Tolna Megyei Népújság, 1974. augusztus (24. évfolyam, 178-203. szám)
1974-08-19 / 194. szám
I J Veres Péter? Tele lesz-e a mi zsákunk is? (RÉSZLET) Amikor a csapat kivonul, a bandagazda előveszi a névsort, és négy, vagy öt kisebb csoportba osztja a csapatokat aszerint, hogy negyven, vagy ötven pár arató van-e a keze alatt. Tíz-tizenkét ember elég egy kis csapatba. Ha többen volnának, a hátulja túl soká ácsorogna a dűlő végén, amíg a többiek kaszálva behaladnának, aztán meg túl hosszú pásztát kellene fogni, hogy minden kaszás beférjen a rendbe. A kisebb csoportok élére rendesen egy-egy java korabeli, de nagyon jó kaszás embert állítanak. Olyat, aki tudja is, bírja is. A legtöbb ilyen első kaszás egy kicsit rátarti, büszke ember. Az ember amíg eleven, sohasem tud élni egy kevéske hiúság nélkül, s itt az első kaszás rangja a legnagyobb rang. Nem az aratógazdáé, azt .titokban lenézi mindenki, mert ritkán is dolgozik, a nehéz gaztól meg valami ürüggyel mindig meglóg. Azt mondja, hogy az intéző, vagy az úr hivatja, megnézni, hogy melyik tábla következik. Vagy pedig elmegy a másik aratógazdával széjjel- méfni a következő táblát. Az a rend ugyanis, hogy minden aratócsapat kapjon minden táblából, mert az egyik tábla jobb, mint a másik. Aztán nyilat húznak rá, hogy melyik csapatnak melyik oldala esik. Mondom, az első kaszások kicsit rátarti emberek, és kajánul mosolyognak a bajszuk alatt, amikor a dűlő végén megfenik a kaszát. „Megrázom egy kicsit a bandát, hogy lehull rúla a ruha” — gondolja gonoszul, és megindul. Megindul, s mint a csonka bika töri magát előre, hasítja a rendet a búzatáblában. Hátra sem néz, csak előre, hogy egyenesen haladjon a rend, és oldalra pislog, hogy a szomszédos csapatok vezetői nem előzték-e már pieg. I A gabona gaza az aratás elején még rendesen nyers, szívós, nem dűl szépen a kasza alá, hanem hajladozik er- re-arra, és rátekerőzik a csapóra. De mindegy: ha benne vannak, menni keik Aki elöl megy, az csak a szomszéd vezetőket nézi, az utána jövőkkel nem törődik. Aki nem bírja, dögöljön meg, vagy álljon ki. Ne jöjjön csapatos aratásba aki gyenge, vagy aki pem tud kaszálni. Ha aztán valamelyik kis csapat mégis lemarad, annak nem az az oka, hogy gyengébben dolgoznak, hanem az, hogy őt rossz helyre szorították, s hogy ez mindig így szokott lenni: nincsen igazság. Az aratógazda a saját csoportját mindig a legjobb helyre állítja, ahol vékonyabb, egyenesebb és ha- Jadósabb a gaz. De még ha egyforma is a tábla, akkor is van veszekedésre ok. Ravaszkodni mindig lehet. A bandagazda a saját csapatát, ami mindig első csapat, a tanyahelyhez közel állítja be. S mialatt a többiek tovább caflatnak a gyepes dűlőn vagy a gurdinyos, tö- viskes árokparton, az ő csapata már jól belehaladt a rendbe. Mire a negyedik csapat helyre ér, sokszor ki is vágnak egy rendtáblát. Amikor vége a munkának, ebéd vagy vacsora előtt, akkor megint a távoliak szenvednek többet. A közelebbi csapat, a „híres első csapat” már régen a tarisznyáját bontogatja, mosdik és főz, amikor az utolsó csapat előkerül. És micsoda veszekedések vannak ebből! A korábban érkező marokszedők megrohanják a tűzrevalós szekeret, és szétcibálják az egészet. Nem törődnek vele, hogy jut-e majd a hátuljának. Jutni kellene, mert van tűzrevaló, de senki se gondolkozik rajta, hogy mennyi elég neki, hanem beleölel, és viszi, amit bír. Akik később érkeznek, azoknak már nem marad, csak a kaparék, az idő pedig drága. Amelyik markosnak nem jutott, annak a többitől kellene kérni, de ez gyalázat, mert mért nem igyekezett? Csak a lusta marékszedőnek nincs tűzrevaló ja, ez a törvény. a kaszások kegyetlenek és szigorúak a marékszedőkhöz, akárcsak a kaszárnyában a káplárok az újon- cokhozvNemcsak a munkában kell ügyesnek és gyors kezűnek lenni a marékszedőnek, hanem a főzésnél is. Kinn a munkában az a rendes marékszedő, aki mindig elérkezik a gazdájával. Ez nemcsak az ő dolga, hanem a kaszása becsülete is. Amelyik marékszedő elmarad, az nemcsak a saját késedelmes munkájával károsítja a többit, hanem akadályozza az utána jövőket is. Itt a főzésnél meg amelyik marékszedő késedelmes, az a csapat gúnyolódásának a céltáblája kaszásával együtt, mert itt megint az a törvény, hogy mindenki főzzön meg gyorsan, hogy pihenhessenek egy keveset. A késedelmesek ne zavarják a bogrács csörgetésével és a kasza kalapálásával a többit. Az aratóbanda szigorú közösség, amelyben vad verseny és kegyetlen törvények uralkodnak, Aki nem bírja, ne vállalja. A szegény marékszedőknek Hat az a gondjuk, hogy amikor elhagyták a munkát, s letették az utolsó kévét, akkor nyúllá váljanak és szaladjanak a tanyahelyre: tűz- revalóért és vízért. Hogy mire a kaszás megérkezik — aki sohase szalad, de mindig halad —, akkorra víz legyen a korsóban, tűz legyen a főzőfa alatt, szalonna legyen a bográcsban. A jó lábú lányok és a sül- Sőfiúk hát úgy szaladnak, mint akiket a tatár kerget Kezükben a „gaguccsal”, rohannak egyenesen a tűzre- valóhoz, ölelik és viszik a saját főzőhelyükre. Ha ezt letették, kapják a korsót, és futnak a lajthoz vízért. A lajtnál ugyanaz a tolongás és veszekedés kezdődik, Meleg időben egy lajt víz mindig kevés egy étel sorjára. Minden markos igyekszik hát, hogy jó előre tele vegye a kis korsóját Tele színig, hogy ne csak mosdásra és ételiének legyen elég, hanem majd a forró étel után inni is maradjon egy kevés. Mert mire a bivalyos a lajtot megint telehozza, akkorra sokszor gebbedésig szomjasak. Az első szeresek hát televiszik a korsójukat friss vízzel, az utolsónak meg majd csak a hordó fenekéről jut kotus, zavaros víz. A markos ezért dörmögést, vagy szidást kap a gazdájától. Ezt nem szereti, siet hát és tolakodik. Hiszen valójában a víz is elég volna. De a tolongásban kifolyik és szétpocsékolódik. Megeresztik a csapot, és amíg egyik odatartja, a másik mellédugja. Lökdösődnek, veszekednek emiatt, a víz meg kifolyik a földre. Korsó korsót tol ki a helyéből, és egyik se telik. De miért is sietnek eny- nyire még az ebédidőben is, miért rontják el azt a pár pihenőórát felesleges izgalmakkal, tolakodással és veszekedéssel ? Hát éppen ezért: a pihenésért. Az ebéd itt nemcsak pihenés, hanem munka is. Főzni kell, mert kenyéren nem bírnák a munkát, de a szalonna is kevés a száraz koszthoz, a gyomor se bírja, és az otthoni háztartás se bírja, hogy mindennap főtt ételt küldjenek, vagy hozzanak, még ha volna is, aki hozhat na. Az állandó testi-lelki izgalom, a forróság és a rossz víz. amit nem az étel kíván, hanem a hőség, s ami úgy kotyog az ember gyomrában, mint a korsóban, erős ételeket, savanyú vagy paprikás ételeket kíván maga után. A savanyút hetenként kétszer — kedden és csütörtökön — a faluból hozzák, vagy küldik, a paprikást maguk főzik naponta legalább kétszer. Az ebédidő alatt hát főzni és kapálni is kell. A marékszedő főz, a kaszás kalapál. Kalapál, de ha gyenge, ügyetlen. vagy tanulatlan a marékszedő, akkor a tűzre és az ételre is ügyel. A tűzre azért, mert nagyon veszélyes itt a tarlón, a keresztek közt tüzelni, de százszorosán veszélyes a nőcselédeknek, mert azoknak a ruhája is mindjárt tüzet fog, s aztán, ha ,a tüzet kikapja a szél a bogrács alól, mindjárt fejüket vesztik. Nagy mesterség hát jól tüzelni, és sok kis kezdő marékszedő megsiratja néhányszor, amíg megtanulja. Még olyan is van, aki megszökik a kaszás kegyetlen szigorúsága miatt. i Az Idő foglya Fodor András új versei Költői fejlődésének nem voltak látványos szakaszai, nem váratlanul jelent meg, fellobbanó üstökösként, inkább azt kellene mondanunk, hogy rokonszenves erényei, melyek már első könyvében pontosan kirajzolódtak, egyre markánsabb vonallal húzták meg arcélét. Mert nem ő változott, a vonalvezetés lett egyre biztosabb, s ahogy most visszagondolok az 1955-ös Hazafelé Fodor Andrására, ugyanazt a költőt látom, mert a húsz évvel ezelőtt indulóra éppúgy nem lehetett a „pályakezdő”, az „ígéret” sémáját használni, amint ma sem mondanánk sokat azzal, ha „beérkezettnek” neveznénk. Fejlődésében nincs semmi külsődleges, nem mondanivalója tisztult le, s technikája sem lett biztosabb: ez a fejlődés csak a szellem nemességével mérhető. „Lihegek, botiok, mint ki a stafétát / önnön kezéből veszi át” — mégsem a magány költészete ez, inkább a társkeresés öröméé. Ezért olvadhat költészetével szerves egységgé két nagy barátság emléke: Colin Mason neve egyaránt jelentette számára az angol irodalom nálunk alig jsmert bőségét és a zenét, FüFODOR ANDRÁSI Ä ESŐ CÉRNÁIBAN A VÁROS Eső cérnáiban a város, a tornyok, a tetők, a parkok, a terek. Falak mellett lopózó végrehajtó, most számonkérhetném a jussot, mit elvesztettem közietek, Platánok, kársak gubbasztó kolompját most kéne megkondítani. Vigyázó, cinkos kapcsokkal fedeznek az út piros-fehér sorompó-csíkjai. Egy hátraforduló tekintet jeladása, egy tapadóemlékű kéz. Forró ujjak közt, mintha újra foganna még a múltra feszített, lefojtott ölelés. De nem a régi húz, míg sóváran les az új, míg űz az el nem érhető jelen, míg a csípők forgóin felszökő kisarjadt mellek, vállak arcteremtő, élő korongján örvénylik a szem. lep Lajos pedig a szellem szabad és biztos szárnyalását. „Ha vállalt eszményeim szerint értelmesen és érdemesen akarok élni, — mondja — állandóan evidenciában kell tartanom emlékezetem egész állományát, élményeim minden rétegét.” A „vállalt eszmények” a legmagasabbra mutatnak, ahogy az „értelmes és érdemes élet” is, s ezt érezzük új könyve. Az idő foglya minden verssorában. Legerőteljesebben a Kettős rekviem Fülep Lajos és Colin Mason emlékének áldozó verssorozatában, mely nemcsak barátságukat ünnepli,' hanem e barátság kapcsán a művészetet, a szavak rendet reveláló biztonságát, mely nem az idő foglya már, inkább szövetségese, az örökkévalóság el jegyezett je: Kötődik bátran éjre, napra, 1 a lét fagyán is megtapadva, ] akár a törvény tiszta lapja, j nem évül el, nem évül el. ' (Egy barátságra) „Milyen hosszú az út belül az érkezésig” — mondja egyik versében, s jól tudjuk, Fodor András is megvívta harcát, idővel, mellőzéssel, de egyik sem hagyott nyomot költészetén. Mert a „hosszú út” az érkezés örömében borult virágba, s ahogy ma visszanézünk pályájára, inkább útja biztonságát csodáljuk, mely egyformán jelentett felelősséget és céltudatosságot. Holnapra szerteomlik a tárgyak szövedéke — Fülep Lajos gazdátlanul maradt házáról írta ezt, s mégis, Az idő foglya Fodor Andrása nem a múlandóságban él, hanem ebben a szavakból alkotott biztos világban, amely — miért kellene kételkednünk ebben? — erősebb, sokkal erősebb, mint a tárgyak szövedéke. Ahogy költészete is az, félreérthetetlenül. Mert csak a legnagyobbakkal mérhető. CSÁNYI LÁSZLÓ HAZA A MAGASBÓL zebegEny MTI fotó KS
