Tolna Megyei Népújság, 1974. november (24. évfolyam, 256-280. szám)

1974-11-24 / 275. szám

< i V í Kiriü Honára a karmesteri monkárű! Bányásznapok Tarnowskie Gory Lan A katowlcei vajdaság egyik járási városában, Tarnowskie Góry-ban minden évben hagyományosan megrendezik a bányásznapokat. Tarnowskie Góry bányászati hagyományai a korai középkorba nyúlnak vissza. A város már a XII. században fontos bánya- és kohóipari központ volt, ahol értékes ólom-, horgany- és egyéb fémérceket hoztak a fel­színre. a középkori bányászok külön társadalmi csoportot alkottak, amelynek megvoltak a maga jogai és szokásai. Hagyományaik mindmáig fennmaradtak. Baltikum—Portugália hajójárat — Több mint negyven íve vagyok karmester, — mondta Kirill Kondrasin, Állami dí­jas, Érdemes művész, a Moszkvai Filharmónia zene­karvezető karmestere. — Mun­kásságomat tulajdonképpen négy szakaszra bonthatnám. Az elsőt az a törekvés jelle­mezte, hogy minél gyorsabban és ügyesebben „boldoguljak" egy-egy művel. A másodikban szélesítettem repertoáromat; szerettem volna minél többet átfogni a zeneirodalom vég­telen gazdagságából. A harma­dikban kritikusan elemeztem, amit addig csodáltam, a ne­gyediket a sajátos, egyéni stí­lus keresése jellemezte. Igye­keztem beleoltani a zenekar­ba a partitúra egységes értel­mezését. — Az előadóművészek me* lyik csoportjába számítja ön­magát; az „univerzálisok”- hoz, vagy a ,, szakos odók”­hoz? — Azt hiszem, hogy egy karmester csak univerzális le­het. Soha nem értek egyet az­zal, ha valakit úgy jellemez­nek _ ez Csajkovszkij- ez p edig — mondjuk —■ Soszta- kovics-karmester. — A szovjet televízióban mind nagyobb teret kap a zene. Mi erről a véleményeT __ őszintén szólva számom­ra a televíziós közvetítés soha nem tudja helyettesíteni a közvetlen találkozás élményét. A zenei nevelésben viszont óriási szerepe van a tv-nek. Felkelti a művészettől távol álló emberekben az érdeklő­dést, sajátos nevelő sőt pro­pagandaszerepe is van. Ezért tartom ott fontosnak a kon­cert bevezetőjét a művek tör­ténetéről, formavilágáról, áb­rázolási rendszeréről, a par­titúra tartalmáról stb. Ügy gondolom, az a jó, ha a néző­ben sikerűi felkelteni a hang­v ersenyterem és nem a mozi légkörét. Ezért vagyok híve annak, hogy a kamerák átfo­gó képeket adjanak, s Csak a mű érzelmi csúcspontjain emeljenek ki egy-egy előadót. — Nyilvános hangversenye, ken tart-« bevezetőt? — Igen. A Moszkvarecsje munkás művelődési házban Zenekarunk az elmúlt évad­ban koncertsorozatot adott. Minden hangverseny előtt igyekeztem felkészíteni a kö­zönséget a muzsika aktív be­fogadására. — Hogyan értékeli a mai előadómúvészetet? — Véleményem szerint sok kitűnő nyugati zenekar, amely évekkel ezelőtt a legmagasabb színvonalat képviselte, ma már nem áll a régebbi szinten. Sok kiváló karmester eltávozott az élők sorából, a fiatalok pedig hajlanak arra, hogy — bár­milyen műsorról van 1« S2ó — beérjék kevés próbával. S ehhez még hozzá kell ven­nünk a nyugati koncert- szervezés pénzügyi gondjait. Mindez együtt oda vezet, hogy a kiváló nyugati zenekarok, amelyek ragyogóan játszanak lapról, kitűnően megszólaltat­ják a modern zenét, a fino­man kidolgozott együttes hangzásban elmaradnak a leg­jobb szovjet zenekarok mö­gött. — Ml « véleménye a fiatal előadókrólt Osztja-e az idő­sebb muzsikusnemzedék vé­leményét, hogy szenvteleneb- bül, érzemek nélkül muzsi­kálnak? * — Úgy gondolom, hogy az érzelmi töltés mindig egyfor­ma volt. A rejtett érzelmes- ség, amelyet a mai előadói stílus jellemzőjének tartanak, a mélység felé változik. Szer- gej Prokofjev játékára em­lékszem vissza. Milyen sziká- ran, kopogósán játszotta sa­ját szerzeményeit. Az volt az érzésem, hogy szégyelli saját poézisét, és ezért toccaták, gépszerűség és humor mögé rejtőzik. Mi pedig ma ugyan­abban a muzsikában a déli éjszaka melegségét érzékeljük, amit nem lehet a szerző mo­dorában tolmácsolni. Ami az előadóművész új tí­pusát illeti, véleményem sze­rint mindig voltak és ma is vannak különböző típusok, mint ahogy különböző a tehet­ségek színvonala is. Meg va­gyok győződve arról, hogy te­hetséges fiatal karmestereink vannak, de egyetlen olyan karmestert sem ismerek, aki mély interpretáló és pedagó­gus lett volna 35 éves kora előtt. Ez a hivatás sajátos­sága. Ahhoz, hogy valaki tel­jesen birtokában legyen, ki­dolgozza művészi hitvallását, elegendő élettapasztalatra van szüksége. — Mit tart a karmester jö­vőjéről? Elmondhatjuk-e, hogy teljesen kialakult a szerepe napjainkra? — Azt hiszem, igen. Azóta, hogy Berlioz,! akit az első hi­vatásos karmesternek tekint­hetünk, hátat fordított a kö­zönségnek és először vett ke­zébe vékony karmesteri pál­cát, ez a „foglalkozás" nem változott. Gondolom, hogy ezen az úton is fejlődik to­vább. A karmester képekben látó gondolatvilága gazdago­dik, a zenekari tagok pedig aktívabban kötődnek a kar­mester látás- és ábrázolás­világához. A vezénylés techni­kája már aligha fejlődik to­vább, de feltétlenül jelentő­sebbé válik a karmester ne­velő funkciója mind ismeret- terjesztő, mind társadalmi és pedagógiai értelemben. (APN—KS) Útnak indult Rigából az Engure Diesel-motoros teher­hajó a Baltikum—Portugália útvonalon. Szovjet külkeres­kedelmi szervek, portugál, belga és holland hajóstársasá­gok megállapodásának értel­mében menetrendszerű jára­tok indulnak a baltikumi ki­kötők és Portugália között. A szovjet tengerészhajózási tár­saság négy hajóval vesz részt a nemzetközi forgalomban. (APN—KS) Gerencsér Mikié» t Ácsteszértől a halhatatlanságig Táncsics Mihály életregénye Jónak látta Mihály, ha életében először nem takarékoskodik saját költségére a tápláló fala­tokkal. Ebédre, vacsorára rostélyos pecsenyé­ket fogyasztott, kiadós vörös borral. Igaz, min­den pénze elúszott a járvány alatt, de megma­radt legnagyobb kincse, a puszta élete. Eddig azért házitanítóskodott, hogy megélhes­sen iskolái végzése közben, Mostantól jó ideig főfoglalkozása lesz elszegődni gazdag családok gyermekei mellé. Megbízói közül az ómoravicai Szalmássy Miksa, Bács megye pénztámoka nyit­ja a sort. Gondos atya, józanul sáfárkodó gazda, a műveltséget becsülő földesúr lévén, a lehető legjobb nevelőt kívánta felfogadni négy fia ta­nítására. Komoly emberek ajánlják neki Stan- csics Mihályt, ő maga is kéri a jó nevű tanítót, költözzék házába, Ómoravicára. Készségesen vál­lalkozik Mihály a feladatra. Kedve tovább nő, amikor tapasztalja, milyen nagyszerű családdal élhet egy fedél alatt. A gyermekek illedelmesek, törekvőek, édesanyjuk igen széles látókörű, művelt asszony, aki a leg­jobb szépíró szerzők mellett Kantot és Hegelt olvas Mihály meglepetésére. Hamarosan kiderül, Szalmássyné nemcsak műveltség, de emberség dolgában is kiváló. A kolerajárvány eléri Ömo- ravicát. Stancsics Mihálynak ezúttal nincs sze­rencséje. Leveri lábáról a kór, nagy nyomorú­ságában a ház asszonya ápolja éjt nappallá téve. Ennek az önfeláldozó gondoskodásnak köszönhet­te életben maradását. Ha lehet, még nagyobb, — 37 — még odaadóbb nevelői munkával hálálta meg a gondoskodást. Négy tanítványa ugyanúgy rajongott érte, mint a szülők, akiket boldoggá tett fiaik előmenetele. Ügy látszott, Mihály tartósan a Szalmássy-kas- tély lakója marad, mégis igen hamar és kelle­metlenül ért véget ómoravicai időzése. Felkészít­vén a négy fiútestvért az esedékes vizsgákra, Szabadkára, Bács megye székhelyére vitte őket a ferencesrendi barátok iskolájába, hogy hivata­losan is számot adjanak tudásukról. A vizsgák pompásan sikerültek, mindössze a szerzetesek elégedetlenkedtek a szűkén mért vizsgadíj miatt, mondván, máskor többet kaptak. Stancsics maga is kevesellette az összeget, véleményét meg- / mondta az apának. Érvként még hozzátette, a gyerekek szintén úgy emlékeznek, hogy koráb­ban nagyobb díjban részesültek a franciskánu- sok. Nos, Szalmássy Miksa nemcsak jóravaló gazda, gondos apa, de amellett igen indulatos ember volt. Csúnyán összeszólalkoztak, olyany- nyira, hogy Mihálynak el kellett hagynia állá­sát. Pestre úgy tért vissza, mint végképp megszo­kott helyére. Van némi kitartása, egy ideig füg­getlen maradhat, írással tölti idejét. Elkészíti „Magyar és német beszélgetések” című könyvét, először Heckenast nyomdász és kiadó, majd a közönség nagy megelégedésére. Heckenast hatvan váltóforintot fizet a könyvért és 1833-ban jelen­teti meg. A hasznos mű napokon belül elkél, igény van a második kiadásra, de vita támad a szerző és a nyomdász között, hogy kit illet a jog, mert ebben nem állapodtak meg. Mindegyi­kük ragaszkodik a maga igazához. Vitájuk azonban fölöslegessé válik: a könyvet betiltják. Hiába tanultak belőle még József ná­dor gyermekei is, sürgősen kivonták a forgalom­ból, mint olyat, amely káros az állam, a társa­dalom érdekeire. Amíg mindez történik, Stan­csics megírja a „Budapesti levelek” című köny­vét. Választ sem kap rá a cenzúrától. Kézirata egyszerűen eltűnik a cenzorok kezén. Tiltakozik, követeli igazát, nem érti, miért káros irodalmi munkássága, pláne nyelvkönyve a társadalomra. Hiszen igaza van, gondolatai ezerszer inkább hasznosak, mint károsak, dehát a hatalomnak más a véleménye. — 38 — A fondorlat, a ravaszság különösen veszélyes megnyilvánulásának tekintették, hogy Stancsics Mihály még az ártatlannak tűnő nyelvleckéi be­szélgetések szövegébe is politikát csempészett Nem ilyen mondatokat adott a tanulók szájába, hogy „Kisasszony, ma igen szép idő van”, hanem ilyeneket: „A jobbágyok sokat szenvednek, az állaténál is rosszabb a sorsuk, pedig az urak minden gazdagságukat nekik köszönhetik”. írhatott eoÁr akármit Stancsics Mihály, szöve­géből valósággal sütöttek a felvilágosultság gon­dolatai. Aki a francia enciklopédistákon nevel­kedett, annak ugyancsak szemet szúrtak a hazai hűbéri viszonyok. Minden mondatában támadta, vagy a földesúri osztályt, vagy a papságot, vagy a német elnyomást. Mindössze három dolog volt, amihez nem nyúlt világ javító szenvedélye: a nép, a király, meg az isten. A népet azért nem bántotta, mert szerette, érette támadta a bűnös állapotokat. A királyt csak fővesztés veszélyével bánthatta, az istent pedig azért kellett kímélnie, mert mindenkit kiközösített a társadalom, aki­re rábizonyult az istentagadás. De Stancsics Mi­hály vallásos ember volt. Éppen az isteni igaz­ságosság nevében támadta a papságnak a közép-, főképp a jobbágy parasztok rovására megnyil­vánuló mérhetetlen önzését. 11. Mindamellett Stancsicsban nem volt semmifé­le harcias szándék. Amit tapasztalt szenvedé­lyes kíváncsiságában, afelett természetes igaz­ságérzete szerint gondolkodott, s amit ily módon megérlelt, azt írásba foglalta. Tette ezt a leg- jámborabb jóhiszeműséggel, egyszersmind a legkonokabb eltökéltséggel: vallott, leírt vélemé­nyéhez tűzön-vízen át ragaszkodott, ha tekinté- lyi, vagy hatalmi alapról próbálták rábírni né­zetei megváltoztatására. Csakis az ellenérveket volt hajlandó respektálni. Nem hiába vált ked­venc mondásává: „Ha nincs igazam, cáfoljatok meg!” (Folytatjuk) — 39 —

Next

/
Thumbnails
Contents