Tolna Megyei Népújság, 1974. november (24. évfolyam, 256-280. szám)
1974-11-24 / 275. szám
\ HALASZ KÖBÉRT FESTMÉNYE Olvasó kritikusok — kritikus olvasók BUDAPESTEN TARTOTTA ez évi kongresszusát az Irodalom Kritikusok Nemzetközi Szövetsége. A kongresszuson tizenhét országból 48 küldött vett részt, Magyarországot pedig tíztagú küldöttség képviselte Szabolcsi Miklós akadémikus bevezető referátumában a többi között hangsúlyozta : ... úgy érzem, hogy a kritikának nagy és egyre nagyobb feladata van az új felfedezésében és értékelésében. De elsőnek persze arról van szó, hogy az egyéni tehetséget kellene felismerni, a nagy tömegből az új, értékes müvet kiemelni... Ügy gondolom, ahhoz, hogy az egyre növekvő anyagban eligazodjunk. hogy új és új műveket tudjunk értékelni, hogy az irodalmi rengetegbe csapást tudjunk vágni, — ahhoz nem elég az az irodalmi érzék és kultúra, amely egyetlen mú megítélésére képesít. Ahhoz az kellene, hogy nagyjában is képet tudjunk alkotni az egész világirodalom mozgásáról, fő tendenciáiról, jelentkező új áramlatairól, felbukkanó új műfajairól és kudarcairól.” Miklós Pál Tömegkultúra és kritika címmel tartott előadást. Vázolta, hogy napjaink szinte korlátlan technikai lehetőségei mellett a kultúra a nagy tömegek számára is elérhető. A kultúra tömegesedése azonban veszélyekkel, az igények ellaposodásának ártalmával is járhat. Az ilyen helyzetben fokozott a kritika felelőssége. Fontos, hogy a kritika az irodalmi életbe való „beleszólási jogot” szétossza a széles olvasóközönség között. A TANÁCSKOZÁSON számos hozzászólás hangzott ek Ezek közül hadd emeljük most ki Kamarás István hozzászólását. amelyet Olvasó kritikusok és kritikus olvasók címmel mondott el. Bevezetőben arról szólt, hogy a magyar olvasóközönségnek csak igen csekély töredéke olvas irodalmi és kritikai folyóiratokat. nagy többsége azonban rendszereden olvassa a napilapok és hetilapok bírálatait, hallgatja, illetve nézi a rádió és televízió kritikai műsorait. „Ezek a találkozások azonban csak eléggé ritkán válnak emlékezetessé, még akkor sem mindig, amikor több kritikus vitatkozik a műről” — mondotta Kamarás István. A hatástalanság egyik oka az. hogy az olvasmány-közvetítés ezen alkalmairól hiányzik az olvasó, illetve az olvasók képviselete. Sokszor már az is elég lenne, ha képzeletben megidéznék az olvasót, szempontjait, megközelítési módjait. élmény telitalálatait, vagy tanulságos félreértéseit. Sokszor kevesebbel is beérnék az olvasók: azzal, hogy legalább a kritikus szólaljon meg, mint olvasó, levéve a szertartáshoz nélkülözhetetlennek vélt maszkot, üljön le képzeletben olvasótársai közé, és mondja el, hogy miért tetszett, vagy nem tetszett neki a kritikájára érdemesnek tartott könyv. A kritikus tanulhat az olvasóktól. mert azok sok esetben az egyes művek bizonyos részleteit jobban életre tudják kelteni nála. Az „egyszerű” olvasó nem rendelkezik ugyan a mű megfejtését előmozdító szakmai fegyvertárral, de mentes a kritikusok foglalkozási ártalmaitól. Meri élvezni, abbahagyni, megsiratni és megérteni is a művet. A kritikusok operációinál vagy párbajainál sokszor áldozatul esik a mű élménye, az olvasók hétköznapi beszélgetéseiben viszont feltámad az élményváltozatokban tovább élő mű. Ha ezeket a beszélgetéseket kihallgatnák a kritikusok, és ha élményeiket rendszeresen leírnák az „egyszerű” olvasók, — akkor nem az derülne ki, hogy „maradjon a varga a kaptafánál”, hanem az, hogy a kritikusnak és az olvasónak közös nevezője az olvasás, vagyis az értelmezés. A tanácskozás egyik szorgalmas hallgatója volt Szabó György író, az Üj írás rovatvezetője. Az előadások szünetében megkértük, foglalja össze véleményét a kongresszusról. — Mindenekelőtt azt találom rendkívül fontosnak, hogy éppen Magyarország fogadhatta vendégül egy olyan nemzetközi szervezet tagjait, akik között mind a két világ népeinek képviselői jelen vannak. Másrészt azt, hogy a részünkről elhangzott előadásokkal bizonyítottuk, hogy a magyar irodalmi-kritikai élet rangosán tud részt venni a nemzetközi szinten zajló vitákban. — A külföldi delegátusok hozzászólásai közül különösen mélyen hatottak rám a francia André Wurmser szavai. Wurmser gyakori vendégünk, jól ismeri irodalomközéleti viszonyainkat, és így módjában áll, hogy a francia és a magyar helyzet között párhuzamot vonjon. Felszólalásából kitűnt, hogy egy olyan fejlett nyugati államhoz képest is, mint Franciaország, milyen előnyös helyzetben vagyunk például a könyvkiadás területén. Nem árt egy kicsit ebből a szemszögből gondolkoznunk, amikor hazai állapotainkkal elégedetlenkedünk. — A MAGYAR HOZZÁSZÓLÓK KÖZÜL nagyon szívemből beszélt Almási Miklós, aki a műélvezet örömének fontosságát hangsúlyozta. A kritikusoknak valóban az eddiginél komolyabban kell venniük; a műélvezetbe úgy kell az olvasót bevezetni, hogy örömöt érezzen. és ne pedig valami gyötrődés legyen számára az esztétikai élmény befogadása. MORVAY ISTVÁN Staub Ferenc neve kerül szóba, aki előtt az Adria szinte egy új világot nyitott meg, nem tematikailag, hanem színben és formában. — Igen, — mondja Halász Róbert — erre gondolok, hisz ha az' ember azt nézi, hogy milyen gazdag a világ, s milyen hatalmas a művészet, csak arra gondolhat, hogy soha nem láthat, tanulhat eleget. S tegyük hozzá, aki ilyen komolyan veszi tehetségét, amitől soha nem lehet elválasztani a szorgalmat, az előbb-utóbb célhoz ér. S Itt már közömbös az> hogy valaki honnan indul eh Mindenütt lehet nagy művészetet csinálni, Pakson is. cs. u (Gottvald Károly felvétele.) HALÁSZ RÓBERT FESTMÉNYE KÚTI HORVÁTH GYÖRGY: JÖHETNÉL KEDVES magányom kietlen partjait mossa a szomorúság jöhetnél kedves lehetnél eső és napsugár s kivirulna tőled e parti táj és gyümölcsöt ontna akár az éden tavaszban nyárban őszben és télben jöhetnél kedves jöhetnél szépen gyümölcsöt ontva akár az éden a ráfi kör Pakson r Hintsek Károly Frigyes, a paksiak népszerű Frici bácsija, öreg, tapasztalt népművelő, a művelődési ház igazgatója, azt mondja: — Sok minden megfordult 8 fejünkben, hogy miként tudnánk elősegíteni a képzőművészeti nevelést, festőink fejlődését. Végül úgy láttuk, hogy baráti kört alakítunk, amit egyrészt a kötetlenség jellemez, másrészt az, hogy a művelődési ház irányítás helyett szakmai tanácsadásról gondoskodik. Évenként kétszer szakzsürit hívunk, s ennek hozzáértő tagjai véleményt mondanak fiatal festőink munkáiról, de mindjárt hozzá is tenném, hogy ez a ,,vélemény”, vagy ahogy ma inkább mondják, „zsűrizés” termékeny vitákra' is alkat, mat ad. Rendszeresen kiállítjuk a járásban munkáikat, ez pedig arra jó, hogy a festők és képeik közvetlenül találkoznak azokkal, akiknek készültek. Ügy tapasztaljuk, hogy ez a baráti kör a maga módján, jól szolgálja célkitűzéseinket, tehát szakmailag segíti a festőket, de segíti a tárlatlátogatók ízlésének fejlesztését, művészeti ismereteinek gyarapítását is. A baráti kör három állandó festőtagja Bencze Barnabás, Halász Róbert és Kanczler István, akikhez egy remény- teljes ifjú költő is csatlakozott Júuti Horváth György. Halász Róbertéit lakásán nézzük a képeket, beszélgetünk, múzeumokról, a nagyvilágról, stílusokról, s természetesen Paksról. A képek, Halász Róbert festményei, sok tehetséget árúinak el, s egyik, másik már többet is mutat önmagánál, mert arra enged következtetni, hogy milyen messzességekbe vezet, vagy vezethet ennek a rokonszenves fiatalembernek a művészete. De ami ugyanilyen fontos, hogyan látja egy pályája elején álló festő Paksról azt az utat, amit be akar járni? — Aki autodidaktaként indult, annak sokat kell behoznia. de azt hiszem, nemcsak erről van szó. Mert az ember előtt állandóan ott lebeg a cél, amit meg akar valósítani, s miközben tanul egyre sarkallja a vágy, hogy megfogalmazza, s minél pontosabban fejezze-ki világát. A mesterségbeli tudást említem, s két név kapcsolódik váratlanul egybe, Düreré, aki rajzok százain követte az emberi test vonalait, s élő mesterünké, Martyn Ferncé, aki festőtársai nem csekély csodálkozására heteken át rajzolt egy szarvasbogarat. Halász Róbert néhány toll- rajzot vesz elő, láb-, kéztanulmányok, s lassan könyvek tornyosulnak körülöttünk, mert ha távol is él a gazdag múzeumoktól, legalább reprodukciókban igyekszik maga köré gyűjteni a művészet nagy alkotásait. Szívéhez egyelőre a francia impresszionisták állnak legközelebb, képei Is erről árulkodnak, de anélkül, hogy az utánzás, a másodlagosság bűnébe esnék. — Beszéljünk Paksról, s arról, hogy milyennek tűnik innen a művészpálya. — Mindenütt lehet jó képeket festeni, — mondja — természetesen Pakson is. Ami hiányzik, az a kritika, ami egyéni fejlődésünket elősegítené. Igaz, évenként kétszer a művelődési ház hívására eljön a Népművelési Intézet zsűrije, de ez önmagában kevés. Talán az is baj, hogy a megyében nincs eleven művé. szeti élet, s ha az ember nagyon magára van utalva, könnyen eltévedhet. Halász Róbertét egyelőre ez a veszély nem fenyegeti. Képei biztonságot mutatnak, ami nem a beérkezettség biztonsága, inkább a felismert célé. Az sem baj, hogy egy- egy pillanatra a joggal csodált Degas vagy Renoir színei villannak élénkbe, a művészetet egyébként is mindenki ott folytatja, ahol az elődök abbahagyták. Az impresszionisták szín- és formaíegyelmének követése pedig sokkal rokonszenvesebb, mintha valaki már a pálya elején feladja azt a formát, aminek nincs is mindig birtokában. — Aztán jó lenne utazni, *— folytatja — végigjárni a nagy múzeumokat, s megnézni mindazt, amit az ember egyelőre csak reprodukciókból ismer.
