Tolna Megyei Népújság, 1974. szeptember (24. évfolyam, 204-228. szám)

1974-09-22 / 222. szám

r

f

Bajor Nagy Ernő:

sárkány

H

a azt a szót hallom, pályatévesztett — máig is Szollárra gondolok. Pedig a péklegények elejéhez tartozott: pontos volt, rendszerető; a kenyérnek és zsemlének, amihez ő dagasztotta a tésztát, olyan íze, illata volt, hogy máig érzem,

Szollárt azért tartom ma is pályatévesztettnek, mert ötvenéves, magányos szíve csak két dolgot szeretett igazában: bennünket, a környék vásott gyermekeit és egy ácslegényt ábrázoló szobrot, aminek képét albérleti ágya fölött őrizte, s a szájhagyomány szerint az eredeti mű egy szicíliai kisváros piacán állt.

Tulajdonságai közé tartozott továbbá, hogy ügyes szobrocskákat formált kenyértésztából. Magam is sokat játszottam sakkjával, amit kenyérbélből gyúrt, és előttem van arcának keserűsége, amikor egyszer megjegyezte: „Most már börtönképes úriember vagyok, mert társaimat jól ellátom majd sakkal, lovasszoborral, relieffel, meg mindennel, amire csak egy rabnak szüksége lehet.”

Egyik nyáron Szollár munka nélkül maradt. Hiába járta sorra a liszttel behavazott pékműhelyeket, a félmeztelen főnökök maguk is arról panaszkodtak, hogy maholnap végleg kihűl a kemencéjük. „Mert már alig esznek kenyeret az emberek, alighanem datolyán élnek” — fakadt ki az egyik, horpadt köcsöghöz hasonló pékmester.

Egy pék volt, akit még nem rázott meg a válság förgetege, bizonyos Jamricska Lajos. De az meg olyan rossz ember volt, hogy minden maszkírozás nélkül fölvállalhatta volna a Lucifer szerepét. Ez a Jamricska végigmérte a jelentkező Szollárt, és csak ennyit mondott: „Azt mondják, maga akkora elme, hogy az ész még szétveti a fejét. Okosnak itt vagyok én.”

Szollár csendesen megfelelt neki: „Akkor isten óvja meg tűztől, víztől, kártól, jó szerencsétől meg a szeme világától”.

És behúzta maga mögött az ajtót becsületesen.

amricska csak köpött utána eavét, ami dicséretes önuralom jele, mert a mester az erejétől olyan pofont adhatott volna a nyelves segédnek, hogy annak egyik szeme a másikhoz koccan.

Szollár Mátyás így békességben hazament. Attól kezdve állás után nézendő, naponta begyalogolt Pestre, utána visszaballagott, és favágással, kerti munkával, vízhordással, kerítésreparálással megkeresett olykor egy-egy tányér főzeléket. Napról napra' fogyott. Szinte már átderengett rajta a napfény, mint a sárga boros- tánytálakon, s bizonyos rossznyelvű asszonyszemélyek azt hírelték róla, hogy már árnyéka sincs, mert nincs rajta semmi, amiben fönnakadna a napsugár.

Mikor Szollár ilyenné vált, és már nem merte vállalni, hogy felfűrészeli Bogács állomásfőnök úr téli tüzelőjét, mert keveslette hozzá az erejét, megszólított engem: „Szólj a gyerekeknek, hogy jöjjenek ki a Katonarétre. Látnak majd valamit, ha már besötétedett”.

Persze, hogy ott voltunk, előbb még, mint a vacsoracsillag. Szollár szótlanul babrált egy olyan hatalmas papír- sárkánnyal, amilyenről még nem is hallottunk. Bár nem tudtuk, mit csinálhatnánk, pillanatonként felajánlottuk segítségünket. ö komor sietséggel rázta a fejét, még csak nem is* válaszolt. Csak a föl- eresztésnél engedte, hogy megfogjuk a hatalmas szerkezetet, mert egymaga nem is bírt volna vele.

mikor a sárkány fölfutott az augusztusi égre, mindnyájan megrettentünk. Jó magam szólni sem mertem, csak szótlanul oldalba böktehi padszomszédomat, Focit, az pedig némán bólintott.

Szél kerekedett, és a nehéz szobányi sárkány, szinte robogott fölfelé a láthatatlan égi pályákon és alulról nézve nem deltoidnak láttuk, hanem éles fénnyel Jamricska mester úr puffadt arca rajzolódott ki rajta.

— Foszfor, ami világít? — kérdezte tőlem szorongva Foci.

— Nem tudom — rántottam a vállamon. — Kérdezd meg Matyi bácsit.

De Szollár olyan fehér volt, s olyan különös szomorúság lengte be arcát, hogy nem mertük kérdésekkel zavarni.

Reggel már az egész környék tudott a dologról. Csendesen mosolyogtak Jamricska úron, aki szintén jó idegekkel viselte el a dolgot, mert azt mondta: „Ingyen reklám ez. Olyasmi, mint a Schmoll- pasztáé, mert az meg repülőről világít este.”

De másnap már nem mosolygott a mester. Mert a feje akkor még puffadtabban jelent meg a mélykék égen, és cinegecsőrt formáló hegyes orra szinte beleszúrt az este csillagaiba.

A környék már nem mosolygott, nevetett.

Harmadnap Jamricska úr lomha füleit növesztette óriásivá a sárkányon művészkedő éhes péksegéd.

Az emberek harsogva kacagtak.

írásos üzenetet küldött hát a mester Szollárnak. Hangzott az írás a következőképpen:

„Nézze Szollár ez mégse megy hogy viccet csinál egy virilista iparosból mert amit maga csinál aztat nem lehet tűrni és megmutatom hogy a vitéz Jákói rendőrkapitány úr se hagyja és gondolja meg Szollár mert velem még senki se mert kikezdeni mert én az ilyen senki embert ügye letaposom és jobb ha abba- h aggya; * 4

Jamricska Lajos pékmester”

■ gy a levél, egyetlen mondatban, pont, vesz- sző és felkiáltójel nélkül. A munka nélküli péklegény nem is válaszolt.

Este már kiültek a kertbe a kisváros lakói, hogy lássák, milyen képpel jelenik meg az égen Jamricska.

Most kidugta lompos nyelvét, mint üzleti tárgyalásokon szokta.

Fuldokolva nevetett mindenki.

És a virilista pék most már komolyra vette az ügyet. Négy piaci lődörgőt behívott magához és fejenként öt pengőt ígért nekik, ha összetörik a sárkányt. Azok vállalták is ezt a kultúrmunkát, csak éppen teljesíteni nem tudták, mert hiába lapultak meg a Katonarét melletti bokrokban, Szollár nem jelent meg a réten. Kilencre viszont a sárkány már ott nyargalt, hasán Jamricska úr torz ábrázatával, az esti felhők alatt.

„Az Asszonyrétről eresztette fel” — vert tajtékot az önérzetében sértett férfiú dühe, amikor a kudarcot jelentették neki. Reggel újabb négy embert fogadott fel, hogy mindkét helyen legyen estére embere.

Hiába. És újra csak fönn volt a sárkány.

piaci emberek, a ház előtt üldögélő foltozósuszterek, lisztet sóhajtó pékek úgy nevettek, hogy megzendült bele Jamricska úr ablaka. Ráadásul valami nyak- szirtmerevedésféle is elővette a mindennap híresebb embert. Ettől meg csak égrevetett szemmel tudott járni, és ráfogták, hogy éjjel-nappal, szüntelen a sárkányt lesi.

Egyébként már két napja nem is aludt. Szeme véres volt, hangja rozsdás, párnás, tömpe ujjai remégtek a fáradtságtól. Nem állta már a harcot. Levelet küldött Szollárnak, és ebben azt írta, megvásárolja tőle a nevezetes sárkányt ötven Dengőért. Azonnal nyélbe üthető a bolt, mert a levél átadójánál van a pénz, s az veszi át a különös portékát is.

„Hát leszerelt Jamricska úr?

— nevetett Szollár, és arra gondolt, milyen rettentő pénz is ötven pengő, mennyi tepertőt, sárgadinnyét és illatos cipót vehet rajta az ember. — Mondja meg, hogy késő, mert fölszegeztem a sárkányt az égre.’’

Kiment az udvarra és egy

öreg csősz segítségével onnan eresztette föl a mérges pékmester szomorítóját. Amikor pedig az már jó magasan volt, elvágta a tartómadzagot. A sárkány a hold felé vágta orrát,, és könnyű, nagy siklással elindult a végtelen felé.

Szokták hallani a mélykék késő nyári estében azt a surrogó hangot, ami folyton forgó csillagok muzsikája is lehet?

A mi öregasszonyaink azt

mondják rá ma is, hogy Szollár gazdátlan sárkánya fújtat így, mert jókedvű magányossággal ma is ott fönn kóborol az egek kikövezetlen országútjain.

Történelem —

közvetítésben

SOMOSKÖl LAJOS:

H Ü SÉQ

Hiányod déli, esti harang szava a nevemen szólít, a füveket fésülgető szél velem kibomlá hajadra gondol, s te nézel utánam lányok, asszonyok szemével

a csillagok közül, s a nyitott, a zárt ablakokból.

FAZEKAS LAJOS:

FALUSI ANYÁK

Földszínű, nehéz ruhákba öltözködnek.

— fiaiknak és lányaiknak útravalóul a napot babusgatják, — és a szemük könnyező csillag.

Mozdulatukban tegnapi alázat s kapához szokott hajlongások.

— Lélegző, szabad, táblás mezőinken láthatatlan gyökerű virágok. —

Kötényükkel törlik le verejtékük

— és szemükből a sűrű könnyet, mikor városi fiaik; lányaik búcsúzásnál visszaköszönnek.

Emlékszünk Móra Ferenc tündéri ásatási történeteire? A parasztemberek, napszámosok mondásaira a feltárt sírok előtt? A természetes, józan eszükre, ahogy egy-egy Móra által elmesélt históriai tényre reagáltak? Fájdalmas derűvel írt róluk Móra: min-, dig emlékeztetve arra, hogy a tudatlanság nem az egyszerű emberek hibája vagy mulasztása, hanem az osztályé, amely ilyen sorban tartotta öltét.

Amit a múzeumi ismeretterjesztésről gondolt, — az terv és írás maradt Gyönyörű terv és gyönyörű írás — megtalálható a köteteiben —, de valóság akkor nem lett belőle.

A magyar múzeumok — köztük a szekszárdi is — a fel- szabadulás óta rendkívül sokat tettek a tömegek történelmi ismereteinek gyarapításáért. Kitűnően rendezett tárlatokon mutatták be a korábbi és a mai ásatások leletanyagát, előadássorozatokat tartottak, múzeumi baráti köröket szerveztek, kiadványokat bocsátót- tak közre — egyszóval kiléptek a múzeumok falai közül. Sőt, nemcsak a szakemberek eredményeit tették közkinccsé, ösztönzést adtak helytörténeti gyűjtemények létesítésére, s az ösztönzésen kívül pénzt is és szakszerű tudományos támogatást .

De ez még mindig kevés.

A múzeumok — mondjuk pontosabban; sok múzeum — felismerte, hogy ha tömegeket akarnak „beavatni” történelemismertető tevékenységükbe, ahhoz még nagyobb erőfeszítésekre, új formákra és módszerekre van szükség. Az elmúlt években már kibontakozott egy-egy új kezdeményezés, s nagy lendületet adott a munkának a közművelődésről szóló párthatározat és a helyi pártbizottságok, tanácsok, közművelődésért felelős intézmények szorgalmas ösztönzése.

Rájöttek: nem elég, ha bármilyen közérthető formában és nyelven kibocsájtott ismertető füzetekkel és kész tárlatokkal sietnek a múzeumi tevékenységben eligazodni kívánó emberek segítségére. Az élményt semmi sem pótolja; s a személyes kapcsolatot sem. Más dolog, ha egy új ásatásról előadást tartanak a régészek, — s megint más, ha bemutatják, a helyszínen magyarázzák, s így a látogatók és az érdeklődők élményévé teszik. így kezdte meg a közelmúltban a Baranya megyei, a Veszprém, a Somogy megyei, a keszthelyi Balatoni Múzeum, a székesfehérvári István király Múzeum — s még több másik —1 az ásatási-műemléki séták rendezését.

Mi a lényege ezeknek?

Bemutatják: milyen történelmi ismeretkiegész'téssel szolgál az ásóval „vallatott" föld. Mindezt az ásatások színhelyén, az ásatások alkalmából, ahogy szaknyelven mondják: „in situ”. Előfordul, hogy egy-egy érdekesebbnek látszó temetőrészlet, sir szakszerű feltárásával várnak addig, amíg kellő számú látogató- résztvevő összejön (nem „véletlenül”, járókelőkből verbuválódva, hanem rendszerint a körzeti művelődési ház szervezésében), s akkor látnak munkához. A régész közben magyaráz, bemutat, ismertet. Beszél a korról, amelynek emlékeit felfedezték, beszél arról, milyen népek éltek akkor azon a tájon, hogyan éltek, mivel foglalkoztak, miért harcoltak, milyen volt a társadalmi berendez-* kedésük.

Egyszeriben érthetőbbé, felfoghatóbbá válik így a régész munkája. Hogy nem „halottkeresés” az, meddő forgatása a gyakran sokáig hallgatag földnek, —— hanem a múlt megismertetésére való fontos tudományos tevékenység. S miközben az alkalmi hallgatóság „részvételével” dolgozik, kultúrák, népek életével ismerteti meg a figyelmes nézőket. Szóba kerülnek művészettörténeti, irodalomtörténeti vonatkozású témák, — a szabadtéri oktatás így komplex jelleget is ölt; tanulságossá, sőt szórakoztatóvá válik.

Ilyesfajta modell szerint változtatják meg ismeretterjesztőközművelő tevékenységüket manapság a múzeumok. Csaknem mindegyikben akad lelkes munkatárs, akinek nemcsak a tudományos munka öröm, hanem az emberekkel való találkozás, az előadás az „archeológiái vezetés” is. Mind több ilyenre van szükség. T. I.

Tótti-Máthé Miklós:

: . ' - ■ ávyv■■

táv uvea ocean yy | y ||

A falábú susztert mindenki ismerte a faluban. Akár egy csodadoktort, úgy tartották számon, mert nem akadt olyan csámpás sarkú, tátogó talpú, reménytelennek tűnő lábbeli, amelynek ne hosszabbította volna meg az életét. Tarka cipőroncsokkal teleduggatott, bőrszagú kis műhelyében, a szája sarkában örökké kialudt cigarettavéggel úgy tudott ránézni egy kimúlt szandálra, mintha pusztán a pillantásával fel tudná támasztani.

Már nem tudni, ki nevezte el Doktor Kopogósnak, de aztán rajta maradt. A fiatalok nem is tudták a rendes nevét, és az idősebbek is egyre kevesebben. Sokan már el sem tudták képzelni két lábbal, mintha a sors kifürkészhetetlen akaratából így született volna.

Pedig a sors csak az első világháborúban szólt közbe, akkor hagyta ott az egyik lábát, és jött haza fél lábbal. Egy ideig sajnálkoztak a délceg fiatalember szerencsétlenségén, majd akadt egy lány, akinek így is kellett. Aztán az a lány is özvegyen hagyta egy kisfiúval. Doktor Kopogós nem nősült meg ismét, felnevelte, kitaníttatta a gyereket a töménytelen mennyiségű rozzant csizma, cipő, szandál összetákolá- sából.

A fiú külkereskedelmi szakon végzett a közgazdasági egyetemen, ledoktorált az öreg nem kis büszkeségére, mintha csak az apjára ragasztott titulust akarta volna realizálni a családban. Aztán Pestre került állásba, megnősült és csak ritkán látogatott haza. Nem szándékosan maradt el hosz- szabb ideig, hiszen a maga módján szerette az öreget, meg tudta is, mit köszönhet neki, de munkája folytán sokat utazott, és így legtöbbször csak színes képeslapokkal kereste fel a szülői házat.

Doktor Kopogós mindig megmutatta a színes lapokat a kuncsaftoknak, addig letette a kalapácsot, és az ölébe préselt, sarkalásra váró cipővel gyönyörködött benne, ahogy forgatták, nézegették.

— Ezt Görögországból küldte, azt meg Olaszországból — magyarázta —, azon meg a francia Alpok van. Nézzék csak meg azokat a havas hegycsúcsokat I