Tolna Megyei Népújság, 1974. október (24. évfolyam, 229-255. szám)

1974-10-25 / 250. szám

Megnéztem a diáktanyámat

Szovjet—magyar— lengyel egyuttműk&déssel

Nehézdaruk az építkezésekhez

A

míg az ember elevenen érez, gondol és tesz, sokféle találkozást kell elkerülhetetlenül megélnie. A legizgalmasabb találkozások egyike mégiscsak az, amikor a nyolcvanadik évtized mezsgyéjétől két évre, ifjúságával találja szembe magát az ember néhány varázslatos órára.

Nemrégiben Müller János bácsi — aki olyan közismerten hozzá tartozik Szekszárdhoz, mint a Béla térhez a régi megyeháza — átélte a fent említett találkozást. A szintén földi Wilczek Ernővel Mosonmagyaróvárra volt hivatalos és abból az alkalomból, hogy a Keszthelyi Agrártudományi Egyetem tanácsa mosonmagyaróvári karát száz évvel ezelőtt emelték akadémiai rangra. A jubileumi nyilvános tanácsülés egybeesett a tanévnyitással. az első évfolyamosok eskütételével. Ezután került sor az arany-, gyémánt- és vasdiploma átadására.

Már a megérkezés olyan volt, amitől szaporábban kezd verni a szív. Mert hiába tisz- tetteljes és gyöngéd a fogadtatás, az érkező nem tudja elhallgattatni azt a belső hangot, amely azt kérdezi: szerel- metes barátaim, pályatársaim, 150-ből hányán vagyunk még? A kérdés fölösleges, mert a díszes meghívón rajta áll, hogy 50 éves szakmai tevékenységük elismeréseképpen huszonkilencen vehetik át aranydiplomájukat. A kérdés mégis előretolakszik és látható választ is követel. Pedig sejti a szív. hogy a láthatótól erősebben kell dobognia.

— Istenem, alig tucatnyian vagyunk, akiket nem tartott vissza betegség. Hát a tanáraink közül van-e itt valaki?

V

an, van. A fogadással foglalatoskodó tanársegéd mögött feltornyosúl Vi- Iághy Károly tanár úr délceg alakja. Bizony, hogy szálíatermetű 94 évesen is az üzemtan és erdészet egykor szigora miatt félt, tudása miatt tisztelt professzora.

— János, János, de meghíztál! — hangzik az évődő, mégis szeretetteljes üdvözlet, miközben együtt lépnek tovább. Nem. nem két idős emberként! A tanító és a tanítvány mennek ott a díszterem felé, egymásnak szívből örvendezve és amennyire kell, tréfára is hangolva a dolgot, nehogy el- árultasson a meghatottság. A büszkeség, az jöhet. Óvárt idős és fiatal mezőgazdászaink egyaránt kivételes rangú és fontosságú helynek tartják, azt vallva, hogy a 150 éves múltra visszatekintő intézet múltja nemcsak tanulságokat kínál, hanem kötelez is.

A Keszthelyi Agrártudományi Egyetemet, amihez tartozik most az óvári kar, sokkal inkább ismerjük, mint ezt az intézetet. Pedig a mosonmagyaróvári akadémia volt alapítástól számítva egy negyedszázadig — 1884-ig — a mezőgazdasági tudományok hazai bölcsőhelye, ahol tudós tanárok egész sora oktatta a mezőgazdasági mérnököket. Beléjük oltva a pálya szeretete mellett a tudás, a kutatás szenvedélyét is.

— Ma is példaképei ők a főiskola professzorainak és méltán.

Nincs ebben a megállapításban semmi személyes túlzás. Pedig azt is megengedhetőnek mondhatnók, ha a régi diák dicséri így azt az alma matert, mely személy szerint neki 40 éves mérnöki munkához adott olyan jó útra valót

— Mindent megnéztem Óváron, még a régi diáktanyámat

is. Kedves volt nekem az a hely és nagyon örültem, hogy megtaláltam.

H

allgatom és nem kis meg- illetődöttséggel Óvár dicséretét. Kezünk ügyében itt van az aranydiploma* ami ha lehet tíz éwel tette fiatalabbá Müller János bácsit, ős-szekszárdiként a város legmegbízhatóbb ismerőjét, aki soha nem közlekedik porosz- kálva, sétálva. Pedig az a majdnem nyolcvan év...

— Egészséges vagyok, mint a makk.

Ez nem dicsekvés. Szikár ténymegállapítás és ennél nincs is idő többre. Az aranydiplomás mezőgazdasági mérnök — kit csak néhány éve engedett nyugdíjba a megyei Földmérési és Térképészeti Hivatal — szüretelni siet. Úgymond: segíteni kell a gyerekeknek.

Hallotta, vagy nem hallotta távozóban az aggódó jótanácsot, hogy vigyázzon magára, nem tudom. Megy, mert várják. Megkötni sem lehetne aranyos szavakkal, mert most is olyan az élete, amilyenre Óvárott ötven évvel ezelőtt buzdították, nevelték: tevékeny. Csodálatos az ilyen vitalitás, azért csodálatos, mert nem képes egyedül élvezni, birtokolni a tulajdonosa — tűnődöm jóval később is. — Az ilyen életerőt nap nap után osztani kell. Minél többet ád ugyanis belőle az ember, nejp annál több marad ...

— lászló —

Az ogyesszai Nehézdarugyár olyan egyedülállóan nagy teljesítményű szerkezeteket gyárt, amelyek képesek nagy magasságba emelni több tíztonnás terheket. A gigantikus daruk egyre inkább kiszorítják kisebb teljesítményű fivéreiket.

Amikor a KGST gépgyártási állandó bizottságának határoznia kellett, hol szervezzék meg a nagy teljesítményű daruk gyártását, Ogyesszát választották. Az ogyesszai gép- gyártókkal együttműködik a „BUMAR” lengyel gépgyártó egyesülés és a „RÁBA" Magyar Vagon- és Gépgyár.

’— Milyen műszaki feladatokat oldanak meg a közös munkájukban? — kérdeztem az ogyesszai Nehézdarugyár főmérnökét, Ilja Pahomovot.

— Az emelőeszközök teljesítményének növelésén túl a nehéz daruknak az egyik építkezésről a másikra történő gyors szállítása okoz sok gondot. Gyakran megesik, hogy az építők a darukat rövid időre akarják igénybe venni, mert csak egyetlen nagy méretű tetőelemet, vagy acél- szerkezetet kell helyére tenni. A szomszédos létesítményen ugyanakkor hosszabb időre van szükség a nehézdarura. A drága és nagy teljesítményű berendezés tartalékként történő visszatartása megbocsáthatatlan pazarlás lenne. Emellett közlekedtetni csak éjjel lehet őket, mivel nappal a hatalmas méretük miatt zavarnák a közlekedést. Ez még inkább csökkenti mobilitásukat. Az építők, az aggregátokra várva, gyakran kénytelenek leállni. Az időveszteség pedig számottevő anyagi károkat okoz. Mozgékonyabb szerkezetekre van tehát szükség.

— Hogyan oldjuk meg a helyzetet? — folytatja Pahomov főmérnök. — Olyan nehézdarukat kell gyártanunk, amelyek gyorsan és a nap bármely szakaszában közlekedhetnek az utakon. E feladat megoldásához'láttunk hozzá a magyar és a lengyel szakértőkkel. Hogy érthető legyen, miért egyesítettük erőfeszítéseinket, röviden ismertetem a feladat műszaki oldalát. A daru szállítási sebessége csak úgy növelhető, ha különleges alvázra helyezzük. Az aggregét tehát két részből áll majd: a nehéz emelőszerkezetből és különleges terepjáró tehergépkocsiból. Ez teszi szükségessé és előnyössé a közös gyártást

Az ogyesszai gyár képes növelni a darugyártást. Gépkocsigyáraink azonban nincsenek abban a helyzetben, hogy elég, alvázat készítsenek. Minden autógyárunkat lefoglalja ágazati programjának teljesítése. Üj csarnokok felépítése sok időbe telnék. Lengyelországban és Magyarországon viszont van szabad gyártókapacitás, amely kihasználható a szükséges alvázak elkészítésére. Ily; módon az erőfeszítések egyesítése kettős előnnyel jár: meggyorsul a szükséges eszközök gyártása és jobban kihasználható a lengyel és magyar vállalatok termelőképessége.

A szakemberek két különböző teherbírású darutípus kidolgozásával foglalkoznak: 60 és 100 tonnással. Az egyik típust a szovjet és lengyel szakemberek tervezik. A tervek elkészülte után az alváz Lengyelországban készül majd, az ogyesszai gyár dolgozói pedig a daru összeszerelését végzik majd. A másik daruaggr°gát- típust a magyar kollégákkal együtt alakítják ki a szovjet szakemberek.

. ........-ik~ i

’

László. Lajos;

mkmimmm

— Itt készítjük elő a vegyi folyamathoz — magyarázza a mérnök. — Aztán egy csövön átvezetjük a nagycsarnokba. Régen tető alatt raktároztuk, de megjártuk vele. összetapadt. Nem győztük faragni, csákányozni tíz-tizenöt emberrel. Most meg, amint látja, egy ember kezelge- ti. Egyébként a sókezeléshez, a talicskázáshoz azokat az embereket küldtük, akiknél a vizsgálat kimutatta, hogy a szervezet egyensúlya némileg felbillent. Ezért hívták Kocsedónak a sótelepet. Aztán: pár hét múlva ismét orvosi vizsgálat. A munkások kivétel nélkül visszatérhettek munkahelyükre. v

— Sugárfertőzés ezek szerint nem volt?

— Legalábbis olyan mértékű nem, hogy ez maradandó nyomot hagyott volna az emberekben. Az üzem fennállása óta egy nagyobb sérülés volt, de az mechanikai jellegű. Valaki álmosan jött be dolgozni, a gép letépte a karját. Most portás.

— Nem látom, hogy megviselték volna az izgalmak.

Megint nevet. Hatalmas külszíni kád felé mutat.

— Az a Dorr-ülepítő még mindig idegesít engem, ugyanis én vagyok az a mérnök, aki a gépi berendezésekért felel. Nem sűrít tökéletesen. Egyébként az embertől függ, mennyire megy tönkre. Én már megőrülhettem volna néhányszor.

— Először akkor, amikor mint gépészeti osztályvezetőnek azt a feladatot adták, hogy hat nap alatt készítsek elő egy fejtést. Tudtam, erre legalább egy hónap kell. De nem volt pardon. Kétezer embert kértem. Aztán elkezdtük a munkát. Először az elektromos vezetékeket kellett kiépíteni. A mi szerelőink és a DÉDÁSZ munkásai éjjel-nappal dolgoztak. Akik elfáradtak, a fák alatt aludtak néhány órát. Ennivalónk alig volt. Három nap múlva megépítettük az aknatornyot. A sietségben rosszul rögzítettük, eldőlt. {Majdnem agyoncsapott két pihenő munkást.

— 85 —

Aztán fúrtunk, robbantottunk. Sok anyag kárba ment. Mi meg olyanok voltunk már, mint a lakatlan szigetre vetődöttek, nem mosakodhattunk, nem borotválkozhattunk. Hat nap múlva kijött az igazgató, és kérdezte: „Na, hogyan állunk, elvtársaim?” „Mi már alig állunk, feleltem. de a fejtés két óra múlva készen lesz.”

— Az igazgató kezet fogott velem, és elporzott a Volgáján. Befejeztük a munkát. Utána én önhatalmúlag megvendégeltettem a kétezer embert a vállalat költségére, majd két nap szabadságot adtam nekik. Volt, aki hazament falura. A pécsiek eljöttek velem a vállalat harkányi üdülőjébe. Ezért az „önkényeskedésért” fegyelmit kaptam, és prémiumelvonást. Ettől kezdve az igazgató, ahol tudott, kitolt velem.

— Később, amikor az ÉDÜ vezetője lettem, rendszerint olyankor jött, amikor üzemzavar volt. Meg kellett állni a feldolgozással. Az öreg, én így neveztem, ordítozott: „Elvtársak, megint szabotálnak!”

— De ahelyett, hogy segített volna, raportot rögtönzött. Vádaskodott, fenyegetőzött. Már a szovjet szakértők is unták. Intettek nekem, ne törődjek vele. Én nem tudtam szó nélkül elviselni. Az egyik raporton ezt mondtam: „Ezennel átadom neked az üzem vezetését!”

— Szeme fennakadt a meglepetéstől. Hallgatott néhány percig, aztán a telefonhoz nyúlt. A rendőrségre akart telefonálni. Nem kapott vonalat. Akkor az üzemi rendőrséget hívta. Jött is két fiú. Rájuk parancsolt, hogy vegyenek engem őrizetbe. Kapkodták szegények a fejüket, mitévők legyenek. Kisompolyogtak a szobából. Az öreg utánuk. A folyosón ordított: „Majd folytatjuk a pártbizottságon!”

— Folytattuk. Részletes jelentést készítettünk az addig végzett munkánkról. A tárgyalásra engem is meghívtak. És igazat adtak. Az öreg elvonult az idegklinikára. Fél év múlva nyugdíjba ment. Persze, nem ezért.

— Szerették a munkások?

— Engem? Talán. Volt néhány népszerűtlen intézkedésem. Amikor átvettem az üzem vezetését, nagy összevisszaságot találtam. Jó néhá- nyan akkor jöttek dolgozni, amikor kedvük volt, mások fiktív túlórákat számoltak el, megint mások különböző címeken csúsztattak. Mindez már olyan méreteket öltött, hogy az üzem munkáját

— 86 —

veszélyeztette. Mondtam: „Vége”. Bevezettem a portán a márkázást. A csúsztatóknak meg azt mondtam, hogy rendben van, vegyék ki a szabadnapokat, de aztán mindenkorra vége. Itt nem lesz túlórázás, nem lesz műszakiak berendelése, hanem fegyelmezetten dolgozunk. Húszán felmondtak. A többiek megszokták. Amikor ebbe a rendbe belerázódtunk, megszüntettem a márkázást. Sok időt vett el az emberektől.

— Észrevettem azt is, hogy fogy a szerszám. Bevezettem a motozást. Meg kellett csinálni, még ha megalázó volt is. Pár embert elkaptunk, aztán egyre kevesebben kockáztattak. Akkor ezt is megszüntettem. Mielőtt elment volna a főmechanikusunk, akinek a helyére én kértem magam; a motozást szúrópróbaszerű vizsgálatra változtattam át. A portán láthatta, hogy a távozó munkások az épület oldalán megnyomnak egy csengőt" Ha piros lámpa gyullad ki, be kell menniük, és megnézik a táskájukat, ha zöld, irány haza. Ez az.

31.

— Miért kérte magát alacsonyabb beosztásba?

— Két okból. Az egyik, mert elfáradtam. Másrészt szakmailag jobban érdekel engem a gép, mint az adminisztráció. Az üzemvezető viszont nem menekülhet el a papírmunka elől.

— Azt mondják, elpolgárosodnak itt az emberek. Házat építenek, szőlőt vesznek, az autójukkal bütykölnek.

— Még mindig jobb, mintha valami hülyeséggel foglalkoznának. Mikor üzemvezető voltam, azért is újítottam mindig, hogy ez kösse le az emberek gondolkodását. Mert hajlamosak a hebrencskedésre, a hőzöngésre. Figyelje meg a bányászokat, most is lotyognak, mert normarendezés volt.

— Én nem szégyellem, ha azt mondják, hogy elpolgárosodtam. Romos házat vettem, újjáépítettem. Berendeztem magamnak egy műhelyt a szuterénban, ott barkácsolok. Van egy öreg Skodám, minden javítást elvégzek rajta. Tavasztól őszig szombatonként felpakolom a családot, sátrat viszünk magunkkal, és letelepszünk valami szép helyen. Két nagy gyerekem van és egy kicsi. A kicsi hétéves.

— Kései gyerek.

(Folytatjuk)

— 87 —