Tolna Megyei Népújság, 1974. augusztus (24. évfolyam, 178-203. szám)

1974-08-25 / 198. szám

5; "■ Gyimesi István élete és világa r — Pista bácsi, beszéljen a munkától, és a báráckfákfól. — Minden embert tud pótolni egy másik ember. Maga ha meghal, mint újságíró, lesz egy másik. Én, hogy el­jöttem a tűzoltóságtól, lett helyettem más, no most kérem, én a barackfákkal harminckettőben kezdtem foglalkozni. Ehhez különösen nagy vonzalmam volt, szerettem mindig a Szőlőt, a mezei mun­kát, főleg a szőlőmunkát- szerettem, és hát azt mondják, értek is hozzá. Ami­kor nyugdíjba mentem, itt vafinak a szakkönyvek, ezeket mind beszerez­tem, elkezdtem facsemetézni, kevés volt a nyugdíjam nagyon: ötszázötven fo­rinttal mentem el nyugdíjba. Na, aztán kérem, spekuláltam, hogy mit csinál­jak, ebből nem élek meg. Vállaltam szőlőt átajába, itt a Horváth Jóskáé mellett, az öreg Zsigmond ügyvédé volt, ezt vállaltam el, ezerhatszáz ölet. Aztán kérem szépen, dolgoztunk. Akkor még a feleségem is dolgozott, spekuláltam, ez a föld, itt van a tanya előtt, mindig kukorica, krumpli szokott itt lenni, mondok a feleségemnek: te, én ebből egy darabot elfoglalok, csinálok fa­csemetéket, barackfacsemetéket. Ké­rem, az aljában foglaltam el egy olyan ötven, hatvan, nyolcvan ölet, tudja fe­ne, aztán beültettem keserű piandulá- val, majd rá egy évre beszemeztem, szóval a következő évben kezdtem a csemetéket eladni, utóbb annyira meg­ismertek, mert nem csaptam be a gaz­dákat. — Magát becsapták? — Engem rengetegen, rengetegen, rengetegen. ;— Hagyta magát? — Én mindenkiről azt hittem, az is olyan ember mint én. Úgyhogy én­nekem készpénzem nincsen, takarék- betétem nincsen. De az élet jobb most, mint a múltban. A fiataloknak. Hát azt nem lehet említeni, hogy a mostani fia­taloknak, a mi fiatalságunkhoz mérten milyen a különbség. — Kik vannak maga előtt? — Az unokák. Kettő. Na most ké­rem, hadd mondjam sorba, fiam bevo­nult ötvenkettőben, ötvennégyben le­szerelt, akkor már megismerkedett He­vesen, Heves megyében, az unoka- testvérem férjének az öccsének a lá­nyával. Szolnokon volt a fiam katona, mint esztergályos, rézöntő és sofőr vo­nult be oda. Szolnokon mindjárt az ez­redparancsnoknak lett a sofőrje, már a papírok előre oda mentek, hogy majd ez vonul be most, fölhívták a figyel­mét. Tehát az ezredparancsnoknak lett a sofőrje és egyben műhelyfőnök, úgy­hogy ö nem gyakorlatozott, a légvédel­mi tüzérekhez vonult, de hát ő nem fog­lalkozott azzal, ő a műhelyben, meg az ezredparancsnokot vitte a kocsival. Eb­ből ennyi elég. ötvennégyben novem­ber ötödikén leszerelt, akkor már Szol­nokról oda-odajárt Hevesre, a nagy­néniéhez. Ott volt két lány. A sógorom két öccsének volt egy-egy süldő lánya, ezek fogták is egy kicsit, természetes, mint a lányok. Meg hát a nagynénje is nagyon szerette volna, hogy egyik lá­nyát hozza el Szekszárdra, na most, ami­kor leszerelt a gyerek, hazajött, levele­zett a lányokkal, mind a kettővel, és mind a két lány írt neki, ő meg mind­egyiknek. Hát aztán egyszer mondom a gyereknek, ötvenöt nyarán, igen öt­venöt nyarán, mert el is ment többször, kevés a pénzem fiam, nem bírom én ezt, hogy te mindig százakat költő el Hevesre, az ősszel meg fogsz nősülni, megértetted? Jól van apikám, aszongya, megnősülök. Olyan a fiam, hogy ő ne­kem még soha nem mondott ellent sem­miben, annyira szófogadó velem, hogy ha én azt mondom, hogy ez fekete, ha fehér is, ő azt mondja fekete. És én ezt akarom is míg élek, hogy igenis én pa­rancsolok, én dirigálok, nemhogy az ő gazdaságukba, gazdálkodásukba, vite­lükbe, de abba is sokszor beleszólok, hát fiam, ne így, hanem ezt így jobb volna csinálni. Megnősült a gyerek ötvenöt­ben, november ötödikén, akkor ötven- hét június 18-án született az első uno­kám, a Zoli gyerek, az most tizenhét éves múlt június 18-án, a palánki me­zőgazdasági szakiskola gépészeti részé­nek hallgatója. Hetvenegyben pedig szü­letett a második unoka, egy kislány. Egy kis vacak, egy kis minden, az a világ egere a büdös. Borzasztóan sze­retjük, ó, azt mondja tegnap is... — Pista bácsi, említette, hogy iro­dán is dolgozott. — A tűzoltóságnál, a tűzoltóság kö­telékében újság, újságszerkesztő, sőt parancsnok is voltam, a szekszárdi tűz­oltóság vezetője. Szakasz, nem törzsőr­mester voltam, amikor leszereltem, de szakaszvezető voltam, mint parancsnok. — Tűzoltóknál melyik a legnagyobb rang Pista bácsi? Van tűzoltó tábornok is? — Van, van. Tűzoltó vezérőrnagy, tűzoltó vezéralezredes, minden, hogyne. Sima tűzoltó, akkor őrvezető... — Babits Mihály neve mit mond ma­gának? — Babits Mihály neve kérem. Én nem ismertem, nem ismertem. — Pista bácsi. Tud verset? — Hát a vén isten tudja. Azelőtt tud­tam, de én most már nem tudok ver­selni. Hm. Hm. Emelkedik már a nap a hegy fölé, kelj föl nyoszolyádból özvegy Pókainé, fölkel és kitekint tenger nép az utcán, szentpáli csatából jő Báthori István. — Kinek a verséből idézte Pista bácsi? — Erre már nem emlékszem ■— Pista bácsi, a szép asszonyokról mi jut eszébe hetvenéves korában? — Az jut eszembe kérem, ha az is­ten elveszi a tehetséget, venné el a kívánságot is. *— Pista bácsi, gazdag ember maga? — Nem parancsol nekem senki, egye­lőre, azt teszem, amit akarok, azt eszek amit akarok, meg ami van. Akkor ke­lek, akkor fekszek, amikor akarok, né­kem nincsen tőkepénzem, mert én azt nem gyűjtöm — Pista bácsi, mit mulasztott el az életben? — Egy volt, kérem. Azt mondja ne­kem egy főmérnök: István, gyüjjön el velem ki Detroitba, a Ford autógyárba, garantálom, hogy egy év múlva magá­nak saját autója lesz, maga olyan em­ber lesz, aki azt is elfelejti, hogy vala­mikor Magyarországon volt, olyan bol­dog ember lesz, olyant csinálok magá­ból. — Még mindig bánja? r — Most már nem Azért kérem, meri a fiamnak kint van egy barátja, Balogh Laci. Itt volt Szekszárdon, a fiamnak nagyon jó barátja volt. És kérem szé­pen, leveleztek is egy darabig, talán egyszer-kétszer, aztán egyszer megjött ez a Laci gyerek, meglátogatni bennün­ket, nagyon szerettük ezt a gyereket.' Oszt fölhívtam ide a tanyára, mondok neki: Te fiam, te kimentéi oda, háú hogy érzed magad. Aszongya: Pista bá­tyám, megvan mindenem, meg van egy kis házam, egy autóm, ennyit kere­sek, ennyi dollárt, van két fiam, meg békesség van a feleségemmel. Hát mon­dok, nézd fiam, hát barátaid? Aszon­gya: ott barátokról nem lehet beszélni.1 Ott nem úgy van, mint itt. De hát te azt mondod, ennyit keresel. De hát aszongya, ott nem tudom, hét dollár egy hétdecis üveg bor, aszonta akkor. Mondok nézd, Laci, az én fiamnak is meg lehetne a háza, ha akarta volna, megvan az autója, megvan az egy csa­ládja, mert akkor még egy volt neki,’ meg itt vagyunk mi, a szülei, itt van­nak az ismerősei mind, itt van a sok barátja neki, akkor jön ki a tanyához mulatni, vagy szórakozni, amikor neki tetszik. Hát aszongya, ez ott nincs. Sem­mi. Oszt kigyüttek a könnyei, mert mondja, nekem Pista bátyám, ott sen­kim sincs, ott csak hajsza, hajsza, ott a nyolc órát megállás nélkül végig kell dolgozni, teljesen, addig ott se étel, se ital, se beszélgetés barátokkal, meg ba­rát nincs is. Aszongya, ott nem úgy van,’ hogy az ember átmegy a szomszédba a barátomhoz. Vagy fogok egy csibét az udvaron, oszt levágom, azt mondja, olyan nincs ott. Hát mondok, nem bá­nod, hogy kimentéi? Nagyon bánom aszongya, de most már nem lehet yisz^ szatáncolni. i — Látta a pincét, a tanyát Hl — Adtam neki egy üveg bort, nd fiam, vidd el, otthun tedd az asztalod­ra és idd meg, s jusson eszedbe, hogy ez innen van. Az úgy sírt, az a gyerekj hogy csuda. — Pista bácsi, ismeri a város, a me­gye vezetőit? — Ismerem. Ä Császár a tanácselnök,1 a Szabópál Antal a megyei tanács el-; nőke. — Személyesen is ismeri őket3 •— Persze. r- Pista bácsi, meddig szeretne élni? — Még húsz évem visszavan. De nem ám betegen, vagy nyomorékon, Ilyen egészségben. V. P. Sz. Következik az alsó tagozat Jól halad az általános iskolák körzetesítése A negyedik ötéves tervhez kapcsolódóan 1971. április 6-án készült el Tolna megye általá­nos iskoláinak körzetesítési ter­ve. Ez az összevont — tehát osztatlan és részben osztott — felső tagozatos osztályok körze­tesítését irányozta elő. Az igaz­sághoz tartozik, hogy akkori­ban sokan kissé túlzottnak tar­tották a célkitűzést. A gyakor­lat azonban megmutatta, hogy az eredeti elképzeléseket meg lehet valósítani, sőt nem múlt el olyan esztendő, amelyben ne teljesítették volna túl a körze­tesítési tervet. Idén lényegében megszűnnek az összevont felső tagozatos osztályok. Szeptem­bertől a tabódi gyerekek Bony- hádra, a váraljaiak Nagymá- nyokra, a lápafőiek és váron- giak Szakosra, a medinaiak és kajmádiak Szedresre, a sárpili­siek Decsre, a varsádiak pedig Gyönkre járnak a körzeti isko­lákba. Valószínűleg megvalósul a pusztahencseiek Nagydorogra történő bekörzetesítése is. Az oktatás korszerűsítésének, az optimális személyi és tárgyi feltételek mígteremtésének fo­lyamata azonban korántsem zárul le. Nemcsak az oktatás­1974, augusztus 25. üggyel foglalkozó szakemberek, hanem — egy-egy kivételes esettől eltekintve — a szülők is látják a körzetesítés folytatásá­nak szükségességét Emellett szólnak a körzeti iskolákba já­ró felső tagozatosoknál tapasz­talható kedvező változások is. Korábban szinte agitálni kel­lett a szülőket, hogy gyermekei­ket engedjék a körzeti iskolá­ba járni, mostanában viszont az a jellemző, hogy ők maguk kérik a körzetesítés mielőbbi megvalósítását. A következő — az ötödik — ötéves tervben el­sősorban a még meglévő ösz- szevont alsó tagozatos osztályo­kat szüntetik meg, de sor ke­rül számos olyan ma még osz­tott általános iskolára isj amelyben alacsony a tanulók létszáma, vagy a létszám csök­kenő tendenciát mutat. Az oly­annyira fontos szakos ellátott­ságot — azt, hogy minden osz­tályban minden tantárgyat a megfelelő képesítéssel rendel­kező pedagógus oktasson — csak ott lehet maradéktalanul megvalósítani, ahol legalább két párhuzamos osztály talál­ható. A gyerekeknek a körzeti is­kolába törtéhő szállításáról el­sősorban a Volán gondoskodik. Mint a megyei tanács művelő­désügyi osztályán megtudtuk, a közlekedési válallatot elismerés illeti, mivel mind a mennyisé­gi, mind a minőségi követelmé­nyeket messzemenően igyek­szik'kielégíteni, ----— T ájkép Párát izzad a tükörsima víz. Szúnyog-glória kering az em­berek feje körül, vadkacsa reb­ben: — Téged még nem lőttek le? 1 — jegyzi meg valaki. A nap széttépi a szürkület fátylát. Kismotor szalad a töl­tésen. Rajta korosabb ember, felszerelés, plusz kisszék. Lustán indul a csónak. Belő­le csobbanva száll a horog. Szerencsére vár a horgász. Szerencsétlenség vár a halakra. A bokorból Szúnyograj támad és kis fehérmellényű menyét halk zörejjel és kíváqcsi tekin­tettel méregeti a mozdulatlan embert és csomagját. Mintha gondolkodna: átszaladjon-e vagy inkább maradjon. Három­szor, les ki a bokorból, aztán el­tűnik. Az ember a bokrot kém­leli. A menyét sehol. Helyette egy patkány mosakszik. Farká­ra és két hátsó lábára támasz­kodva rendezgeti ázott bundá­ját. Nádiveréb tornászik . . . Gágogó libacsapat szalad a vízre. Fütty és hessegetés. A libák mintha értenék: rá­juk itt most semmi szükség, visszafordulnak és a sekély vízben úszkálnak. A fűzfák mozdulatlan tükör­képükben gyönyörködnek. A tükörkép hirtelen darabokra törik — süllő vagy balin csob­ban a kishalak közé. A part csendes, a mélyben folyik a küzdelem a létért Kolomphang közeledik. Nyo­mában a csorda. A marhák rá­bámulnak a legelőn parkoló gépkocsikra. Némelyek közel­ről szemlélik a gépkocsikat, megszagolják a visszapillantó tükröket. Egyikük nekitámasz­kodik a Skodának és vakarni kezdi az oldalát. A Skoda rugói megremegnek és átveszik a va- karódzás ütemét. — Hé, te! — kiált kétségbe­esetten a Skoda gazdája, de a marha csak a kutya nyelvét érti. A csorda átvonul a legelőn. Bele a vízbe. Zubogva gázolják a vizet. A mélyvízbe érve csak marhafejeket látni. Két bozon­tos kutya csahol a vízben, a csordás meg a partról hajtja kifelé a teheneket. — Nézd a kutyát! Belegaba­lyodott a horogzsinórba! A kutya áll a zsinórba gaba- lyodva, társa pedig lihegve szemléli a kibogozást. A tehenek kizubognak a víz- bőL — Most majd jönnek a tör­pék! * A törpék nem jönnek. Helyettük egy koca bandu­kol a partra. Az iszapban he­lyet túr magának és szuszogva belefejkszik a pocsolyába. Száz méterre 1« elhal latszik a szú« szogá&a. A szúnyogok lassan visszavo-j nulnak. Nekik már melegük van. Az emberek is félmeztelenre vetkőznek, törölgetik- izzadó homlokukat. Csend van. Pihen az autócsor­da, pihen a tehéncsorda, iszap­ba túrja magát most egy egész konda. Nagyokat loccsan a víz. A rablóhalak nem pihennek. Ülnek az emberek, mintha belenőttek volna a természetbe. Mindent megszemlélnek: gyí­kokat, csigákat, lehulló levele­ket, siklókat, békákat, patká­nyokat, menyeteket, kutyákat, libákat... A vízparton ünnepéinek. Együtt minden élőlénnyeL Tekintetükkel simogatják a vizet, a fákat, a bokrokat, a ná­dast. ■ Magasan áll már a nap. A halak még mindig nem kapnak. Az öreg horgász előveszi a furulyáját. — Ez használni szokott! — mondja és fújni kezdi: „Az a szép, az a szép, akinek a sze­me kék...” Fadd, augusztus 19. SZÁL AI JÁNOS ünnepkor

Next

/
Thumbnails
Contents