul senki nem ért, az pedig -reménytelen vállalkozás lenne, hogy ő maga lefordítsa írásai tartalmát. Ruházatát furcsálják, szakálla, nagy bajusza nem válik éppen előnyére a borotvált képű németek között. Ha valaki szellemi ember, lehetetlen, hogy ilyen közönséges -külsővel rendelkezzék, vélték róla a lipcseiek. Honnan tudhatták volna, hogy a hazafias St-ancsics Mihály szent ereklyeként viselte a durva védegyleti posztót, hogy nem készítenek Anglia, Csehország, Németország együttesen sem olyan finom szövetet, amelyért felcserélte volna a honi ipar egyszerű eg-érszünke posztóját? — 58 — Fáradhatatlan utánjárása mégis megtenni első gyümölcsét. Keil Ernst író és szerkesztő -tüzetesebben érdeklődik a művek felől és a hallottak alapján elfogadja kiadásra a gépkönyvet. Arra az esetre, ha sikere lenne a műnek, nála hagyja Stancsics a Hunnia függetlenségé-t is. Pénz nem kerül szóba. A szerző fél nagyobb összeget kérni, keveset meg nem akar, a kiadó pedig semmit nem aján-1 fel. De jól van ez így, csak könyv legyen a kéziratból — bizakodik Stancsics Mihály. Megy tovább Haliéba, ám ott bizony hiába próbált ’kiadót találni többi munkájához. Sikertelenül igyekszik tovább a poroszok híres fővárosába, Berlinbe. Haliéi kudarcáért a főváros -látnivalóival kárpótolja magát. Drezdában megragadta a takarékosság, a szorgalom által teremtett tisztes po-lgári jólét Egyszerűséget kedvelő lelke most váltig háborog a Berlin környéki fejedelmi paloták pazarló fényűzése láttán. Korántsem hatja meg Potsdam, Charlottenburg pompája — paraszti józanságával felméri, mennyit izzadnak a német kisemmizettek a királyi nagynavágyásért. Nem is időz sokáig a Hohenzollem-ek fővárosában. Hajóra száll az Elbán és Hamburgba tart új reményekkel, új kiadókhoz. Legvalószínűbbnek azt tartja, hogy a Campe és Hoffmann céggel sikerül megegyeznie, mert értesülése szerint ez a cég adta ki a legtöbb tiltott könyvet. Az ő .Sajtószabadságról nézetei egy rabnak” című munkáját is, méghozzá tudta és beleegyezése nélkül, Hamburg helyett Londont tüntetve fel a kiadás színhelyéül. Hoffmann erősen vonakodik, hasztalan jár a nyakára, nem akar kötélnek állni. Felfedi kilétét, de ez sem használ. Bizalmatlan a kopott külsejű idegen iránt. Aztán váratlanul mégis egyezséget köt. Elvállalja a „Józan ész” ’kiadását, fizet húsz forint előleget. Stancsics ezzel minden kéziratát a megjelenés útjára tereli. Maga sem értette, mitől vált oly hirtelen engedékennyé a mindaddig elzárkózó Hoffmann. Megkérdezte tőle. Az üzletember így válaszolt: „Akárhányszor eljött, kisfiam mindig az ölébe kívánkozott, pedig azelőtt soha nem látta. Kül seje idegen, -nem is bizalomgerjesztő a nagy hajával és a hosszú szakállaval. De a gyerek jó emberismerő. Feltétlenül becsületesnek, jóhisze— 59 — műnek kell lennie, ha ez a kisded jobban kívánkozott önhöz, mint hozzám, a saját apjához.” Stancsicsot könnyekig meghatja a magyarázat Talán eszébe jutott, hogy hasztalan keresett otthon pártfogókat. S íme, fél Európát be kell járnia ahhoz, hogy egy karonüLő gyermek vegye őt pártfogásába. 17. Eddig minden figyelmét a kéziratok elhelyezése kötötte le, ehhez a gondhoz képest mellékesnek számított minden élmény. Most kezdődik igazi uta'zása. Szabad madárként, -nyitott szemmel, nyitott lélekloal fürkészi az útjába eső látnivalókat. Mindenekelőtt Párizsra, a forradalmak városára kíváncsi, amelynek szellemi kincsei javát, eszméinek oroszlánrészét köszönhette. A legrövidebb utat választja, hogy minél hamarabb a franci-a fővárosban legyen. Mindamellett a..közbeeső tapa&ztalnivalókat sem szalasztj-a eL Bréma kikötőjére feltétlenül kíváncsi, mivel innen hajóznak át tömegesen Amerikába a kivándorolni szándékozók. Várakozásával ellentát- ben szinte dermesztő élmény vár rá. Az emberkereskedők úgy bánnak a boldogtalan földön futókkal, mint a barmokkal. Kis híján őt is lefogják: ruházata, jókötésű alkata láttán kivándorló parasztnak nézik, s a minden gazságra ké pes emberh-arácsolák úgy vélik, hogy jó pénzt kapnak majd érte valamelyik dél-amerikai ültetvényen. Stancsics határtalan felháborodásában a városi tanácshoz sietne panaszt tenni, de a bré maiak megértetik vele, nagyon is tájékozottak a városi tanácsnál és idegen létére ne ártsa magát ebbe a szennyes ügybe, ha óvakodni akar a bajtól. A rossz élménytől megviselten távozik Hollandia felé. Itt pedig egyre ámul, hogy miféle Kánaánba érkezett. Minden tenyérnyi hely legnagyobb gondossággal megművelve, egészségtől rengő szarvasmarhák a legelőkön, tiszta ápolt ruházatú emberek mindenfelé. Szinte reménytelennek tartja, hogy saját hazája valaha is ekkora jómódra vergődjék. Itt látja először, mi re képesek a szabad nemzetek, s e nemzetek tagjai, ha nem fosztják meg őket a személyes emberi jogoktól. (Folytatjuk) 60
