Tolna Megyei Népújság, 1974. december (24. évfolyam, 281-304. szám)

1974-12-03 / 282. szám

*

I

4

t

t

Á párt igazságára tanított

90 éve született Hámán Kató

A hazai kommumsta mozgalom 5ó esztendős történetéből jó negyedszázad az ellenforradalom idejére esik. Olyan korszakra, amelyben kommunistának lenni állandó életveszélyt, a fizikai megsemmisülés kockázatát jelentette. És emellett kemény, következetes harcot egy jobb, demokratikus és szociaiista Magyarországért. Ebben a harcban a forradalom katonái közül sokan áldozták életüket. Kimagasló egyéniség volt közöttük a 90 éve, 1884. december 2-án született Hámán Kató.

A MÁV-afkalmazott szülőknek a nélkülözések árón is módjukban állt a tehetséges és a világ dolgai iránt érdeklődő kislányt taníttatni: a polgári iskola elvégzése után beíratták az egyik pesti tanítóképzőbe. Szülei halálakor, másodéves korában azonban ott kellett hagynia az iskolát. Három testvére mellett ő lett a családfenntartó. Munkát vállalt, pénztáros lett a hatvani állomáson. Mint vasúti alkalmazott bekapcsolódott a munkásmozgalomba. *

A proletárdiktatúra bukása után életének végső — legtragikusabb és egyben legszebb — szakasza következett. Internálás, elbocsátások, feketelista, börtön az egyik oldalon, a másikon p>edig a váHalt forradalmi meggyőződés, o srakszervezeti munka, harc a szociáldemokrata pert jobboldali vezetősége ellen. 1925-ben a Kommunisták Magyarországi Pártjának legális szerveként megalakult Magyar- országi Szocialista Munkáspárt egyik vezetője lett. Ugyanakkor részt vett az illegális kommunista párt első (bécsi) kongresszusán is. ahol a Központi Bizottság tagjává választották. Hazaértekor letartóztatták és börtönbüntetésre ítélték, összesen tízszer börtönörték be, utoljára 1934 júliusában. A gyötrelmeket, a kínzásokat mór nem tudta kiheverni: röviddel kiszabadulása után meghalt.

Életéről így ír egyik métetója: „Hámán Kató pedagógus akart lenni, az volt a célja, hoay a magyar munkós- és parasztgyerekek százai és ezrei előtt nyissa meg a tudáshoz vezető utat. Egy embertelen kor urai azonban megakadályozták ebben. Nem lehetett pedagógus, de mégis tanított, mégis nevelt egész életében. A magyar dolgozók nagy tömegeit tanította meg a kommunista párt igazságára, a.rra, hogy a magvar dolgozó nép is csak akkor találhatja meg a boldogulását, feleme'kedését, ha a kommunista rrárt mögé felsorakozva megdönti a kizsákmányoló társadalmat és a maga kezébe veszi sorsának irányPását."

G. A.

Gyorsai)!), szakszerűbb orvosi ellátás

Hétfőn ülést tartott az orvos-egészségügyi dolgozók szak- szervezetének központi vezetősége, a gyógyító-megelőző intézmények egységes tevékenységét célzó programról, s a program széles körű vitájának eddigi tapasztalatairól tárgyalt. Dr. Schulteisz Emil egészség- ügyi miniszter emlékeztetett arra, hogy egészségügyi intézményeink jelenleg többé-ke- vésbé egymástól függetlenül kezelik, gondozzák a betegeket. A gyógyítás útja, folyamatossága gyakran megszakad, mert nem egy intézmény látja el a megelőzés, a kivizsgálás, a gyógykezelés, valamint az utókezelés és gondozás feladatait.

A tervezett intézkedés, amelyet az utóbbi években több újonnan éoült kórházban és számos régi intézményben megvalósítottak, lehetőséget teremt a korszerű munkaszervezési módszerek alkalmazására és elősegíti az egészségügyi intézmények gazdaságosabb működtetését is.

Az integráció bevezetése megoldást ígér a vidéki beteg- ellátás egyik legnagyobb gondjának, az orvoshiánynak megszűntetésére is. Az egészségügy vezetőinek ugyanis meggyőződése — a fő gond nem az, hogy számszerűen kevés az orvos, hanem az, hogy területi elhelyezkedésük és szakképzettségüknek megfelelő alkalmazásuk nincs kellő összhangban az igényekkel. Az egészségügyi intézmények integrációját azért úgy kell megszervezni, hogy végrehajtásával lehetőséget teremtsenek az orvosok eddigieknél jobb területi és szakmai elosztására.

Bezons—Szék szárd

Albert Bettencourt polgármester a testvérvárosi kapcsolatokról

Egy személlyel akartunk interjút készíteni, de nem sikerült. Albert Bettencourt, Szekszárd francia testvérvárosának polgármestere, a város felszabadulása 30. évfordulója alkalmából ideérkezett küldöttség vezetője — mint mondotta — „a kollektív munka híve”. A feszített program miatt rövid beszélgetésünkbe bevonta a delegáció valamennyi tagját. Szavai közös eszmecserére alapozottak.

— Polgármester elvtárs! Az ön neve már ismert olvasóink előtt. Köszönettel vennénk, ha néhány szóval bemutatná a testvér- városból érkezett delegáció tagjait is.

— Szívesen! Marie-Therése Labreuil tanárnő, városi tanácsos és a testvérvárosi bizottság titkára. Emellett az oktatási, tájékoztatási és kulturális bizottságunk tagja. Marcel Serrant, nyugalmazott mérnök, a testvérvárosi bizottság elnöke. René Réjaud fémipari munkás, a CGT helyi szervezetének titkára, szakszervezeti funkcionárius.

— Lapunkban időnként megjelennek rövidebb-hosszabb közlemények, melyek Bezons-szal foglalkoznak. Eljutnak-e ezek a számok Önökhöz és milyen fordítási nehézségeik vannak?

— Eljutnak. Él a városban odaszakadt hanfitársuk, aki szívesen fordít részünkre, de elsősorban a párizsi Magyar Intézet munkatársainak segítségét vesszük igénybe. Ok egyébként is tartanak egy kis nyelvtanfolyamot nálun. Nyolcán tanulnak magyarul, köa- tük Marie-Therése Labreuil is.

— A másik részről, mi ritkán értesülünk arról, ha az önök hetilapja, a La Renaissance megemlékezik Szekszárdrál.

— Ez sajnálatos, mert ilyen cikk sűrűn előfordul. Októberben például kiállításon mutattuk be testvérvárosaink — van egy skóciai is — életét. Intézkedni fogok, hogy a megfelelő példányok eljussanak önökhöz. Hiszen célunk a kapcsolatok lehető legszélesebb körűvé tétele ...

— Több alkalommal ismertettük már a Bezonsban járt szekszárdi delegációk tagjainak szép élményeit, tapasztalatait. Mi az ön véleménye: sikerült a két távoli város lakóit közelebb hozni egymáshoz, vagy elsősorban csak a vezetők találkoztak?

— Természetes, hogy találkoztak a vezetők is, de célunk az előbbi, ennek van értelme. Idáig hozzávetőleges számításaink szerint mintegy 150-en jöttek tőlünk önökhöz és 100 körüli magyar vendéget fogadtunk. Munkásokat, diákokat, kiránduló turistákat is, akiket mindig szívesen látunk.

— Milyen tervek készülnek a testvérvárosi kapcsolatok erősítésére?

— Ezekről a szekszárdi test- várvárosi bizottsággal kedden tartandó együttes tanácskozásunkon fogunk dönteni.

— Polgármester elvtárs hányadszor jár Szekszárdon és milyen személyes tapasztalatokat szerzett?

— Harmadízben vagyok itt hivatalos delegáció vezetőjeként, legelőször 1967-ben jöttem. A vadászati világkiállítás alkalmával turistaként is jártam önöknél. Leginkább az kap meg, ahogy az 1967-ben még csak elmesélt, javarészt papíron fekvő terveket megvalósulni látom. Ezek közül is elsősorban a lakásépítés üteme lenyűgöző. Rám és barátaimra azonban iskolaügyük fejlődése szintén mély hatást tett. Korábban már voltam a régi Liszt Ferenc zeneiskolában, de a mostani oktatási körülmények minden igényt ki- elégítőek.

— Lapjaink sűrűn írnak, a televízió és rádió rendszeresen beszámol a franciaországi gazdasági és politikai krízisről. Hogyan jelentkezik ez Bezonsban?

— Természetesen jelentkezik. Iparváros vagyunk, mintegy 12 000 iparban foglalkoztatottal. Eljövetelünk előtt épp a sütőüzem munkásai sztrájkoltak. Nekünk, kommunistáknak az a feladatunk, hogy a „gazdaságinak” nevezett válság politikai gyökereire, a rendszer tarthatatlanságára rávilágítsunk.

— Ügy értesültünk, hogy ön 1946 óta a városi tanács tagja és 13 esztendeje polgármester. Minek köszönhető, hogy Bezons, a Párizstól mindössze hét kilométerre lévő ipari középváros már évek óta kommunista irányítás alatt van?

— A párt tekintélyének és a lakosság bizalmának. A választók 70 százaléka ránk szavazott.

— Polgármester elvtárs, köszönjük g beszélgetést és mind- annyiuknak kellemes, gyümölcsöző magyarországi tartózkodást kívánunk!

(ordas)

Örökségeink — a népi kultúra

A modem ipari civilizáció létrejöttével felszámolódik az évezredes hagyományokat őrző falu. Csökken a mezőgazdasági kereső népesség és nyomában az iparba és általában a városba áramlik a munkaerő, a mezőgazdasági termelésben pádig végbemegy az üzemi koncentráció.

Minthogy foglalkozást és lakóhelyet a kereső népesség legszélesebb rétege változtatott, a társadalmak szerkezetében is alapvető változás ment végbe. A változás természetesen az életmódnak, a kultúrának, és a gondolkodásnak az átalakulásával is együtt járt.

A XVH—XVIII. századi Angliában — az ipari forradalom előestéién — divat lett a népballadák és más népköltészeti alkotások gyűjtése, publikálása. Ez a divat később átterjedt a kontinensre, a XIX. század második felének kelet-európai irodalmát és zeneművészetét alkotó módon termékenyítette mag, maid végül olyan magasságokba emelkedett, amiket pl. Bartók és Kodály neve fémjelez.

A szellemi kultúra alkotásai iránti figyelemmel csaknem egy időben fordult az érdeklődés a vasár- és ünnepnapok, majd a szürke hétköznapok kézzelfogható tárgyi világa felé. Népviseleteket, bútorokat, különféle szerszámokat kezdtek gyűjteni és ezeket Európa- szerte múzeumokba zsúfolták össze. Miközben népdalokat, népmeséket jegyeztek le, vagy ünnepi ruhákat vásároltak a múzeumi kiállítások részére, a kutatókat elsősorban az a meggondolás vezette, hogy a népi kultúra jellegzetes alkotásait mentik meg a feledéstől, vagy az enyészettől. Nagyon sokféle magyarázatot találtak azzal kapcsolatbdn is, hogy milyen közös sajátosságokkal rendelkeznek a kulturális alkotások és hogy egyáltalában minek köszönhetik létüket. Divatossá vált az a felfogás, mely elsősorban a nyelv szerint osztályozva a kultúra alkotásait, illetve alkotóit, ez utóbbiaknak etnikus származásában jelölte meg az összetartozás okát. Ez a vélemény, bár nyomában hasznos felismerésekre jutottak, mai tudásunk fényében már alig állja meg a helyét. A néprajz- tudomány egyre inkább arra keresi a választ, milyen alkotó törvényszerűségeknek engedelmeskedve keletkeznek a népdalok, másfelől a kézműves munka szerszámai, illetve a mesék, vagy pedig az ün-- nepi viseletek.

T ermészetesen egy ilyen 1 programváltozás szükségképpen szakosítja a tudomány művelőit és a tudományos műhelyek önszükségletei is oda hatnak, hogy a szellemi vagy a tárgyi kultúra tudományos vizsgálata különböző intézményekben kapván helyet, különválasztódjék. Ami a múzeumokat illeti például, gyűjteményeinkben és kiállításainkban is meglátszik az a szemléletbeli átalakulás, ami a múlt századtól napjainkig végbement a néprajz tudománytörténetében. A kutatók érdeklődése már nem csupán az ünnepi viseletek, a díszes bútordarabok, az ékszerek, az alkalmilag használt, vagy csak lakásdísznek szánt kerámiák felé fordult, hanem kiterjedt a szürke hétköznapok egymásutánjában is elkoptatott munkaruhákra, szerszámokra és konyhaeszközökre.

A múzeumok tehát gyűjteményeik gyarapodása következtében hovatovább kicsiny-r nek bizonyultak. Gyarapodott, a tudományos dokumentáció,, a fotók, majd filmek, magnetofonszalagok tárolására szolgáló raktárak száma is. A kiállítások rendezésében is változtak a szempontok: a zsúfolt vitrineket, amelyeknek látni- . valójában a látogató szinte alig tudott eligazodni, hovatovább felváltották az c’etkép- szerű kiállítási jelenetek.

Lyl indamellett úgy’ látszik ez is kevés volt. A múzeumi épületekben rendezett kiállítások nem mindig keltették a valóság illúzióját, túlságosan elvonatkoztaíottnálc, vagy „rendezettnek” tűntek.' Már a múlt század végén tapasztalható, hogy egész parasztházakat, mesteremberek műhelyeit bontják le és építik fel egy kiállítás keretéhez, rendezik be bútorokká', konyhaeszközökkel, gazdasági szerszámokkal stb. Ezek a gyűjtemények a szabadtéri múzeumok első kiállításai. (Magyar- országon először a rnillérinöumi kiállításon láthatott ilyen „néprajzi falut” a közönség.)

Ahogyan tökéletesedtek az emberaikptta tárgyi világ múzeumi megőrzésének és kiállításának módszerei, úgy változott a szellemi kultúra meg-' örökítésének technikája és szempontrendszere. Nem csupán a magnetofon (vagy korábban a fonográf meg a gramofon) segítette a tudomány • embereit, hanem az a felismerésük is, hogy egy-egy köz-; ségnek a teljes népdalkincsét vagy népmeséi tudását kell rögzíteniük, vagy esetleg egy- egy nótafának, mesemondónak a teljes repertoárját kell össze- gyűjteniük.

Mindezeknek eredményeként a népi használati tárgyak és a népmesék, meg a többi nép- költészeti alkotások kutatói összehasonlíthatatlanul több és pontosabb ismerettel rendelkeznek a modern ipari civilizációt megelőző történelmi korszakok hétköznapjairól és az ember teremtő-alkotó munkájáról, mint tudománytörténeti elődeik. Ezt a nagyobb és árnyaltabb tudást a társadalom is igényli tőlük. A hagyományos népi kultúra elmúlásának utolsó fázisában ugyanis már általános társadalmi szükségletté válik a népi kultúra „felfedezése”. Divat a modem lakásokban mázas tányérokat a falra aggatni, vagy kerekes rokkát szobadíszként megcsodálni. De ugyanilyen divat népdalokat énekelni és váltakozó közösségi alkalmakkor feleleveníteni a hajdanvolt parasztok és mesteremberek tánctudását is. Mindenesetre érdekes, hogy ez a divat ma a Városról terjed a falu felé, annak ellenére, hogy éltető erőit, anyagismeretét szükségképpen a faluról szerzi be.

A közművelődésnek ezek a ” megváltozott igényei, mondhatni tudatos „elvárásai"” természetesen fokozott követelményeket támasztanak. a tudománnyal szemben, megkívánják az igényes múzeumi kiállításokat, a szabadtéri néprajzi múzeumok létesítését, a népmeséi kiadványok sorozatait éppen úgy, mint a népzenei hanglemezek sokaságát;

DR. HOFFMAN TAMÁS

a Néprajzi Múzeum igazgatója

1974. december 3,