Tolna Megyei Népújság, 1974. szeptember (24. évfolyam, 204-228. szám)

1974-09-29 / 228. szám

Nem lehetett sokáig rossz- [ kedve valakinek a brigádban. Vagy elmúlt csak úgy | magától, a többiek között,

► vagy ha nem, a brigádtagok ►tettek róla, 'hogy elmúljék. , Két munkadarab közötti idő- ; ben volt egy perc rágyújtani, ’ beszélgetni is. Itt, a műhely

► sarkában, hamar kirukkolt I mindenki az aznapi termé► szetével. Ha csak egyszer ] mordult valaki t á másikra,

► még nem tűnt fel. De hogy ; fél nyolpig kétszer ráförmed► jen az, anyagmozgatóra, s

► 3gyszer se kezdjen, jóizű be- ] szélgetést! És éppen az -reg!

Nyolc óra körül már mind

► a tizenkeíten őt figyelték. Persfee csak lopott pillantá- iokkal, de ezek úgy ugrálták

] körül alakját, hogy szúrtak,

► mint a tű. Legalábbis az | öreg úgy érezte.

J — Na, mi van, na!? —

► fordult egy bődüléssel a leg► váratlanabb pillanatban szem► be a többiekkel és előreszegte j fejét, úgy bámult rájuk. —

► L-lekem nem lehet rossz ked- J vem?

► Olyan meghökkentően szo► katlan volt az Öreg ebben a | helyzetben, hogy csaknem ál► talános nevetés robbant ki. De

► iíujba Feri hirtelen beindítot- I ta kését és a ritmikus zümmö► gés megnyugtatta a kedélye-;

► két. Folytatták a munkát.

! Ebédelni nem ment velük.

► Amikor visszajöttek, ott ciga- l rettázott a gépe melleit.

► — Ma leiszom magam. Úgy

► is régen ittam utoljára. Hát * minek vigyem én haza a

► pénzt? Fizetés is, nyeresegre► szesedés is — mégis baj van

► velem! Hát majd most kijön

► abból,’amit ő maga keres...

► Majd meglátjuk!

► — Aha, összeveszett az asz► szonnyal... Biztosan megint

► szétszedte a rádiót, vagy ára► mot vezetett a kerítésbe, — t félhangosan „adta tovább’’ a

szavait Kolesza, aki fején találta a szöget. Az öreg előző este valóban összeveszett a féleségével. Szokása szerint szerelt valamit, az asszony meg szólt érte. Szóval így kezdődött. Azzal végződött, hogy a nyereségrészesedés fele kikerült a szekrényből — ahol a nyaralásra gyűltek a százasok — és az öreg zsebébe vándorolt, erősen megváltozott rendeltetéssel.

— Aztán miből iszod le magadat? — jó félóra múlva hangzott el a kérdés. Mihály küldte, inkább ■ számonkérőn, mint kiváncsi hangon az öreg felé.

— Az, miből is? — Megint mind ránéztek.

Talán első haragja azt formálta volna szavakká: mi közötök hozzá? De csak mérgében mondta volna, s hamar rájött, nem rájuk mérges, dehogyis a fiúkra. S nekik közük is van az ő dolgához! Ha hónapokig kísérgethették Kis Gézát az üzemtől hazáig, nehogy eligya a fizetését (ő is hányszor kísérte!), akkor miért ne kérdezősködhetnének most tőle?

— Ebből ni! — derékban kettőbe hajtott százasokat tett le az acélfényű gépre, s rácsapott súlyos tenyerével.

Az oktatáson ottmaradt. Kolesza még az öltözőben kölcsönkért tőle egy százast „hol- naputánig”, majd Hujbának adott kettőt, hogy ma megvehessen valami ajándékot, aztán meg Mihálynak is kellett egy. Az óra végére elfelejtette, ’ hogy háromnak már adott kölcsön, csak mikor Szabadinak átnyújtotta az utolsó százast, döbbent rá, hogy ma már nem lesz ivá- szat.

Másnap sem múlt el a

morcossága. S hogy nem békáit ki az asszonnyal mutatta

az is, hogy a félretett pénz másik fele ott lapult a kabátzsebében. A fiúk pénzmentő akciója még egy fordulatot követelt. Jókedvükből, komoly törődésükből futotta a következő cselre is.

Az öreg éppen Kollár mellett állt, amikor brigádtársuk, Zsiga is odalépett hozzájuk. Kollár volt a brigád „felvásárlója”, tojást, szalonnát, nyaranta eltevésre gyümölcsöt hozott falujából. Zsiga lépett működésbe.

— Mondtad, hogy tudsz szalonnát hozni. Kellene vagy három kiló. — szólt Kollárhoz. Kollár értett- a szóból.

— Neked meg sonka kellene, nem? — fordult az öreghez.

— Tudsz hozni?

— Persze, most van éppen neked való: kevés szalonnával, sok hússal. Ide a pénzt, holnappá hozom.

így hát aznap sem volt ivá- szat...

Nem tudni, a sonka békí- tette-e össze az öreget a feleségével vagy más. Csak annyi biztos, hogy a legközelebbi fehérasztal melletti brigádtalálkozóra együtt jöttek. Már az asszonyok mind ismerték egymást, hamar megeredt a társalgás. ]

— Milyen volt a sonka Gás- ] pár néni? — kérdezte egyszer-« csak Kollár nevetősen az öreg ]

feleségétől. <

<

— Igaz is, majd elfelejtet- <

tem: én egy százassal jövök.] — Ezt már Kolesza tette < hozzá. ]

— Én kettővel.., — szólt ]

Hujba Feri. <

— Az enyém is itt van — < nyújtotta a pénzt Mihály.

Amikor Szabadi letette az < asszony kezébe az ötödik szá- ] zast, a meglepetéstől elszótla- 4 nodott Gáspárné férje felé < fordult. A fiúk is mind az 4 öreget figyelték. Hujba Feri-4 bői végre kirobbant a régóta ] visszafojtott nevetés. 4

— Ejnye, hát ti, hát ti.... ^ Nahát! — az öregből csak 4 ennyi szó futotta. Aztán együtt ^ nevettek, nevettek sokáig. 4

(MTI foto: Ruzsonyi Gábor felvétele — KS)

DEMÉNY OTTÓ:

H í D

Híd — annyi csak — két rét között

két árva partot összeköt alatta pár lépésnyi árok mélyén kékhátú víz szivárog

néhány cövek pár deszkapalló a réseknél szilánkká foszló pereg a vízbe morzsaléka kapkod utána álmos béka

karfája is csak egyfelől az is lassan kifele dől a víz fölött láthatni árnyát ha túl a napot már lerántják

híd mégis e táj pöttöm lelke •a távolság fov.álkeresztje emberi szándék — áthaladni egyik partról másikra jutni

a szép hajnal bearanyozza dűlt korlátját beharmatozza pallóit meghinti sugárral parázzsal piros lángolással

Ä szociográfus felelőssége

A század elején nagyon divatosak voltak az irodalmi körkérdések (újabban mintha volna némi jele e divat visszatértének, ami egyébként nem ártalmas dolog), s egy ilyen alkalommal valamelyik lap megkérdezte Mikszáth Kálmánt: megtanulható-e az újságírás. Mikszáth röviden és frappánsan válaszolt. Azt írta: ha valami virgonc ember ráadná magát az egérfogdosásra, három, négy, öt vagy esetleg tíz év alatt bizonyára megtanulna valahogy egeret fogni, — ám de egy kéthetes macska mindjárt jobban tudna.

Ma mór az újságírásra sem érvényes egészen Mikszáth Kálmán szellemes hasonlata — több lett az ismeret, súlyosabbak, s nehezebbek az ismertetnivalók, alaposabb felkészültséget kívánnak a témák —, de a manapság divatos és fontos hírlapi-folyó- irati szociográfiára pedig talán éppen fordítva igaz.

Ahhoz semmiképp sem elég a kéthetes „macskaság”; az ösztön, a készség, a jóindulat és a tisztázó szándék. Aki a szociográfiát válaszja megnyilatkozása formájául — vagy akárcsak alkalmanként műveli a műfajt, annak ugyancsak „meg kell köszörülnie az értelmét", kifejlesztenie a tudását, tárgyismeretét, s csak akkor nyúlni tollhoz (jegyzőkönyvhöz, magnóhoz, kinek-kinek szokása, szüksége szerint), amikor lelkiismerete szerint teljesen biztos abban, hogy a valóságot tárja fel. Hiszen még így, a leg- - nagyobb lelkiismeretesség mellett is előfordulhat tévedés, rosszul értékelt információ, elhamarkodott vagy helytelen következtetés.

Miért mondjuk el mindezt?

Éppen a szociográfia műfajának társadalmi jelentősége és fontossága miatt. Manapság alig van fővárosi üzem, vidéki város, nagyközség, termelőszövetkezet, vagy egyéb kisebb-nagyobb közösség, amely ne találkozott volna adatgyűjtő, életformát, munkakörülményt vizsgáló szociográfusokkal.

A jó szociográfia híven felmutatja, milyenek a szocialista építés hétköznapjai, miként változik, alakul át egy ipari vagy mezőgazdasági közösség élete, milyen hibák béklyózzák a fejlődést, milyen objektív körülményekből vagy tudatmaradványokból származó erők bénítják a közösségi alkotószellem kibontakozását.

A lelkiismeretes szociográfia politikai orientáló tényező is. Számos példát mondhatnánk, amikor egy-egy terület párt- és állami vezetői a területükön lévő települések életét, fejlődését meghatározó terveket a róla megjelent szociográfiai felmérés következtetéseit és értékelését figyelembe véve módosították. S igen sok példa van arra is, hogy társadalmi szervezetek, testületek ösztönzik a szociográfiai felméréseket, adatgyűjtést, könyvek írását, méghozzá nem valami „plátói mecénásságból”, hanem a saját jól felfogott érdekükben, azaz a rójuk bízott terület, város, falu, üzemi vagy szövetkezeti közösség érdekében, mert tudják, hogy • helytálló információ az értelmes cselekedetek alapja.

Roppant nagy tehát a szociográfusok felelősége. (Kiterjesztve értelmezzük ezúttal a fogalmat és nemcsak azokra gondolunk, akiknek „képesítésük” van effajta munka elvégzésére, hanem azokra is, akik szeretetből, ambícióból, segíteni akarásból művelik a műfajt.) A műveknek nagy befolyásoló erejük van, — változtatnak, előbbre visznek. (Nem is szólva arról a ma még felmérhetetlen szellemi, erkölcsi haszonról, amelyet igazán csak az eljö.ondő évtizedek vagy évszázadok tudósai, írói, művészei, politikusai méltányolhatnak.)

A szociográfia „alanyai” — a „megszólaltatott” lakótelep, üzem, falusi közösség, stb. tagjai — számára a legnagyobb öröm, ha abban a képben, amelyet az író rajzolt, magukra ismernek. Ha megtalálják benne azt a mindennapi valóságot, amellyel munkájuk közben, életük során találkoznak. Még akkor is „érvényes” ez az öröm, ha nemcsak a szép vonásokat, hanem a csúfakat is meglelik.

Nincs örömük azonban az olyan szociografikus írásokban — gyakran csak próbálkozásokban — amelyek nem pontoson tükrözik a valóságot. Készítőjük felkészületlensége, felületessége, esetleg adatainak szűkös volta, vagy éppen mérlegelő képességének hiánya miatt. Az ilyen szociográfiák bosszúságot váltanak ki, hitelt rontanak és megzavarhatják egy-egy közösség munkáját

E

rre is akad — nem is kis számban — példa. Amikor (s ez nem a szerző hibája) a megszólaltatott személyek tévednek, esetleg tudatosan valótlanságot állítanak, amelyeket a szerző képtelen korrigálni vagy ellenőrizni, mert olyan mélyre kellene ásnia magát múltban, emberi viszonylatokban, termelési problémákban, amire feladatának sürgető volta vagy más ok miatt képtelen. Oka lehet a pontatlanságnak a szociográfia készítőjének tapasztalatlansága, vagy naívsága — ugyancsak a nem kellő hozzáértésből fakadó hiba — azaz, hogy gyanútlanul hitelt ad könnyelműen kimondott szavaknak, alá nem támasztott adatoknak, tényként beállított vágyálmoknak.

Mi az tehát mégis, amire a szociográfia írójának (legyen az film, folyóiratban közölt értekezés vagy újságcikk, egyéb dokumentum vagy dokumentatív kezelésre igényt tartó munka) és az ábrázolt egység alanyainak egyaránt a legnagyobb felelősséggel kell vigyázniok?

A hűség és az igazmondás.

Könnyű ezeket a hibaforrásokat és tényleges ellentmondásokat felsorolni, — tessék művelni, mondhatnánk.

Nos, igaz; valóban könnyebb.

De hát nem a „bibliai csufolkodák” padján ülve mondjuk ezeket, hanem bizonyos jelenségek láttán, amelyek arra utalnak, hogy a nagy bőségben néhol nem fordíttatik kellő gond és figyelem a minőségre; a kidolgozás színvonalára, a kép teljesebb árnyalására. S azért — főként azért —, mert szocialista társadalmunk számára fejlődésének jelen szakaszában hatalmas segédeszköz a megbízható szociográfia. Szembe merünk nézni kedvezőtlen tényekkel, rossz jelenségekkel, hibákkal és tévedésekkel, amelyek egy-egy közösség — vagy akár az egész ország — gyorsabb boldogulását akadályozzák. Régen, amikor a dogmatizmus béklyózta a kritikai szellemet, ez nem volt lehetséges.

R

eális társadalmi igény, szükségszerűség és tág lehetőségek eredménye a mostanában virágzó szociográfiai irodalom. Erkölcsi sebezhetetlenségén, hűségén és tisztaságán mindenkinek, aki felelős érte, szerzőként vagy alanyként: őrködnie kell.

TAMÁS ISTVÁN j