Tolna Megyei Népújság, 1974. november (24. évfolyam, 256-280. szám)

1974-11-07 / 261. szám

I

Borisz Lavrenyov:

A Kseszinszkaja palota

A

ndrej a pályaudvarról a petrográdi városrészbe indult. A villamos zörgött és rázkódott, házak, járókelők suhantak el Andrej mellett. S miközben a várost szemlélte, keményen szorította térdén nyugvó hátizsákját s benne a kincset érő rakományt.

Petrográd Andrej kétéves távolléte alatt megkopott, fényét vesztette. A házak piszkosabbnak, elnyűttebbnek, szánalomra méltóbbaknak tűntek.

Ami rögtön szemet szúrt neki és meglepte — a város katonáktól hemzsegett. Mikor két évvel ezelőtt a frontra indult, Petrográd lakossága a szokásos képet mutatta. Egyenruhás férfit alig látott az utcán.

Most a járdák kekiszínben virítottak, szinte ez volt az uralkodó szín az emberek öltözékében. Katonák, junkerek, tisztek csoportjaitól tarkállott a tömeg.

Az utasokat kezdte bámulni. Az ajtónál, térdével zsákjához támaszkodva szemrevaló, pirospozsgás lány állt. Andrej pillantásával találkozva még jobban elpirult, s könnyű mosoly suhant át szája szélén. Andrej is elvörösödött, elkapta tekintetét, s azonnal gyanakodni kezdett. Hórihorgas alak állt a lány mellett, rövid zakójából kikandikált hosszú, sovány keze, piszkos ujjai. Apró, fehéres tolvajszemével merően bámulta Andrej hátizsákját. Andrej elkomorodott, s biztos ami biztos, közelebb húzta magához zsákját. Ezredében a Petrográdból érkezettek figyelmeztették, a város hemzseg a tolvajoktól.

A hátizsákban valóságos kincstár rejtőzött. Mikor a lövészárokban megjelent a „Pravda”, s benne a szerkesztőség munkásokhoz és katonákhoz intézett felhívása, hogy anyagilag támogassák az újságot, a hadosztály bolsevik- jai gyűlést hívtak össze. Kezek erdeje emelkedett a ma- gasba a javaslatra, hogy fel kell ajánlani a „Pravdádnak a György-kereszteket és kitüntetéseket. A hadosztálybizottság bolsevik szárnyának tagjai elhelyezkedtek a szónoki emelvényt helyettesítő lőszeresláda mellett, s jegyzékbe vették a katonák által át- adott érdemrendeket. Estére kilencszázharminc György-ke- reszt, és kitüntetés került a listára, közülük több mint száz aranyból volt.

M

ásnap reggel Andrej megtömte hátizsákját a keresztekkel és kitüntetésekkel s a bizottság utasításával Petrográdba indult. A csomagnak tekintélyes súlya volt, több mint egy púd. Andrej a vasúti kocsiban a zsákot a feje alá helyezve aludt. Cudar kényelmetlen volt, azok az átkozott keresztek a vásznon keresztül a tarkóját böködték, de tűrnie kellett, ilyen értékes terhet kockázatos lett volna a csomagtartó polcra rakni. A bizottság kiadta Andrejnek, az összegyűjtött értékeket adja át a Pe*' rográdi pártbizottságnak.

A villamos tompán dübörgőit végig a Troickij hídon. A pillérek között lassan és méltóságteljesen hömpölygőit a kékes színű Néva. Megálló. Andrej leugrott a kocsiról, hátára kapta zsákját s a Kseszinszkaja palota felé vette útját. Nem kellett kérdezősködnie, úgy ismerte Petrog. rádot, mint a tenyerét Alig

1974. november 7.

tett azonban néhány lépést s pillantotta meg a régről ismerős, csempével borított, a sétány zöldje mögé rejtőző alacsony villát, értetlenül, és izgatottan megtorpant. A sétányhoz vezető keresztutcát s magát a sétányt is hatalmas, tompán morajló s ide-oda hullámzó embertömeg töltötte be.

Andrej meghökkent. Hozzászokott, hogy ez a mellékutca mindig kihalt. Még gyermekkorából így emlékezett erre. A villával szemben állandóan egy termetes rendőr posztolt, zubbonya tele kitüntetésekkel s őrizte az uralkodó öreg szeretőjének nyugalmát. Tilos volt errefelé hajtani a bérkocsisoknak, s a járókelők sem állhatták meg a villa előtt. Andrej körülpillantott. Mi történt? Miért van itt ez a tömeg? Talán szerencsétlenség történt?... Rajtuk ütöttek a junkerek vagy más effajta cső. cselék?

H

a így van, akkor nem léphet a házba. Elfogják, vagy a leS' jobb esetben is csak elverik, de ami a legrosszabb, a kereszteket is elveszik. Ezt semmiképp nem engedheti. Andrej az úttest közepén állt, nem tudta mitévő legyen. Piros karszalagos férfi lépett hozzá, karján a betűk — PNM — petrográdi népi rendőrség. A vállán lógó ütött-kopott puska sehogyan sem illett hozzá. Andrejre pillantott, majd megkérdezte:

— Keres valakit az elvtárs? Andrej egy szempillantás alatt végigmérte a karszalagos férfit. Nem, nem titkosrendőr. Miután meggyőződött erről, bátran megkérdezte:

— Hát itt meg mi van? Elgázoltak valakit vagy fülön- csiptek egy zsebtolvajt?

A puskás férfi komoran a palota felé sandított s ingerülten így válaszolt:

— Mi az, kiskatona, az égből pottyan tál ide? Ez a Kseszinszkaja palota... A bolsevikok szállták meg.

Andrej elnevette magát. Tehát minden rendben van, bemehet. Beverekedte magát a ház előtti tömegbe s a bejárathoz furakodott. Ráförmedtek, lehordták, de ő makacsul törtetett előre. A tornácon megállította egy magas, munkás kinézésű legény, a viborgi városrészből való lehetett, övén pisztoly lógott. Andrej gimnasztyorkája zsebéből előhúzta megbízólevelét. A legény végigolvasta, majd barátságosan elmosolyodott:

— Menj csak! Derék dolog? Bemész a terembe, ott majd megkérded valakitől.

Andrej belépett az előcsarnokba. Itt ugyanakkora tömeg volt, mint az utcán. A lépcsőn papirkötegekkel hadonászó emberek száguldoztak, hár. masával ugrálták át a lépcsőfokokat. Lehetetlen volt valamit is megkérdezni tőlük. Jöttek a Vasziljevszkij sziget és a viborgi városrész gyáraiból és üzemeiből, a Körcsatornán túlról, Ligovkából, Volkov ból, Golodajból, a kikötőből, a páncélautós és gránátos hadosztálytól, a balti flotta téglabörtönéből. Jöttek határozatokkal, követelésekkel, a dolguk után csak úgy egyszerűen, hogy megforduljanak ezekben a forrongó helyiségekben, beszívják eleven, vihart jósló levegőjüket. Ide hozták páncélautón Lenint a Finn-pályaudvarról, aki pihenés nélkül azonnal bekapcsolódott a harcba. Ezeket az ablakokat lőtték éjszakánként a Péter-Pál erődből, s ide érkeztek a harag és félelem névtelen levelei is. Ez az épület

volt a proletariátus nagy háborújának főhadiszállása.

A

'ndrej befurakodott

egy nagy, világos terembe, amelynek üvegfala a télikertre nézett. Néhány asztal állt a teremben, s a mögöttük ülőket sűrű gyűrűbe fogták a látogatók. Andrej zavarodottan körülpillantott, nem tudta kihez forduljon, kit kérdezzen. S ekkor az egyik oldalajtón szürke ruhás, alacsony növésű férfi sietett be. Kezében ' papírlapot tartott. A többiekkel ellentétben nyugodtan lépdelt. Kis bajsza alatt ajka mozgott, mintha magában olvasná, ami a papíron van. Az arca furcsán ismerősnek tűnt. And- rejtől néhány lépésnyire meg. állt, s körbepillantott a zsibongó termen. Andrej az alkalmat felhasználva megszólította:

— Hallgasson meg, elvtárs. Kihez forduljak? A frontról jövök. Elhoztam a hadosztály kitüntetéseit a „Szoldatszkaja Pravda” pénztárának. De itt akkora a futkosás, hogy azt sem tudom hol a fejem.

A férfi hunyorított, majd szelíd mosollyal végignézett Andrejen.

— Aztán sok van-e a György- keresztből? — kérdezte kissé raccsolva.

— Van vagy kilencszáz. Több mint egy púd.

A szürke ruhás férfi elnevette magát.

— Nem rossz... Egész kis bank.

Kézen fogta Andrejt s a télikert dombjához vezette.

— Mihail Vasziljevics, — mondta. — Itt ez az elvtárs, egyenest a frontról jött. El. hozta elvtársai kitüntetéseit a „Szoldatszkaja Pravda” részére. Egy egész zsákkal. Vegye át tőle, s beszélgessen el vele, mi a helyzet a fronton.

Az asztalnál ülő katona megkérdezte Andrejt, honnan, mikor érkezett, melyik hadosztálytól. A zsák láttán elcsodálkozott, s megkérte, állítsa a falhoz.

— Nem lopják el?

— Nem. Amig itt ülök, legyen nyugodt... — nevette el magát Mihail Vasziljevics, s tovább beszélgetett Andrejjel, aki nyugodtan és pontosan válaszolt kérdéseire. Egyes válaszait Mihail Vasziljevics fel. jegyezte noteszébe, majd megkérdezte, sokáig marad-e Pet- rográdban.

— Elutazása előtt szaladjon be, egy kis irodalmat kap tőlem — fejezte be a beszélgetést s a kezét nyújtotta.

— Én még azt is ... nem lehetne-e valahogy Lenin elvtársat is látni?

Mihail Vasziljevics csodálkozó szemmel pillantott rá.

— Hiszen az elvtárs éppen az imént látta.

— Hol? — kérdezte Andrej értetlenül.

— Vele jött ide hozzám, Lenin elvtárs ismertetett ösz- sze bennünket.

K

eserű hang öntötte el Andrej szívét. Nagyot sóhajtott s ráförmedt Mihail Vasziljevicsre.

— Hát mi az ördögnek nem mondta előbb!

Mihail Vasziljevics felkapta fejét, már épp meg akart haragudni, de meglátta Andrej elkeseredett arcát, s elnevette magát.

— No, te csodabogár, — mondta. — Hát honnan tudtam volna, hogy nem ismeritek egymást. Kéz a kézben jöttek, gondoltam barátok. Semmi baj, ne búsuljon. Jöjjön el este. Vlagyimir Iljics beszédet mond az erkélyről. Akkor majd nemcsak láthatja, de hallhatja is őt.

Andrej eltávozott az asztaltól s a kijárat felé törtetett. Figyelmesen méregette a szembejövőket. Azt remélte, talán még egyszer megpillantja Lenint. Többet azonban nem lát. ta. Mérgesen hagyta el a palotát, ebédelni ment. De elhatározta, feltétlenül visszajön s végigállja ha kell az egész éjszakát is, csak hogy hallhassa Lenint.

e

Az 1959-ben elhunyt, ma már klasszikusnak számító szovjet prózaírónak eddig négy könyve jelent meg magyarul. Ö a szerzője „A negyven- egyedik" című kisregénynek, amelyből film is készült

Fordította: Földeák Iván

KONSZTANTYIN SZIMONOV:

A ZÁSZLÓ

A zászlónál nem gyújtanak rá nem is tréfálnak se alatta se mellette Nem varrják meg ha elszakad Az elszakadt zászló nem

vértelen

kötözni se kell hisz amíg kézben tartják nem száll el belőle a vér Csak akkor száll el a vére ha földre hajítják De ha ismét felemelik , vagy az izzadt tetemre borítják nem érzi magát sértve a

zászló

Nem fél hogy a vérfoltok ott maradnak a ”"lymén A vér nem mocsok Ám a halottat — ha hősi halott — ne takarjátok be sokáig mert kell az a zászló az élőknek kell

Dalos György fordítása

Szolnoki András:

Ánatol Ivanovics

Egy éjszakára emlékezem, melyet, hamarosan három évtize-« de lesz, pincében töltöttem. A leláncolt szavak azokban a napokban keltek föl bennünk és indultak a fényre. Szovjet katonákkal telt meg a pince, röviden időztek itt, pihentek, váltották egymást.

Néhány araszra tőlünk tankok csoptak össze, sistergett a levegő, tombolt a harc. Katonaság és háznép vegyest feküdt a ve- rejtékszagú matracokon, horkolt és köhögött, sóhajtott és álmodott. Mellém egy fiatal katona került, bizonyos Anatol Ivanovics, akivel lefekvés előtt néhány szót váltottunk. Huszonkét éves volt, orvosnak készült, négy éve harcolt A kedvemért nagy igyekezettel törte kerékbe a német szót Kémiáról beszélt a sűrű homály- ban és irodalomról, az életükről és a háborúról. Az öregebb, vörös hajú kolhozista, meg a többiek a rideg fal tövén ültek, fegyverhez támasztott karokkal, köddel és csatokkal a ruházatukon. Tekintetük éppen csak megérintett bennünket, aztán eleresztett.

Miért filozofálgattunk a harc értelméről? Furcsa, de így volt; megírtam akkoriban. Sok minden másképpen történik, mint ahogy utólag elképzelnénk. Egy személyes kérdés után találtunk a kerékvágásba. Aptyekár, mondtam a minden eshetőségre konzervált orosz szót, patikus vagyok, tehát rokon szakmájú, ami ilyen helyzetben legalább nyetv-oldó, ha nem bizalmatlanság-oszlató. S mindjárt a nehezét firtattam: „Az elébb azt mondtad Anatol, hogy nem vagy hős? Miért mondtad?" — Szőke haja kicsurrant a megbillent sapka alól. Hamiskásan hunyorgott. — „Mert amikor Pjotr elesett mellettem, a barátom, és felnyaláboltom és a sötétedd dombhátra cipeltem, féltem. Micsoda fiú volt! Ha ismerted volna ... Két nap guggoltam vele egy aknatölcsérben, körülzárva, akkor nem féltem, mert mellettem kapkodta a lélegzetet, és kimásztunk. De most... Az ég csupa világosság volt a sok rakétától és Pjotr nem mozdult Hogy gyűlöltem azt a fényt! Hajnalban aztán megszólaltak a katjusák és mentünk újra előre, Pjotr helyett is, csak előre!“ — „Sok barátod hagyott így el?” — „Pjotrt szeretteim leginkább, akár a testvéremet. Az anyja is minden lapon írt nekem, mintha én is a fia volnék... Ez itt történt Magyarországon, a Tisza mellett. És egy napon, ha győzünk és vége lesz, találkozunk és még majd beszélek róla."

Hit áradt a nyurga fiúból, mintha belém olvadt volna, föl- állna és kiegyenesedne bennem: olyan erőre kapatott. Szavai kigyulladtak és sokáig hamvadoztak a sötétben. Kevés ember mutatta meg nékem magát olyan nehezen, mint ő, és keveset ismertem olyon teljesen, mint Anatol Ivanoviesat. Azt mondhatnám: a szájunk mozgott és a szemünk beszélt. Később észrevettem, hogy szeretné, ha nem zavarná pihenésemet és olyon ke- szeg-keskenyre húzta mogát, omMyenre csak tudta. Szerencsére hamar elaludt, miután bakancsai alól gondosan Hhúzta a takarót, nehogy bemocskolja. Régóta Katóm, hogy ez a művelet és sok más nem tartozik a katonák nemzetközi illemkódexébe, annál kedvesebbé varázsolta előttem Anato+t. Azon az éjszakán virrasz- tottam. Óvatoson kémleltem az alvók körül, akár az a fehér kesztyűs kapitány, aki fáradt, székeken alvó katonáit vigyázta és időnként megtámasztotta lecsukta fejüket.

Hajnalban némi motoszkátas támadt. Anatolt és társait bevetették. Soha életemben nem láttam férfit olyan körülményesen felkelni; láthatóan azon iparkodott, hogy fel ne ébresszen. Perceken belül indulnia kellett. Miközben lekászálódott a fekhelyről, oldalt fordult és visszanézett ránk, alvókra. Valamit mormolt, amit nem értettem, aminek hangsúlya a búcsúé volt, azután eltűnt az ojtóbon. Mikor ez történt, hiányt éreztem, egy ember hiányát, aki a lelkemhez présetödött, mint a virág valamely idegen betűs könyvbe. Azóta észrevétlen barátommá formálódott, gyakran gon-- dolok rá, váratlanul megjelenik, int és szómon kér. Utolsó mondatai vissza-visszahajolnaik hozzám: „Talán nem lehetek orvos. Én nem, én... De a többiek, akik mögöttem vonnak és a helyembe jönnek, meg a tieitek... Ök igen! Akiknek megadatott. Ók majd helyettem is gyógyítanak... És Pjotrt ne felejtsd el, azért mondtam el."

Hallgattunk. A pislogó gyertyaláng fényében megcsillant gyermeki, meleg tekintete. A tömpe ceruzával felírtuk egymás címét és ígértük, hogy üzenünk. Sok idő telt azóta és Anatol nem jelentkezett. Hal van a hős, aki tagadni próbálta hősiességét? A válaszfalán éveket félretaszítva, azt a szikra reményt növesztem fel. ígéretemhez híven újra szólítom őt a távolból, Dnyepro- petrovszloba üzenek.

Mikor elváltunk, egyformán sötétek voltak a nappalok és az éjszakák. Azóta mifelénk egyre világosodik és tudom, hogy holnap és azon túl mindennap világosabb lesz. Hiszek abban, hogy Anatolnak köze van ehhez a fényhez, mely a Nagy Októberi Forradalomkor gyulladt ki és azóta feltartóztathatatlanul terjed, hogy végül elöntse az egész világot. Hiszek Anatol Ivanovicsban, a katonában és emberben és a többiekben, akik megharcolták nekünk a világosságot.

I