Tolna Megyei Népújság, 1974. augusztus (24. évfolyam, 178-203. szám)

1974-08-25 / 198. szám

Hektáronként negyvennégy mázsa Búza

De miijén áron?

! A STÁTUS többértelmű latin szó. Az orvosi diagnózisokban egészségi állapotot jelöl; a munkaügyi szakzsargonban rendszeresített, intézményesített állást jelent; a szociológiában az emberi magatartás megnyilvánuló, tapasztalható ismérveinek, jegyeinek a foglalata, valamilyen elrendezett együttese. Ismerkedjünk meg ez utóbbi értelmével kissé közelebbről.

Státusismérvvé lehet az ember bármely tulajdonsága, amely őt más emberektől megkülönbözteti. Nyilvánvaló, hogy számtalan ilyen tulajdonságot tudunk említeni. Az egyszerűség kedvéért ezeknek hagyományosan három nagy mezejét szokás elkülöníteni. Az első „mezőn” olyan jegyeket találunk, amelyeket az ember önmagában, mondhatnánk: önmagához vett viszonyában mutat fel. Ilyen az életkor, a nem, a bőr színe, a végzettség, a végzett munka jellege, a jövedelem, stb., de ide sorolandók olyan vonások is, mint az öltözködés, a „kinézet”, a megjelenés, a modor/ vagy például az elő- és utónév hangzása! Másodsorban az emberi magatartás olyan jellemzőit szokás kiemelni, amelyek azt a viszonyt jellemzik, amelyben az ember más egyénekhez, csoportokhoz és szervezetekhez kapcsolódik. Ilyen a szolgálati és a társas érintkezési kör, a családi állapot, a hatalom mint döntési, befolyási jogkör, vagy a függőség, függetlenség viszony, és így tovább. A harmadik csoportba azokat az ismérveket sorolhatjuk, amelyekhez mint emberi magatartásjegyekhez az ember másoknak maga felé tanúsított viselkedése révén jut. Ilyen az elismerés, a tisztelet, a tekintély stb.

Ezeknek az ismérveknek a száma csaknem korlátlanul tovább szaporítható. Sokkal izgalmasabb azonban az a jelenség, hogy koronként, társadalmanként bizonyos emberi magatartásjegyek — te- -hát státusismérvek — egymáshoz rendelődnek. Mondhatnánk, hogy a társadalom megköveteli, elvárja bizonyos státusjegyek összekapcsolódását. a tapasztalat mutatja, hógy egy egyetemi tanárnak nagy tudással kell rendelkeznie, hogy egy nagy intézet igazgatójának magasabb képzettséget, megfelelő társas érintkezési kört, valamelyest előnyös külsőt és megfelelő életkort kell felmutatnia. Persze, hogy mi az a „megfelelő” — az maga is változik. Számunkra most az az érdekes, hogy ha — maradva a példánál — találunk egy egyetemi tanárt, aki keveset tud, vagy egy magas vezető beosztású személyt, aki csak húszéves és általános iskolai végzettsége van, akkor úgy érezzük, hogy itt valami „nem stimmel”. Ezekben az esetekben valamilyen meg nem felelés — szakkifejezéssel; inkongruencia — áll fenn. Máshonnan hozva a példát: az NSZK-ban készült szociológiai felvételek dokumentálják,

hogy ott egy orvos — legyen bármennyire is tehetséges, szakképzett — rossz orvosnak számít és elkerülik a páciensek, ha „csak” Opelen jár.

S ezen a példán már értelmezni tudjuk a szorosan idevágó presztízsjelenséget: abban az esetben, ha bizonyos státusismérvek együtt fordulnak elő és úgy „felelnek meg” egymásnak, ahogy az társadalmilag elvárt, akkor a társadalom megbecsüléssel, pozitív megítéléssel — presztízzsel — látja el ezeket.

KÖVETKEZIK A MONDOTTAKBÓL A? IS, hogy az egyén — mondhatnánk —

szakadatlan igyekvésb.en. van, hogy státusismérveit, státus- összetevőit összhangba hozza. Olyan összhangba, amely megfelel a társadalmi elvárásoknak és pozitív megítélést, magas presztízst vív ki. Természetes emberi törekvés ez, amelyet a konf ormi tás, a jó értelemben vett konformmá válás kifejezéssel is szoktunk jelölni. Ismeretes persze, hány szélsőséges, komikus — és néhol tragikus — helyzet jön létre az ember azon igyekvé- sécől, hogy „felhúzza” magát a társadalmi elvárások (gyakran rosszul értelmezett, félreértett, gyakran túlontúl komolyan vett) szintjére. Nyersen fogalmazva: ilyen helyzet, amikor valakinek van pénze, de kultúrálatlan. Következésképp vásárol, magának státusismérveket: drága képeket, könyvtárat, meghív „művelt” embereket. Kompenzálhatja (ellensúlyozhatja) helyzetét, ennek esetleges feszültségeit azzal is, amit a szociológia „hivalkodó”, pazarló fogyasztásnak nevez. Csak Napóleon-konyakot iszik és Kentet szív, évenként cseréli a kocsiját — és így tovább. (Ne felejtsük el: ezek a jelenségek önmagukban csöppet sem negatív tünetek!) Hasonlóképpen groteszk — ha nem groteszkebb — az a jelenség, amikor valaki magas pozícióhoz, „nagymenő” társas érintkezési körhöz, megkülönböztetett megbecsüléshez jutva — elvál házastársától és újra házasodik. Megint csak a státusismérvek összhangba hozásáról van szó: az „asszony” — például

— állandóan „otthon ült”, „elmaradt” a világtól, ráadásul meg is öregedett, tehát

— lecseréljük. Megfelelést kell teremteni a státusjegyek között, oly módon kell őket homogenizálni (egyneművé tenni), ahogy azt a társadalom

— illetve ennek az a szelete, az a struktúrája, amelyben az egyén él — megköveteli,

A „TÁRSADALOM” persze nem ilyen kíméletlen, hiszen a státusösszetevők homoge- nizálása irányában legfeljebb egy normatív, erkölcsi nyomást fejt ki, ám — s ez az, ami a szociológia szempontjából napjaink társadalmában különösképpen izgalmas — ez a „nyomás” gyakran a legkülönfélébb útvesztőkbe sodorhatja az embert, gyakran patológiás helyzetekbe kényszerítheti a kellő önállósággal, személyiség-autonómiával nem rendelkezőket. Ismeretes például, hogy olyan marginálisnak mondható tulajdonság, mint a bőr színe, szintén státusismérvvé válhat, és komoly szociális konfliktusokhoz vezethet. (Az Egyesült Államokban a fekete bőr hosszú időn át — s jórészt még ma is — eleve inkongruens státusismérvnek számított.)' Ez persze nem minden környezetre igaz, s ez is mutatja, hogy a státusösszetevők együttjárása, ennek társadalmi elvárása mindig nagyon is konkrét társadalmi feltételektől determinált (meghatározott), s azok változásával változik, változtatható.

Ezzel azonban rendkívül bonyolult problémához jutottunk: arról van szó, hogy az egymásnak megfelelő — és társadalmilag így megszokott — státusismérvek „felbontása” és új típusú kapcsolataik kialakítása hallatlanul nehéz társadalmi, társadalompolitikai feladat. Gondoljunk például arra, hogy bizonyos szakmák, foglalkozások státusösszetevői — és ezzgl presztízsük történelmileg rendkívül nagy állandóságot, makacs változhatatlanságot mutatnak. Ä „susz-1 tér, maradj a kaptafánál” jelenségkör tartozik pl. ide; ha a „suszter” megjelenik mond-1 juk a televízió nyilvánosságában és például egy átfogó kultúrpolitikai koncepciót terjeszt elő, akkor megintcsak I valamilyen „meg nem felelést” érzünk. Világos, hogy | miről van szó: egy pozícioná- lisan „alacsony” elhelyezkedé- | sű személyt --*• vagy csoportot — kívánunk szóhoz, s I ezzel társadalmi megbecsü-1 léshez, elismertséghez juttat- ' ni. Ez a ténykedés azonban I nem mindig vezet a kívánt eredményre: ebbe.n az esetben ugyanis arról van szó, hogy nem az egyén, vagy csoport | státusösszetevőit változtatjuk meg (jövedelem, életmód. | stb.), hanem közvetlenül, társadalmilag presztízst „utalunk I ki” neki, amely a státusösz- sze tevői bűi u önmagában, nem következne, s amelyet a társadalom épp ezért szokatlannak, gyakran' abszurdnak | „érez”.

Ebből persze még nem következik, hogy aktív, tudatos társadalompolitikával ne lehetne javítani, teljesebbé ten- | ni az egyén státusát. A státusismérvek variálásával, bizonyos státusjegyek társadalmi hasznosságának és fontosságának szívós és meggyőző, folyamatos demonstrálásával, J vonzóvá tételével lehet elérni eredmény-eket. Gondoljunk arra, hogyan - változott bizonyos szakmák presztízse az elmúlt két évtizedben — és hogyan stagnál másoké.

ISMERETES, HOGY , AZ \ UTÓBBI IDŐBEN nagy mértékben megnőtt a szolgáltatónak nevezett termelési szektor jelentősége. Ragadjunk ki innen | egy példát; a kozmetikus — mondjuk — egyebek mellett szőrt távolít el, ami éppenséggel nem esztétikus munka. A kozmetikuspálya mégis túlzsúfolt, presztízse mindinkább növekvőben van. Igen érdekes ez a helyzet azért is, mert pl. éppen a szoláltatások mutatják meg, hogy a társadalom egy-egy ^foglalkozás esetében mely státusismérveket kezel közömbösen, mélyektől tekint el, milyen új típusú státusmegfeleléseket enged kibontakozni. Véve a javító-szerelő munkát, avagy a vendéglátó- ipart: olyan státusismérvek,

amelyek hagyományosan kiemeltek, megkülönböztetettek | voltak — pl. a származás, a magas iskolai végzettség, a végzett munka jellege, stb. —, e terepeken csaknem teljesen hiányoznak. E szakmáknak nő a presztízse, s ez egy másik nagyon "fontos jelenségre irányítja figyelmünket: működnek

olyan társadalmi presztízsstruktúrák, amelyek bizonyos státusismérvek hiányát a „szép” munka, sőt, esetleg a nagy kereset hiányát — kompenzálják. Van, aki a kis fizetés ellenére szívesen tanít az egyetemen, az egyetem presztízse miatt. Ebben az esetben a presztízsen keresztül történő ellenszolgáltatás „kiegyenlítő” jellegéről beszélhetünk. A presztízs persz® nem I „lóghat a levegőben”, s ezérí éppen a pedagóguspálya mutatja: a deklarált társadalmi megbecsülés, ha nem jár szélesebb státusfedezettel, önmagában csöppet sem emeli | az itt dolgozók „státustudatát”.

Mindezzel persze csupán ] felvetettünk néhány problémát, azon igyekvéstől vezetve, hogy a státus és presztízs I szociológiai kategóriáinak | használhatóságát és jelentőségeit jelezzük.

Papp Zsolt

A „kívülállók” meglepődve, találgatásokba bocsátkozva, s olykor hitetlenkedve hallgatják, tárgyalják a mezőgazda- sági üzemekből érkező híreket. Vadidegen emberek „ér-, tekeznek” például a termésátlagokról, főleg abból a szempontból, hogyan, miképp döntik meg a termelőszövetkezetek egyik évről a másikra saját rekordjaikat. Vannak akik úgy vélik, hogy a magyarázat egyszerű, kézenfekvő: kerül, amibe kerül alapon megy a termelés a pénz nem számít, kizárólag az eredmény a fontos. Igaz lenne ez?

A szekszárdi Garay Termelőszövetkezet modellként is felfogható; a rekordokat döntögető számtalan közös gazdaságok egyike, igen alkalmas terep tehát a vizsgálódásra. A Garay Tsz-ben az idén 44 mé- térmázsás átlagtermést értek el hektáronként búzából. Kétszer annyit termeltek 1974- bén, mint 1967-ben. Ez annyit jelent, hogy ugyanaz a földterület hét esztendő leforgása alatt duplán fizetett. Ami érvényes a búzára, hasonlóképpen érvényes a kukoricára is. A termésátlagok megduplázódtak. De az a kérdés, milyen áron. Erről beszélgettünk Horváth Lajos elnökkel és Róth Péter főkönyvelővel.

Milyen a termelési költségek és a termésátlagok „viszonya” egymáshoz. Erre nézve Horváth Lajos elsősorban a ráfordítások hatékonyságát hangoztatta, hangsúlyozta. A szak- szerűség és a szervezettség eleve növelheti a ráfordítások hatékonyságát. Nem mindegy például, hogy a nagy adagú műtrágyámennyiség mikor kerül a talajba. Az optimális időt betartani, biztosítani elsősorban természetesen a téesz-ve- zetés dolga, gondja. Csakhogy olykor a szervezettséget, a szakszerűséget lehetetlen maradéktalanul érvényesíteni, alkalmazni. Előfordul, hogy nem abban az időpontban áll a téesz rendelkezésére a műtrágya, amikor azt be kellene dolgozni a talajba. Ilyen esetben legfeljebb csak egy vagy két esztendő múlva jelentkezik a hatóanyagok haszna. De mindenképpen jelentkezik. Horváth Lajosnak az a véleménye, egy esztendőt alapul véve, értelmetlen dolog a terméseredmények és a termelési költségek összefüggéseiből ilyen vagy olyan következtetésre jutni. Hivatkozott egy szakdolgozatra: a Balatonbog- lári Állami Gazdaságban szőlőből a kívánatos terméseredmények a nagy ráfordításokat követő negyedik esztendőben jelentkeztek.

A búzánál és a kukoricánál maradva a Garay Tsz-ben úgy

Felvételre

keresünk:

GYAKORLOTT

NORMÄST,

gyakorlattal rendelkező

GYORS- és

GÉPÍRÓT,

TMK-LAKATOST,

RAKTÁRI

SEGÉDMUNKÁST

Textiltisztító és Ruházati Vállalat

Szekszárd, Tártsay V. u. 6.

(347)

találják, -hogy a mezőgazdaság! üzem itt biztos lehet a dolgában. Ezt adom, ennyit kapok,1 várhatok. E két növény bősé- \ gesen megfizeti, visszaadja a termelésre fordított költségeket, kiadásokat. „Három sarokszámmal óhajtok bizonyítani.1 Amíg 1967-ben termelőszövetkezetünkben az összes termelési költség tizennégymillió forint volt, addig tavaly 1973- ban 19,5 miliő, s az idén kb. 21—22 millió. Ezzel szemben a terméseredmények búzából és kukoricából megkétszereződtek. Tehát a kiadások nem nőttek olyan arányban, mint a bevételek” — mondta Horváth Lajos. Szerinte más a helyzet a napraforgóval és a borsóval. Az elmúlt évek tapasztalatait* összegezve a szekszárdi Garay Tsz-ben úgy vélik, a napraforgót és a borsót igen kockázatos termelni, mert ez a két növény . képes egy gazdaságot egy év alatt „fejre- állítani”.

l

Hogyan is van ez? Ellentétben a búzával és a kukoricával, a napraforgó és a borsó termésátlagai nem emelkedtek, a nyolc-tíz esztendővel ezelőtti szinten maradtak. A kiadások viszont nőttek, minthogy az utóbbi években a Garay Tsz napraforgóját gyakran súlyos peronoszpóra-íertő- zés éri. Az idén 106 kataszteri holdat emiatt ki kellett szántani, majd újra bevetni. Az új kelés négy-hatleveles korban ismét peronoszpórával fertőződött, védekezni éppen úgy kellett, mint a szőlővel. S ez bizony sokba kerüL

Üzemi méretekben végső so-i ron a gazdaság mégis a többlettermésnek, a búza és a kukoricatermés-átlagok megkétszereződésének köszönheti az állandó, egyenletes fejlődést. A bevételekből, egyszerűen fogalmazva, a .haszonból korszerűsítik az állattenyésztési ágazatot. 1972-ben 68 fejős tehén volt közös tulajdonban. Azóta a tehénállomány megduplázódott. A szarvasmarha-állomány több mint kétszerese a két évvel ezelőttinek. Nagy összegeket fordított a Garay Tsz az istállók korszerűsítésére, berendezésére. Száraz nya- . rákon lajttal hordták a vizet Szekszárdról Özsák pusztára. A vízszállítás naponta ezer forintba került. Ez is megszűnt, mivel jutott forint arra, hogy egy ártézi kutat fű- rassanak.

A megnövekedett termésátlagok bevételeinek egy részét a szőlőtelepítési program megvalósítására fordítják. Ez a program 1970-ben kezdődött és 1976-ban fejeződik be. A tér-- melőszövetkezetben azt akarják elérni, hogy Szekszárd hagyományaihoz híven minden dolgozó tagra 0,6 hektár szőlőterület jusson.

Üzemel a termelőszövetkezetben a szárítóberendezés, Uj gépeket, gépsorokat vásároltak. Részt vesznek a zárt rendszerű szekszárdi kukoricatermesztési programban. Ide kívánkozik még egy igen kifejező összehasonlítás, 1970-ben ötmillió-száztízezer forint volt a tagok és az alkalmazottak részesedése, 1973-ban a részesedés összege hatmillió-négy- százharminckettőezer forint volt. Hogy miből állt össze a növekedés? Erre a kérdésre immár felesleges válaszolni.

Sz. P. I

1974. augusztus 25,

i