Tolna Megyei Népújság, 1974. szeptember (24. évfolyam, 204-228. szám)
1974-09-24 / 223. szám
1 Á konvergencia-elméletről Ma szinte közhelyszámba megy a polgári és a kispolgári közgazdászok, társadalom- kutatók vagy politológusok között az a tézis, hogy a szocializmus és a kapitalizmus között igazán lényeges minőségi különbség nincs; az eltéréseik, ha van is, csak a felszíni formát és neon a lényeget érintik. Hiszen — úgymond — mind a nyugati „szabad világ”, mind a ^keleti tömb” országaiban olyan társadalom alakult ki, vagy van kialakulóban, amely egy alapvető és általános érvényű, elkerülhetetlen szükségszerűséggel létrejövő és a legtöbb polgári teoretikus által ipari társadalomnak, egyesek szerint már posztindusztriális (ipari-utáni) civilizációnak nevezett formációnak legfeljebb két, némileg különböző változatát képezi. Ez a felfogás tehát első pillantásra — úgy tűnik — elismeri a szocialista társadalmi berendezkedés létjogosultságát, azonban ez az elismerés alapvetően a burzsoázia szempontjából történő, a nemzetközi tőkésosztály érdekében álló felemás elismerés, amely a szocializmus igazi jellegzetességeit, a tulajdon társadalmi jellegét, a társadalmi viszonyok kizsákmányolásmentességét, a szocializmus ember- központúságát, a munkásosztály vezető' szerepére alapozott humanizmusát lényegében tagadja, és zárójelbe teszi, elmossa azt a világtörténelmi jelentőségét, hogy új szakaszt •— Marx szavaival az előtörténet után az igazi történelmet — nyit meg az emberi társadalmak fejlődésében. Roslotc ssah ász-elmélete A szocializmus ilyen „elismerése” egyértelműen azzal is együtt jár, hogy a szocializmust a kapitalizmusban oldja fel. Példának talán leginkább Rostow amerikai közgazdászpolitológus nézeteit, a „növekedési szakaszok elméletét” említhetjük meg. Rostow szerint az emberi társadalmak történetében a mezőgazdaságba alapuló „hagyományos” társadalmakat bizonyos átmenettel felváltja az iparra épülő dinamikus társadalom. Ez azonban csak bizonyos szakaszokon keresztül mehet végbe (nekilendülés, technikai érettség, magas szintű tömegfogyasztás szakaszai.) Hogyan fejeződik ki Rostow szakasz-elméletében szocializmus és kapitalizmus látszólagos közeledése, lényegében véve a szocializmus feloldása a kapitalizmusban, vagyis a szocializmus tényleges tagadása — — az antikommunizmus? Rostow szerint a fejlődés kívánatos végpontját, a „tömegfogyasztás társadalmát” természetesen a fejlett tőkésországok, főleg az Egyesült Államok képviselik. A Szovjetunió és a többi kelet-európai ország viszont mindeddig azzal a problémával küszködött, hogy a nekilendülést, az ipari fejlődés beindítását kibontakoztathassa, s eljuthasson a technikai érettség stádiumába. Tekintettel azonban — fejtegeti Rostow — ezen országok társadalmi és egyáltalán civilizációs elmaradottságára, ezt a folyamatot a világnak ebben a részében a „kommunista diktatúra” eszközeivel valósították, illetve gyorsították meg. Rostow kénytelen-kelletlen elismerni, hogy ezek az országok, elsősorban a Szovjetunió, eljutottak az érettség szakaszába, egyoldalú érvelését viszont azzal a vulgáris rágalommal folytatja, hogy a Szovjetunió technikai érettségét, az ebből fakadó lehetőségeket „világuralmi törekvéseinek” realizálására konvertálja, váltja át. A primitív • vádaskodás (ami tulajdonképpen a „vörös veszély” hirdetésének egy újabb variációja) azonban még primitívebben megalapozott fejlődési perspektíva felvázolásával folytatódik. A szocialista országok, úgymond, egyre inkább „rákényszerülnek” a lakosság fogyasztási igényeinek kielégítésére. Ez a folyamat pedig (különös- képpea'az automobilizmus terjedése és a peremvárosok kiépülése) szükségszerűen odavezet — így Rostow —, hogy a kommunista berendezkedés eltűnik a színről és ezekben az országokban is kialakul — persze az amerikai mintára — a „tömegfogyasztás társadalma”. Cél: a szocializmus lejáratása íme, egy elméleti modell, amelynek ez a még igen vázlatos ismertetése is felfedi a polgári konvergencia-elméletek lényegét, politikai funkcióját: a két rendszer hasonulásának vagy közeledésének teóriája a tények ideologikus elferdítésével olyan propaganda- eszköznek bizonyul, amely a történelmi fejlődés netovábbjának az amerikai típusú társadalmi berendezkedést tünteti fel, s a szocializmus lejáratását, társadalmi rendjének fellazítását célozza. Léteznek persze a konvergenciának egyéb elméleti típusai is, amelyek a maguk ideologikus módján a „közeledés” bizonyítására olyan gazdasági folyamatok lejátszódásával is érvelnek, mint például az az egyébként meghatározott értelemben és külső jegyeit tekintve ténylegesen érvényesülő folyamat, hogy a fejlett tőkésországokban a gazdaság szabályozása és tervezése, a szocialista országokban pedig a piaci kategóriák, az áru- és pénzviezonyok nagyobb fokú érvényesítése kap teret. Amiről viszont ezen elméleti fejtegetésekben megfeledkeznek, az „csupán” az az apróság, hogy egyrészt a termelési, társadalmi és tulajdonviszonyoktól elvonatkoztatnak, másrészt a terv és a piac eszközjellegét teljesen figyelmen kívül hagyják. Vagyis nem veszik tekintetbe, hogy a kapitalizmusban 6 tervezés minőén Printen « tőkésosztály egészének és különösen a monopoltőkének az érdekeit szolgálja, a szocializmusban pedig a tervezett és szabályozott piac az egész nép érdekeit szolgáló tudatos 1 írsa- dalom- és gazdaságpoli'' iák rendelődik alá. Objektív ellentmondások Bár a terjedelem korlátozott volta nem engedi meg, hogy részletesebben kifejtsük, egy alapvető ideológiakritikai szempontra utalnunk kell. Nem elégedhetünk meg azzal, hogy kimutatjuk, mennyire követ- kezetlenek, ellentmondásosak az ipari társadalmak és a konvergencia vázolt elméletei, hiszen a marxista ideológiaértelmezés egyik fő módszertani elve, hogy az ideológiák meghasonloítságai mögött nem az ideológusok következetlenségeit, hanem sokkal inkábba társadalmi valóság dialektikus ellentmondásait kell megkeresnünk. Ezek az objektív ellentmondások pedig korunk jellegében és valóságában adottak: a két rendszer közötti viszony dialektikusán a szocializmus javára változó és formáit váltó szembenállásában. Abban, hogy a szocializmus viszonylag elmaradott országokban épült fel, illetve épül, s ezekben az országokban a szocialista építés együtt jár az ipari forradalom feladatainak befejezésével, s a tudományos-technikai forradalom kezdeteinek kibontakoztatásával. Abban, hogy a mai kapitalizmus a végletekig hajtja a termelés és a szociális szférák társadalmasulása és a tőkés uralom közötti ellentmondást, s — bár átmeneti fellendülésekre, gazdasági dinamikára is képes — világtörté- nelmileg önmagát túlhaladott társadalmi alakulattá válik. G. MÁRKUS GYÖRGY Tv-jegyzet Az utolsó játszma Szombaton este a magyar televízió remekelt. „Az utolsó játszma" című tévéjáték teljes gárdáját fel kellene sorolni. Szabó Györgytől, a szerzőtől, Marton Lászlón, a rendezőn, az összes szereplőn át egészen a maszkmesterig. Az ötlet sá- tánían szellemes. Napóleon már régóta Szent Ilona szigetének foglya, amikor egy magyar báró Kempelen Farkas sakk-automatájában becsempész hozzá egy ripacsot, a császár hasonmását, Roubaud színészt. Csakhogy tulajdonképpen ekkor már Napóleon is csak ripacs, akit megható hűséggel kísér ugyan Montho- lieux marsall (Tomanek Nándor) és a száz csatát látott testőr, Gambart (Somogyvári Rudolf), de mindannyian, főleg ez utóbbi, tudják, hogy egy második visszatérésnek nincs értelme, sőt erkölcsi alapja sej Valaki mégis elrejtőzik a gépben, Gambart megöli, de sose tudjuk meg, hogy aki megmaradt, az az „igazi” Napóleon-e vagy o ripacs. Azonban ennek sincs jelentőségei hiszen „darab — darab", amint azt Lady Maxwell (Sir Kati) az imponálóan ostoba Mudson kormányzóval (Mádi Szabó Gábor) megérteti. A Napóleon- Roubaud kettős alakításban Öze Lajos remekelt. Az elsősorban finom tollú kritika- és esszéíróként ismert Szabó György tévéjátéka pedig valamennyiük közös munkája révén bevonult az irodalomba, , O. L aUíszlo. Hajas; mmBMimm AZ ELSŐ IGAZGATÓ K. L. így emlékezik erre az időre: — 1953 őszén a hegyi falu lakossága kezdetben gyanakvással, majd érdeklődéssel figyelte azt a négy-öt fős kis csoportot, amelynek tagjai nyakukba akasztott „doboz”-zal, fülükön hallgatóval, kezükben meghajlított fémcsővel, amit pár centire a föld felett maguk előtt tartottak, járták* a község határát, a hegy alját. Lehet, hogy a gyanakvást — és az érdeklődést is — fokozta az, hogy a csoport tagjai idegen nyelven, oroszul beszéltek. — Ez volt a Maszobai II\ elnevezésű expedíció, amely egész évben kutatott, és nem eredménytelenül. 1954 tavaszán felszínre került az első uránrög. Ezután rohamosan növekedett az expedíció létszáma. 1954 végén már ezren dolgoztak benne. — A „központ” ekkor a hegyi faluban volt, szoba-konyhás, földes házban. Akik az első kutatóaknát mélyítették, a saját két kezükkel nyomták a sziklába a fúrókat, hogy robbanthassanak, és a vitlát, a rakodót sem gép hajtotta, hanem emberi kéz emelte ki a mélyből az anyagot. — Nehéz volt a kezdet, a folytatás még inkább Az első ércrög felszínre hozásakor mindenki örült. Örömünnepet ültünk. Azt hittük, megnyertük a csatát. Valójában azonban ekkor kezdődött az igazi küszködés. Mert a geológusokból és geofizikusokból az első ércrög nemcsak az öröm indulatát robbantotta ki, hanem a türelmetlenségét is, amit addig, a lázas kutatás és bizonytalanság időszakában, magukba fojtottak. — Egyik napról a másikra szerették volna kiterjeszteni a kutatást a Mecsek egész területére. Persze, hogy nem ment. Annál kevésbé, mert nem szerepelt a népgazdasági tervben, s aki tíid- ja, hogy akkor ezt milyen komolyan vették, az — 4 — f nem csodálkozik, mennyit törtük a fejünket: hogyan tovább? — 1954-ben kis Krélius-fúrógépekkel dolgoztunk. Később kaptunk szovjet fúrógépeket, ezek már úgy vájtak a sziklába, mint a kés a vajba. Az 1955-re forduló télen két nagyobb méretű akna mélyítését is megkezdtük. Gépi vitlával dolgoztunk. A termelés mellett rendszeres föld alatti kutatásokra tértünk át. Készültek a dokumentációk. amelyek sejtették velünk, milyen értéket rejt a Mecsek. — Ekkor már kiemelt népgazdasági beruházásként szerepelt az érckutatás és -termelés, ami éreztette hatását a berendezések korszerűsödésében, a munka szervezettségében. Mindez azonban kevés volt ahhoz, hogy stabil üzemek alakuljanak ki. Szükség volt az egyre növekvő munkásgárda összetartására is. És ez nem volt köny- nyű. Mert a műszaki és szakmunkaerőt a párt- szervezetek és a szakminisztériumok adták az expedícióhoz, de a segédmunkaerőt toborzás, illetve jelentkezés alapján kellett megteremteni. 3. t Hamar elterjedt az országban a hír, hogy nem bauxit kutatásával foglalkozunk. Hogy mennyire így volt, bizonyítja az a sok levél, amit az ország különböző, távoli vidékeiről jelentkező munkásoktól kaptunk. Például 1954 májusában Nyíregyháza és Békéscsaba környékéről írtak az expedícióhoz, hogy szeretnének részt venni az uránkutatásban... Megjelentek Pécsett és környékén a szerencselovagok, akik már végigjárták Dunaújvárost, Kazincbarcikát, Komlót, Inotát. és onnan kikopva az expedíciónál vélték felfedezni Amerikát. — Ezt az állományt nem volt könnyű összetartani. Nagy gondunk volt a szállás és az élelmezés. Ha esetleg elmegy majd az Uránvárosba a munkásszállóba, gondoljon arra is, hogy tizenhat éve az embereinket a hegyi falvakban, magánházaknál kvártélyoztuk el. Hogyan éltek? Talán jobb, ha nem is emlékszem vissza rá. Egy szobában tizenkét ember lakott, emeletes ágyakban, szájukból mosakodtak, mellékhelyiségként a domboldalakat, az erdőket használták. A falusi boltok élelmiszert nemigen tartottak, még kenyeret se tudtak vásárolni. Italt annál inkább. Ekkoriban már volt pártszervezet, szakszervezet az expedíciónál, de nehéz volt összefogni nekik is az embereket. Megjelentek a környéken a kétes hírű nők, se szeri, se száma nem volt a családi botrányoknak, a bumliknak. _ — Valamit javult a helyzetünk, amikor az egyik pécsi laktanyában néhány száz személy részére szállást kaptunk. Ez volt a „központi” szállónk. Ilyen körülmények között tartottuk meg az urán első bányásznapját 1954. szeptember 4- én a pécsi Doktor Sándor Művelődési Házban. Több bányászunk kapott kormánykitüntetést, és sokan részesültek pénzjutalomban. Most kezdtük érezni, hogy az expedíció kinőtte ruháit, valami szervezettebb, összetartóbb formát kell találni a további munkánkhoz. — Ez 1955-ben következett be, amikor a Minisztertanács arról határozott, hogy az expedíció Bauxitbánya Vállalat néven működjék tovább. Kialakítottuk a vállalati formákat, ahogy a kutatás és a termelés növekedett, üzemek születtek. Új technológiákat vezettünk be, főleg a munkások egészségének védelmére. Ilyen volt a víz- öblítéses fúrás. Nem mondom, hogy könnyen ment. Egyrészt, mert nehéz volt beszerezni az ilyen gépeket, de ennél is keservesebb volt elfogadtatni az emberekkel. Miért? Több munka van a beállításával, s így csökken a teljesítmény. Ez viszont alapvetően a keresetet határozza meg. Ebben az időben öt-hatezer forintot nem volt nehéz nálunk megkeresni, a vízöblítéses rendszer először elvitt ezer-ezerötszáz forintot is a havj bérből. Nem sokáig. Megtanulták a kezelését, és ma már ez a természetes. Bár nem azt mondom, hogy mindenütt tökéletes a vizes művelés, mert restellik a követ öntözni, pedig előírás. De vízöblítés nélkül nálunk már nem fúrnak. Nagyon fontos ez, hiszen a por szilikózist okozhat a bányász szervezetében. Ez így igaz! De azt ne felejtse el: embere válogatja. Én még ma is figyelem a bányászokat. Van közöttük olyan, nem is egy, aki tizenöt-tizenhat éve itt dolgozik, és semmi baja sincs. Ezek túlnyomó része jól táplált, egészséges idegrendszerű ember. (Folytatjuk) — 6 — i
