Tolna Megyei Népújság, 1974. december (24. évfolyam, 281-304. szám)
1974-12-17 / 294. szám
í I V Vadas Ernőre emlékezünk Most ünnepelnénk Vadas Ernő 75. születésnapját, ha alkotóművészetének teljében nem ragadja el a korai halál. Az idősebb korosztályú fényképezők, hivatásosok és amatőrök egyaránt, jól emlékezhetnek munkásságára, a fiatalok azonban sajnos már nem ismerhetik eléggé. Amatőrként kezdte, mint a legtöbb, hírnevet szerzett fotós társa. Kezdettől fogva maga dolgozta ki felvételeit. Tehetsége olyan hamar kibontakozott, hogy a húszas években már sikerrel szerepelt kiállításokon, pedig az amatőr fotósok akkori bírálói nagyon szigorú mércével, szinte aprólékosan méricskélték a fiatalok, a kezdők képeit. De ezek a „kényes” igényű szakemberek is meglepődve figyelték a fiatal Vadas Ernő egyre kiválóbb alkotásait. Vadas már a kezdet kezdetén szigorú és igényes volt önmagával szemben. Képeinek témáját megalkuvás nélküli igényességgel kereste, ötletei kimeríthetetlenek, szellemesek, s a meglepetések erejével hatottak. Kompozíciós készsége már a korai képein is feltűnést keltett, de nem kisebb jelentőséget tulajdonított annak, hogy technikája a legtökéletesebb legyen. Soha nem Vasváros a'dcfii M a fSBg sikerült, gyenge munkát. A harmincai éveken világszerte sorra aratta képeivel a legnagyobb Sikereket, felejthetetlenek az ez idő tájt készült Gól című képe, Libák, Pályaudvar, Bujáki menyecske, Tutaj osok című képe és sok más, aranyéremmel díjazott munkája. A felszabadulás után a Magyar Távirati Iroda munkatársa, majd főmunkatársaként bjzonyította kiemelkedő tehetségét. Az ötvenes években, amikor sok, egyébként valóban jó fotós került zsákutcába sematikus, túl pátoszos munkaképekkel, ő akkor is — nyugodtan mondhatjuk — iskolát teremtett. Mértéktartás, jól komponált, fényekkel árnyékokkal s a formákkal tudatosan alakított atmoszféra jellemezte érzéseket keltő képeit. Ezekben az években készültek az áldozatos munkát ábrázoló alkotásai; a világot megjárt Vasváros, Jene! olvasztár, Novemberi reggel, Csőgyár és számtalan sok a szocialista munkát és munkást ábrázoló képe. Szenvedélyesen foglalkozott a fiatalok nevelésével, s avatta be a fényképezés titkaiba az akkor még kezdő gárdát. Művészi, szakmai irányításával egész fotós-generáció fejlődött ki, akik később jelentős szerepet játszottak és játszanak a magyar fotóéletben. Túlzás nélkül állíthatjuk, nagy szerepe volt abban, hogy az MTI fotó munkássága abban az időben meredeken felfelé ívelt, világviszonylatban is elismertté vált. a am»*»«»*! réáíe-' süitefn, hogy a2 ötvenes évek második felében gyakran elkísérhettem riportútjaira, amikor a Népszabadság részére készített több képsorozatot. Láttam munka közben, megfigyelhettem, hogyan kutatta állhatatos igényességgel a témában rejlő legtökéletesebb megoldásokat. Körüljárta a témát, jöbbról-balról, alulról- felülről, kereste a legmegfelelőbb helyzeteket. Amikor nekünk, kísérőinek, szinte „már a nyelvünk lógott” a fáradtságtól, akkor vette elő fényképezőgépét és tért vissza az előzetesen alaposan körüljárt helyekre. Anyagában már az előre megkomponált, szinte a kész helyzeteket rögzítette a filmre. Vadas Ernő számára a „hálátlan téma" fogalma nem létezett. Kifogyhatatlan volt az ötletekben, megkereste, meg is találta a legjobb megoldásokat. Voltak, akik a kitaposott utakon haladó fotósnak tartották, de ezek csak felületes szemlélői lehettek munkásságának. Tény, hogy soha nem alkalmazott külsődleges, egy ideig tetszetősnek is ható trükköket, nem élt a fényképezés esetenként modernnek kikiáltott eszközeivel. Mindig „csak a maga módján" dolgozott, alkotott. A fénykéz pezés tiszta eszközeivel terem-' tette meg kompozíciós egységű, élettel teli, mozgalmas ké-' peit. A pillanat művészetének ezek az alkotásai ma is megállnák a helyüket, gyönyörködtetnék a nézőt bármely kiállításon. És ez nagy szó mai, gyorsan változó világunkban. RÉV MIKLÓS Emberek és állatok Szép a reggel. Az ablakból az utcai jövésmenést figyelem. Fiam, jaj fiam! A kiáltás megder- meszt. — Hallod? Baj van! — szól hátam mögül Beke, a mokány kis ember és választ sem várva rohan a kapu felé. Az úton por kavarog, a szürke felhő közepében gyönyörű testű bika járja a táncát. Meg akar szabadulni Vödröstől, a sovány, keszeg embertől, aki szorongatott helyzetében is görcsösen markolja a bika nyakára feszülő láncot, az orrkarikába végződő vezetőrudat. — Tartsd Jancsi! — kiáltja Beke, miközben mellette terem. — A szentségit! Még elfut. — sziszegi Vödrös, a szavak úgy préselődnek ki erőlködéstől összezárt ajkai közül. Sátán ez, nem bika. Fújtat, tombol, mintha újabb és újabb erőtartalékokat tárna fel testéből, mind fékevesztettebben dühöng. Vödrös anyja — az előbb ő kiáltott — tehetetlen mérgében csupasz kezével püföli a bika oldalát. — Megdöglesz nyavalyás ! A helyzet egyre nehezebb. A hatalmas állat , nyakának egy hirtelen mozdulatával maga alá sodorja Vödröst, s taposni készül. — Megöli! Még megöli! — Vödrösné hangja messze hallatszik, újabb embereket erű elő. A férfit félig éri az első pata taposása, utána üggyel-bajjal kikúszik az állat alól. Inge kicsúszott a nadrágjából, oldalán vérző horzsolás. Most jön Fekete, a húsz éve itt járt vándorcirkusz állatidomárja, aki ide nősült. Életének abból a szakából csak egy díszes ostort őriz és hatalmas heget a balkarján. Józanul azt mondja, baleset volt, ha részeg, állítja, hogy medve harapta meg. Magas, tagbaszakadt férfi, szigorú tekintettel. Mintha a porondon lenne — gondolom — a manézsból Ismerős mozdulatok láttán. — Utat! — üvölti és máris szembeáll a bikával, s merev karral nyúl az orrkarika felé. — Nyugalom fiatalúr, nyugalom. — duruzsolja. Innen közvetlen mellőle látni, hogy nemcsak hangokkal, de az orrka- rika alig észrevehető csavarásával is fékezi az állatot. Balkezével aztán a jószág füle mögé nyúl, simogatja, paskol- ja a selymes szőrt. — Emberek, kötelet a dohányzacskóra! Biztos, ami biztos. A másik kettő ért a szóból, pillanat múlva helyén a kötél. — Érti még a szakmáját — jegyzik meg. — Talán a haláltól mentette meg a fiamat. Nem leszünk ám hálátlanok — mondja Vödrösné. — Hagyja. Vegye úgy, hogy cirkuszban volt és megnézte a produkciót. Ez is elég. Voltam én komiszabb helyzetben, olyanban, hogy ez a bika kezes bárány ahhoz képest. Vödrösné szeme kikerekedik, de Fekete most nincs beszédes kedvében. Elindul, csodálkozást hagyva maga mögött. Az arcokon értetlenség tükröződik. Aztán nem tudni, miért, nevetni kezdenek. — Megbolondultak? — kérdezi egy asszony, aki most jött és nem tud a történtekről. A nevetők nem felelnek. A bika megcsendesül- ten áll, várja, hogy tovább folytatódjék a vasárnap reggeli járatás, e Kovácsék fia vízért megy. Becsűkja maga mögött a konyhaajtót, hirtelen megtorpan. Az előbb még viháncoló tacskóját ott látja az udvar porában, nyüszítve, görcsben rángatózva. — Valami van a Csibésszel. — nyit vissza. Anyja is, apja is kijön. Csibész cudar állapotban van. Lábai kinyúlva rángatóznak, száj a habzik, teste megfeszül, a hasa mint a dob. — Beevett valamit. — jegyzi meg Kovács. — És Bundás? — Kérdezi Kovácsné. — Az hol van? — A fiú hátramegy az udvar emelkedőjén, a disznóóllal szemben megleli Bundást is. A kutya mozdulatlan, szeme üveges. — Megdöglött! — kiáltja a fiú és rohan vissza. — Megmérgezték őket. Másképp nem döglik meg két kutya egyszerre, — állapítja meg Kovács és szitkozódni kezd. — Jézusmária, Jézus- mária! — hallatszik az udvar végéből Kovács anyó hangja. Odavesztek a ludak is. — Mit beszél édesanyám? A ludak is? Mint . hatalmas hó- pelyhek, olyanok a döglött libák. — Gyuri, menj rendőrért. A fiú ugrik, de futtában megállítja az anyja; — Sehova se menj, délután láttam, hogy a városba indult. — Valakinek szólni kell — erősködik KoVá—’ Hívd az állatorvost. Kisvártatva jön az orvos és kesztyűs kézzel nyúl a dögökhöz. — Méreg. Valószínű, sztrichnin. Ha az, akkor a kitett tojásokból dobtak be magukhoz. — Az meglehet. Nem rég rakott ki olyanokat a mezőőr a rókáknak. Kovács anyó sírva fakad, szemét törli. — Jaj, a szép ludaim, jaj. Mi munkám veszett kárba, kinek vétettek szegények? Jaj, jaj! — Majd kel helyettük más — vigasztalja az öregasszonyt az állatorvos. — Könnyen beszél doktor úr, harmincéves. De nekem talán ezek voltak az utolsók. Ügylehet, a legeslegutolsók. Kovács ásót, lapátot fog, fejével int a fiának. — Mély gödröt ássanak és ne nyúljanak csupasz kézzel egyikhez sem. — inti őket az állatorvos, majd elmegy. A jelenetet egy közeli padlásról fürkésző szempár figyeli. A haragos. öt éve kapott össze valamin Kovácscsal, azóta nem békül. Töpörödött, glrbe-gurba öregember. Aligha éri meg a tavaszt. Horváth most érkezik haza. Feleségét a kertben találja. — Hát te? — Eltűnt Giziké. — mondja az asszony. — Viccelsz? Két éve van itt, az nem megy el. — Láthatod, elment. Keresik. Az asszony elnyújtott hangon kiáltoz; — Gizlii! Gizikém! Horváthban felvillan a két év előtti reggel, a lucernatengerben fekvő, elgyötört őzgida. Hogy féltette, hogy vigyázott rá. Hagyta a kaszálást, hogy a pici állattal hazarohanjon. És mennyi öröm volt Gizikével ez-> után ... — János, látod ezt? A férfit az asszony hangja hozza vissza a jelenbe. Minden világos. A kerítés egy alacsonyabb része előtt a puha földben kirajzolódnak a lábnyomok. — Itt rugaszkodott neki és kiugrott. — — magyarázza a férfi. — Mondtam, hogy tetessünk még egy sort a kerítés fölé — csattan fel Horváthné, — de te ellenkeztél, minek az, úgyse hagy itt bennünket. Elfelejtetted, hogy Giziké is állat. És ha nem jön vissza? Akkor mi lesz? — Mi lesz, mi lesz? Talán nem halunk bele. Figyeld meg, estére úgy is visszajön — bíztatta, az asszonyt Horváth. De Giziké nem jött meg estére, másnapra, harmadnapra sem. Pedig várták. Legjobban a legkisebb Horváth fiú, aki vagy két hétig ki- állt a kert végéhez szűr kületkor és kémlelte á távoli erdőt. — Láttam Gizikét. 7^ füllentette egyik este, idejött a kerítéshez és benézett a kertbe. Egy őzbak volt vele... Horváth elmosolyodott. — Ügy gondolod, hazajön? A fiú vörösre váltan bólintott. De sem ő, sem az apja nem hitte már, hogy valaha viszontlátják Gizikét. Egy esős, őszi napon a város szélén kóbor kutya szegődött mellém. — Mész innen! — szóltam rá. Nem tágított. Jött és jött. Már forgalmas utcákon jártam, s ő még mindig ott baktatott a lábam nyomában, a ros szívében — nem is tudom miért — már féltve hívtam magam után; — Vigyázz, el ne üssenek! Rám nézett, hosszan, kitartóan. Most már úgy men- ', tünk, mintha születé*- sünktől fogva örök barátok lennénk. Mindjárt nevet adtam neki. A kóbor kutya hálás volt - érte. Mire én nyakörvet kötöttem rá... VARGA JÓZSEF /
