Tolna Megyei Népújság, 1974. október (24. évfolyam, 229-255. szám)
1974-10-10 / 237. szám
J V Harminc éve történt.», í/^^ejott a két munkáspárt egységokmánya Amikor a Vörös Hadsereg 1944. szeptember végén magyar földre lépett, kedvezővé váltak a feltételek ahhoz, hogy Magyarország is kövesse szomszédjai példáját; szakítson a náci Németországgal. Horthyék .— bár ingadozva, még mindig visszafelé tekintve — megtették a szakításhoz vezető kezdeti lépéseket: fegyverszüneti delegációt indítottak a Szovjetunióba, és kapcsolatokat kerestek azokkal a politikai csoportokkal — köztük a kommunisták által befolyásolt Magyar Fronttal — és olyan főtisztekkel, akik a háborúból való kilépésben meghatározó szerepet játszhattak volna. A Kommunista Párt — miközben a Magyar Fronton keresztül — maga is kereste a kapcsolatot a nácikkal való szakítást latolgató horthysta csoportokkal, azt is világosan látta: a tömegek, mindenekelőtt a munkásosztály mozgósítása, támogatása nélkül nem lehet sikeresen szembefordulni a hitleri Németországgal. Ezért nem értett egyet a Magyar Fronton belül azokkal a kisgazdapárti és polgári politikusokkal, akik a tömegmozgósítás ellen, csupán Horthy ígéreteiben bízva a várakozás politikáját hirdették. A KP 1944 őszén a Magyar Fronton belül e csoportok elszigetelésére és a szervezett dolgozók mozgósítására rendkívül fontosnak tartotta a két munkáspárt közös fellépését. A háború alatti antifasiszta harcban elért eredmények — a karácsonyi Népszava; a különböző antifasiszta megmozdulások, a Magyar Történelmi Emlékbizottság, 1942. március 15-i tüntetés, 1944-ben a Magyar Front létrejötte — csak a kommunisták és szociáldemokraták közös fellépéseként jöhetett létre. Erre az együttműködésre és ennek pontos körülhatárolására mindennél nagyobb szükség volt nemcsak a háborúból való kiugrás, hanem az új, demokratikus és független Magyar- ország megteremtése érdekében is. A Kommunista Párt szeptember végi kiáltványában külön felhívással fordult az illegalitásban dolgozó szociáldemokrata párthoz és a még legálisan működő szakszervezetekhez; Felszólította őket arra, hogy haladéktalanul teremtsük meg a szociáldemokrata és a kommunista munkásság szoros harcos és szervezeti egységét”, mert csak „így tudjuk kialakítani azt a szilárd, megbonthatatlan frontot, melyhez bizalommal csatlakozhat a magyar nép túlnyomó többsége”. A Szakasits Árpád körül tömörült baloldali szociáldemokraták kedvező válasza után Rajk László és Kállai Gyula szeptember végén elkészítették a két munkáspárt akcióegységéről szóló tervezetet. Majd megkezdődte!^ a tárgyalások is. Sikerült a szákszervezetek vezetőit is bevonni a megbeszélésekbe. A tárgyalásokon a (KP-ot Rajk és Kállai, az SZDP-t Szakasits Árpád, a szakszervezeteket pedig Kabók Lajos és Bán Antal képviselte. Aláírásra várt a tárgyalások során véglegesített és a szak- szervezetek, valamint az ellenállást támogató ifjúság feladatait is meghatározó egységokmány. Sajnos az aláírás napján a szakszervezetek vezetői visszaléptek, így az aláírók kénytelenek voltak a „Záradékában rögzített, a szakszervezetekre és az egységes szocialista-kommunista ifjúsági szövetségre vonatkozó megállapodásokat törölni. Ez természetesen csökkentette az egységokmány értékét, éreztette hatását az ellenállási mozgalomban. Az október 10-én aláírt dokumentum ennek ellenére alapvető, történelmi jelentőségű okmánya a magyar munkásmozgalomnak. A Szakasits Árpád és Kállai Gyula által aláírt dokumentum előírja, hogy a két munkáspárt messzemenően együttműködik a náciellenes harcban és gátat emel minden olyan mesterkedésnek, amely a Hitler-ellenes erők táborán belül a kommunisták elszigetelésére irányulna. A határozat kimondja, a háború gyors befejezése és az új demokratikus Magyarország megteremtése csak „o munkásosztály harcos, forradalmi egysége, határozottsága és vezetése” által biztosítható. A megállapodás egyik, talán legfontosabb pontja a magyar munkásosztály egységes forradalmi pártjának megteremtéséről szólt: „Az SZDP és a KP megállapítja — olvasható a határozatban —; hogy a magyar munkásosztály harcos, forradalmi egységének továbbfejlesztése szükségessé tenné a két párt egyesülésével az egységes és egyetlen forradalmi szocialista munkáspárt megalakítását”. Az aláírók azonban helyesen látták, hogy az adott .helyzetben ez nem reális és ez zavart keltene a szövetségesek táborában, gátolná a legfontosabbat, az antifasiszta harcot, ezért úgy döntöttek, hogy „a két párt az egyesülés kérdésének megoldását a háború utáni időkre halasztja.” A két munkáspárt megállapodása nagy hatással volt a szervezett dolgozókra. Megerősítette őket abban, hogy támogatni kell a Magyar Front akcióit, siettette a kommunista és szocialista munkások egységes küzdelmét a nyilas uralom ellen. PINTÉR ISTVÁN Tv-naplő Troilus és Cressida Kevés Shakespeare-mű okozott több fejtörést a kutatóknak, mint a Troilus és Cressida, melynek még műfaját is nehéz meghatározni, hisz vígjátéknak túl komor,_ drámának szerkezetében túlságosan laza, nincs központi gondolata, egységes cselekménye. Ha mondanivalóját akarnánk ösz- szefoglalni, azt mondhatnánk, az árulások sorozata a Troilus ás Cressida, mindenki elárul mindenkit, az emberi eszmények végérvényesen önmaguk ellen fordulnak. Az egyetlen magyarázat: ilyennek látta világát Shakespeare, az alakuló kapitalizmus ilyenné deformálta az embert. Színpadon sosem volt sikere, s egyik Shakespeare-szak- értőnk, Székely György úgy véli, „inkább olvasásra, mintsem színpadi előadásra való”. Magyar fordítása is későn, 1865-ben készült el, — Fejes' István fordította le — de színpadra csak 1900-ban került, igazi sikere azonban nem volt. Később nem is játszották. , Bemutatónak számító felújítására most a Kecskeméti Katona József Színház vállalkozott, ahol a jelek szerint szeretik az irodalmi meglepetéseket, hisz ők mutatták be Kleist Híúlbronni Katicáját is. A siker azonban, mint Kleist esetében is, kétes. Aki a Troilus szövevényében el akar igazodni, nemcsak a görög világban kell otthonosnak lennie, hanem Shakespeare korában is, enélkül ugyanis nehezen érthető meg ez a szerteágazó történet. Persze az is kérdéses, hogy egyáltalán „történetről” van-e szó, nem inkább jellemek, még pedig egymásnak ellentmondó jellemek ábrázolásáról, mert a hűtlen Cressida, a hóbortos Pandarus, vagy az átkozódó Thersites csak önmagában érthető meg. Troilus sorsával is nehezen tudunk mit kezdeni.' nem Rómeót idéző szerelmes, akinek egyetlen éltető eleme a szerelem, ahogy Cressida se Júlia, a démonikus vonások is hiányzanak belőle, hűtlensége éppen ezért hagy bennünket hidegen. Troilus átka, amit a darab végén szór Pan- darusra, ugyanígy közömbös, s az sem világos, miért épp a hóbortos Pandarust átkozza, aki kezére játszotta a szép Cressidát. Túl sok az ellentmondás, s ez is magyarázza, hogy sok Shakespeare-szakértő, ha nem is vonta kétségbe Shakespeare szerzőségét, arra gondolt, hogv egy korábbi darabot dolgozott át, esetleg másokkal közösen. A rendező Buszt József, szemmel láthatólag nehezen birkózott meg a. darab ellentmondásaival, ezért nem alakulhatott ki egy olyan egységes kép, melyben a kevésbé avatott néző is otthon érezhette volna magát. A tragédia felé hajlította a szétfutó történet szálait, anélkül, hogy egy pillanatra is éreztük volna a tragédiát. A melodrámába hajló zenei aláfestés sem segített, sőt a hangerő sem, amiben pedig időnként nem volt hiány. A népes szereplőgárda rendkívül vegyes kvalitást jelentett, sajnos, gyakran Szabó Lőrinc mesteri fordítását sem éreztük. A legtöbb szereplő mintha kívül élt volna a Troilus és Cressida mindenképp bonyolult világán, mondtáK szövegüket, amelynek azonban. ritkán volt hitele. A sok névből Farády István és Székhelyi József nevét jegyeztük csak meg. „Zúgjon taps, vagy fütty; szívetek szerint” — mondja a darab elején a Prolog. Helyszíni közvetítés volt, tehát meg tudtuk állapítani, hogy egyik sem zúgott. Ez pedig baj, mindenképpen baj. Cs. L. ‘László. Lajos: mkmkmmm — Én is közéjük tartoztam volna. Az a létra, az a kopogás nem megy ki a fejemből. — Tériszonya van. Nem kellett volna lenéznie. Egyébként van néhány bányász is, aki nem tud mászni. Azokat más munkahelyre küldjük. Sajnos, sok a meredek fejtés, harmincöt-negyvenöt fokos dőlésűek, ezekbe létrán kell felmászni, sokszor hason kúszva termelnek bennük. Van, ahol ötven-hatvan méter hosszú létrán kötélhágcsón másznak fel a fejtési üregekbe. Megborzongok. Sohse tudnám megszokni, — És a kopogás? Az aknász most már nem tártja vissza nevetését. — Megbocsát, azt hittem, észrevette, hiszen többször lenézett, feltekintett. Apró kövek hulltak le a munkahelyről, azok verték a műanyagkobakot géppuska-kattogáshoz hasonlóan. Operátorok haladnak el mellettünk, hónuk alatt a „tapogató”, a sugárzást észlelő berendezés, a Geiger—Müller számlálócsővel. Megállunk velük az egyik szürke, bamafoltos sziklánál. Beállítják a készüléket. Mérnek. A mutató kétszer körülszalad a skálán. Dús urántest a közelben. De mellette már meddő, nem leng ki a készülék mutatója. Ez a bánya szüntelen témát ad a kutatóknak, a geológusoknak, a geofizikusoknak, a technikusoknak. A bányában minden nyolcadik ember technikus vagy geológus. És most itt állunk egy alacsony deszkapalánk előtt. Hason csúszva, de ezt már megmászom. Sziklába vágott ajtó, de azon belül... Templom. Sziklába vájt templom. Több hajós, oszlopokkal, vagy acéltámos biztosító berendezéssel. Oltár is van a közepén, hatalmas, szürke szikla. — Meddő — mustrálja körül az „oltárt" az üzemvezető. — Ittmarad. A templomhoz hasonló hatalmas terem pedig több feltörés eredménye. Miután kitermelték innen az ércet, a műveléssel berogyasztották a válaszfalakat, nincs más hátra, minthogy elszállítsuk, „daraboljuk” a még értékes nyersanyagot, támberendezéseket. A — 46 — többit a sorsára hagyjuk. Nem ez az első, és nem is az utolsó föld alatti terem, amely a mi bányászkodásunk eredményeként alakult ki, s ki tudja, néhány évezred múlva nem lesz-e régészeti szenzáció az eljövendő korok emberének. Állok és bámulok a munka templomában, csodálom az emberi akarat és technika erejét, amely ebben az üveg keménységű sziklában, a föld mellében is megtalálta a XX. század kincsét. És még állnék, csodálkoznék, 'ha nem bődülne fel a templom orgonája: a fúró és a fejtőkalapács meg a szállítószalag motorja 17. AKI TANÁCSELNÖK VOLT Fürdünk a bányajárás után. ömlik a víz a zuhanyzóból, a gőz felhője eltakarja a meztelen testeket, csak a kontúrok vagy foltok látszanak. Izmos, fiatal test, csomós inú, pethüdt öregedő test, mind egyformán élvezi a meleg víz csiklan- dozását, a szappan sikamlós habzását. Ilyen alapos fürdést még nem láttam, hosszú ideig taít, tetőtől talpig leszedik a bánya szemvyét, ártalmait az emberről. Főtt rákként ugranak a törülközőkért, én a legénységiben akartam fürödni, és nem hiába, ismerősöm akadt. — Elvtársam, csak nem maga is — és a magas hang irányába fordulok. A b-i tanácselnök. Akivel néhány éve nem éppen barátságos szavakat váltottunk. — Sikálja csak gyorsan meg magát a törülközővel — nevet a képembe —, meghívom az asztalomhoz. Ebéd fizetve. Az étkezde ideiglenes. Vagyis egy felvonulási épület, mert az építőipari vállalat nem fejezte még be a végleges ebédlő munkálatait. így mondja a főmérnök. Valójában még csak az alapokat rakták le. Étlap. Csirkeaprólék-leves, csirkepörkölt, savanyú paprika; vagy: zöldségleves, kelkáposztafőzelék vagdalttal, túrós bukta; vagy: magyaros burgonyaleves, rántott szelet, cékla. — Márpedig szentül hittem, hogy maga is — szopogatja a volt elnök a csontot. — Nem kell azt szégyelni — néz rám szemrehányóan, vannak itt magánál nagyobb emberek is. Tehát: tanácselnökök, papok, katonatisztek a' Horthy-hadseregből csakúgy, mint a néphadseregből, jehovások, és filmszínészek, falusi parasztok és városi vagá~ 47 — nyok...; Én például már untam a sok ülést, a köfa-agitációt, a nagy önállóságot, a kis'fizetést. Itt nem pofázunk, hanem dolgozunk, és van pénz. Negyvenhat éves vagyok, és jó nyugdíjjal éldegélek majd a szőlőhegyen. Szép mese, mi? Nem érem meg én a nyugdíjat, uram. ■— Nem változott. Mikor összevesztünk, akkor se tudtam, mikor tréfál, és mikor mondja komolyan. Azt hiszem, ez volt az oka, igaz? Legyint. ■— Én bennem el van temetve, elvtársam, legyen magában is. Amiatt, hogy én akkor kirendeltem a falut közmunkára, máig se szégyenkezem. Elkészült a bekötő út, és büszkén jelentettük: teljesítettük felajánlásunkat augusztus húszadikára. Ha látta volna, mennyire ragyogott a járási tanácselnök arca a kenyérszegéskor. Nem tudta a barom, hogy átejtettük. Egyrészt, hogy mennyire nem volt önkéntes az a társadalmi munka, és hogy mennyi pénzt csoportosítottunk át innen-onnan, a fekete hizlalástól az engedély nélküli hentesüzemig. És ha megtudta volna? Akkor a pofájába vágom, bányásznyelven, a híg velőt! ö is tőlünk kapta a friss húst minden hét végén. A kezemben volt, uram! Azért mondom, nagy emberek vannak itt. Sokat keresünk, hamar meghalunk, de előtte jój élűn1-. Hát nem ez a cél? — Ezért jött? •— Fenét. Nem voltam már alkalmas. Leléptem, mielőtt leléptetnek. Nyolc éve, mikor elkezdték a közös tanácsok szervezését, jó kádernek számítottam, mégis azt ajánlották, hogy legyek adóügyes. Pitiáner beosztás, én, aki külföldi küldöttségeket fogadtam, aki a megyei vezetőkkel ittam, aki megyei tanácstag voltam, lajstromokat készítsek? Szolgai munka, nem lett volna türelmem hozzá. Pénz se volt benne, én pedig már megszoktam a jólétet. Az uránbánya akkor aranybánya volt. Igaz, nem adták ingyen a pénzt. (Folytatjuk) * — 48 —
