Tolna Megyei Népújság, 1974. augusztus (24. évfolyam, 178-203. szám)
1974-08-19 / 194. szám
4 1 } Hemoródí József isztai Bonyolult kérdéseket tisztázó, jó vitákról számolhat be ismét kulturális életünk krónikása. Az irodalmunk egységét évtizedekig megbontott népies-urbánus vitát zárta le, remélhetőleg véglegesen, Illyés Gyula okos és szép cikke a Népszabadságban (Egy vita vége és — eleje): Vitányi Iván pedig a Kritikában tette a helyére az amatőr művészeti mozgalom mai szerepéről, helyzetéről és feladatairól kirobbant vitát, igen fontos elvi megállapításokkal (Viták egy mozgalom körül). Illyés Gyula számvetése és hitvallása Illyés Gyula cikke számvetés és hitvallás egyben. Számvetés a népies-urbánus vita történetével és benne vitt szegélyes szerepével, és hitvallás a haladás, a szocializmus ügyét, a közösségi ember formálását szolgáló irodalom mellett. Mai irodalmi viszonyaink, főleg fiatal irodalmunk sokszor kevés örömre okot adó útkeresése közben Illyés Gyula megnyilatkozása rendkívüli jelentőségű, tett értékű. A népies-urbánus vita történeti áttekintését Illyés fogalmi tisztázással kezdi, megállapítva, hogy már az elnevezés balfogás volt, hiszen sem az írók, sem a művek megítélésében nem lehet döntő szempont, hogy az alkotó falun él-e, vagy városon, s a művek hősei városlakók-e vagy falusiak. Az értékelés mércéje — vallja Illyés —, az egyetlen osztályozó és minősítő elv csak az lehet, hogy az író a nemzet sorsproblémáival foglalkozott-e, a legfájóbb kérdésekre keresett-e választ. Mik voltak ezek a kérdések? Illyés válasza: „Elsősorban az ipari proletariátus és a még annál is mélyebbre nyomott agrár- proletariátus állapota.” Már Petőfit, aztán Adyt, József Attilát és prózánkban is a leg- különbeket az ő gondjuk-ba- juk sarkallta írásra, műveikkel ezeknek a gondoknak-ba- joknak a megszüntetésére próbálták mozgósítani a nemzetet, szólították fel egységre, közös cselekvésre a sokszor megosztott, széthúzó erőket. Ennek a kritériumnak a jegyében vizsgálja aztán Illyés a népies-urbánus vitában zászlóként lobogtatott egyes írók működését, s a maga szerepét is, ,amit a Válasz és a Magyar Csillag szerkesztőjeként betöltött Rámutat például, hogy a népiesek egyik vezérének kikiáltott Németh László önmagát sosem tekintette népi írónak, s azokat sorolta ebbe a kategóriába, akiket „a társadalom legalsó rétegeiből nyomott föl jeladásra a tehetség"; míg például az urbánusnak mondott Vas István mindvégig a népiesek táborában állt, fórumaikon publikált. A Válasz is, a Magyar Csillag is mindenkinek teret adott, akinek érdemleges mondanivalója volt a nemzet sors- kérdéseiről akár urbánus, akár népies címkét ragasztottak rá. Nem abból ítélhetjük meg egy- egy író munkásságát, melyik lobogó alá állították, hanem, hogy mondanivalójával hogyan szolgálta a nemzet sorskérdéseinek megoldását. A sorskérdések fölvetése és megválaszolása legjava íróinknál mindig a társadalmi haladás, az élen járó, forradalmi gondolatok jegyében történt, legjobb íróink eszmevilága mindig „európai szintű" volt, állapítja meg Illyés, s történeti áttekintésének lezárásaként leszögezi: ma sem az a probléma, hogy népies vagy urbánus legyen-e irodalmunk, hanem az, hogy teljesítse nemzeti föladatát, továbbra is tartva az európai szintet. Illés Endrét idézve állapítja meg a továbbiakban, hogy irodalmunk jelenleg, sajnos, nem teljesíti a nemzeti tudatot építő kötelességét Nem érzékeli feladatait, de még csüggesz- tőbb, hogy érzéketlen azok iránt a körülmények iránt, amelyekből ezek a feladatok fakadnak. A legfontosabbat ezután mondja ki Illyés Gyula, amikor válaszol arra a kérdésre: milyen elvek alapján fogjon hozzá irodalmunk elodázhatatlan nemzeti föladatai teljesítéséhez? Idézem: trA nemzeti föladatoknak ebben a nálunk oly könnyen megbonyolódó kérdésében én kezdettől fogva, s azt hiszem, mind e sorokig, azokhoz az elvekhez igyekeztem tartani magamat, melyeket a haladás nagy klasszikus gondolkodói mondhatni egyöntetűen fogalmaztak meg, ősz-, szegezőjükként Marxszal.” Valóban. Csak ezen az elvi alapon lehet szót érteni, irodalmunkban egységre jutni, föladatokat érzékelni és megoldásukat a művészet eszközeivel szolgálni. S nem lehet meghatódás nélkül olvasni, amikor az ősz mester, a felfelé bókolás sanda gyanújától feleslegesen félve, kijelenti: „Ennek a szóértésnek ran forLUCIAN BLAGAs CSEND Oly mély a csend körül, hogy szinte hallom, hogyan szitál a holdfény ablakomra .— Egy furcsa hang idegen dalra gyújt szívemben, s vágyról dalol, amely nem az enyém. Mondják: ősök, kik kora sírba mentek, erükben ifjú vérrel, vérükben roppant szenvedéllyel s lobogó nappal szenvedélyeikben, jönnek, el-eljövnek tovább folytatni bennünk a kettéroppant életet. — Oly mély a csend körül, hogy szánté hallom, hogyan szitál a holdfény ablakomra... Ki tudja, lelkem, ezredév után kiben fogod te is dalolni egykor édes húrján a csendnek, éj hárfáján — a szívbe fűlt vágy s a kettétört élet-remény dalát?... Ki tudja?.'.. (fordította: ÁPRILY LAJOS) O Ifit IC gatható szótára. Másfél-két évtizede gyűlnek címszavak kötetekbe, hadd emeljek le a polcról csak egyet, a legutóbbit, melynek címe, s mondanivalója: Szocialista kultúra — közösségi ember.” A hivatkozás Aczél György most megjelent gyűjteményes kötetére, a cikkekben megjelölt közművelődési feladatok fenntartás nélküli vállalása Illyés Gyula részéről, irodalmi életünk rendkívül jelentős eseménye. Mert Illyés nemcsak a maga számára tekinti művészi föladatnak a szocialista emberformálás Aczél György megfogalmazta programját, hanem egész művészetünk számára is, amikor kijelenti: „... úgy jelöl irányt a nagy emberi célok felé, hogy annak követésében — minden magyar művész egyetérthet”. Világos, félreérthetetlen szavak. Reméljük, irodalmunk kiemelkedő vezéralakjának állásfoglalása nem marad vissz- hangtalan a magyar művésztársadalomban. Az amatőr művészeti mozgalom mai szerepe A közelmúltban igen éles vita robbant ki az amatőr művészeti mozgalom helyzetéről, szerepéről a közművelődés egészében. Igen végletes megnyilatkozások is elhangzottak, főként a színjátszásról és a képzőművészeti körökről, amelyek feleslegesnek ítélték, sőt kártékony dilettantizmusnak minősítették az amatőr művészeti tevékenységet. A Kritikában az egyik leghiva- tottabb: Vitányi Iván, a Népművelési Intézet igazgatója szólt hozzá a vitához, s tisztázta alapos okfejtéssel az amatőr művészet elvi alapjait, helyét és szerepét közművelődésünk rendszerében, valamint mai feladatait. Vitányi abból indul ki, hogy az amatőr művészet nem gyengébb, vagy éppen dilettánsabb produkciókat nyújt a hivatásos művészetnél, hanem alapvetően . mást. Vitányi rámutat, hogy a műélvezésen kívül az emberekben él a művészi önkifejezés igénye is, amelyet a múltban a népművészet elégített ki, s jórészt csak falusi formái voltak. A társadalom polgári átalakulásával, főként a falu életének gyökeres megváltozásával azonban a népművészet elsorvadt. Helyére a kapitalista szórakoztatóipar nyomult be, amely eszmeileg retrográd, s tétlen befogadásra, kritikátlan fogyasztásra késztet, nem ad lehetőséget az önkifejezésre. Ezt a lehetőséget biztosíthatja az amatőr művészeti mozgalom. A szerző rámutat, hogy a művészi önkifejezés tömegigénye napjainkban még nem bontakozott ki teljes egészében. csupán megjelent, így érthetőek a hibái, tévelygései is. A feladat most az, hogy a kétségtelenül meglevő igényt, s a ráépült amatőr művészeti mozgalmat a társadalmi viszonyainkból következő céloknak megfelelően irányítsuk. Vitányi a következőkben jelöli meg a mozgalom legjobb közösségeiben már kimutatható célokat: „ ■ ■. a tartalmi és formai szempontból egyaránt számított korszerűség (vagy ha úgy tetszik, modernség) és a szó nem pejoratív értelmében vett népszerűség (nép-szerűség) egységében lehetne megjelölni.” A hagyományőrzés és modernség egysége, a mában élés a legfontosabb tehát, s mindezt olyan igénnyel, hogy „a mű és a stílus ne egyéni produktumként nyerjen csodálatot, hanem sokunk közös nyelve legyen” — írja Vitányi Iván. Mindez természetesen közművelődésünk szerves egyM. ÉRDI JUDIT RAJZA 1 ségébe ágyazva, mert az amatőr művészeti mozgalomhoz hozzá tartozik az is, hogy kibontakozzék, szélesedjék a tömegek művészi befogadóképessége, hogy a művészek is jobban a nép felé forduljanak, hogy a mindennapi élet esztétikai elemei (várostervezés,' lakberendezés, ipari formatervezés stb.) is gazdagodjanak. Egykor túlbecsültük az amatőr művészeti mozgalmat, ma sokan legyintenek rá, s avult dilettantizmusnak tartják; ez két hibás véglet. Eljött az ideje és lehetősége, hogy helyesen értelmezzük az amatőr művészeti mozgalmat, s kijelöljük helyét közművelődésünk egészében. Ehhez nyújtott igen nagy segítséget Vitányi Iván cikke. Hatan egy asztalnál A balatoni üdülőben reggel, délben, este három házaspár egy asztalnál. Két hét alatt meghitt barátság alakult ki közöttük és nemcsak az étkezésnél, hanem a vízben, séták alkalmával, sőt nagyobb túrákon is együtt voltak. Az első hét végén Dorombiné így szólt a többiekhez: — Drágáim, a mi kis baráti körünknek nem szabad a búcsúest után felosztania. Állapodjunk meg abban, hogy Pesten is sűrűn fogunk egymás. sál találkozni. Az első találkozó nálunk legyen. A legalkalmasabb a hétfő, akkor nincs tévé. Lelkesen hozzájárultak a találkozásokhoz, de néhány nappal a bpcsúvacsora előtt Ig- mándiné megkérdezte férjétől: — Lajos kérlek, okos dolog ez a pesti folytatás? Nem mondom, első héten nagyon megszerettem asztaltársainkat, de azután únni kezdtem őket, különösen Dorombinét. — A férje hivatali esetei engem se nagyon érdekeltek, de ha már megbeszéltük ezeket a találkozókat, nem lehet lemondani. Elkövetkezett a látogatás napja. Dorombiné reggel ijedten szólt férjéhez: — Te, ma jön hozzánk a balatoni két házaspár és én még nem készültem fel a vendéglátásra. A hajam sincs rendben. Jaj, hogy lehetne lemondani? — Sehogy, — állapította meg a férje. — Én mégis megpróbálom. Talán beteget jelentek. Ugyanezekben az órákban Igmándiné a reggelinél megjegyezte: — Ma kell elmennünk Dorombiékhoz. Előre félek Guzmainé szózuhatagától. Megint a kis unokahúga gyerekszáj történeteivel fog traktálni. Valamit ki kellene találni. Rémes délután lesz. — Semmit se lehet kitalálni, mindent kifogásnak vennének, — mondta elkeseredetten Igmándi. Ezen a napon Guz- mai telefonált a hivatalából feleségének: — Te, ma délután Dorombiékhoz kellene mennünk. Ez a látogatás úgy kell nekem, mint a hideglelés. — Telefonálj Do- rombiéknak valami ügyes kifogást. — Nem lehet, hiszen olyan lelkesen állapodtunk meg abban. hogy ápolni fogjuk barátságunkat. Guzmai délután átöltözött, a felesége is elkeseredetten válogatott ruhái között Megszólalt a telefon. Dorombiné volt — Jaj, drágám, úgy örülök, hogy hallom a hangodat, — mondta Guzmainé, — alig várom, hogy ott legyünk nálatok. Felelevenítjük a régi szép napokat Pont hatkor nálatok leszünk. — Elhiheted, édesem, hogy mi milyen boldogok lennénk! De képzeld el, váratlanul kijöttek a Gázmüvektől. Fúrnak, faragnak, egész csatatér van nálunk, mi buta fejjel, amikor bejelentettük a gázömlést elfelejtettük megmondani, hogy ne hétfőn jöjjenek ki megjavítani. Képzeld, hogy mennyire oda vagyunk a férjemmel, hogy el kell halaszta- nunk a találkozót. Ősszel elmegyünk olaszba, majd ha visz- szajövünk, telefonálunk. — Igazán sajnáljuk — sopánkodott Guzmainé, — miközben boldogan súgta oda férjének: „Nem kell átöltöznöd." Pár perccel később Dorombiné így szólt «I férjéhez: — Most már Ig- mándinénok is gázról kell beszélnem, de félek, nem hiszi el. Ig- mándiné ravasz per- szóna, rájön majd, hogy csak kitaláltam ezt a kifogást — Na és ha rájön? Legalább vége lesz az ügynek. Balaton szép volt, egy ideig jól éreztük magunkat velük, de hogy Pesten is találkozzunk? Brrr. .. Ebben a pillanatban csilingelni kezdett a készülék. Igmándiné telefonált: — Drága angyalom, — kezdte, — nem is képzeled, hogy milyen lelkesen vártuk a mai napot De sajnos tegnap gázömlést észleltünk és értesítenünk kellett a Gázmüveket. Dorombiné gúnyoson mosolygott: — A gázzal nagyon kell vigyázni. De édesem, nem tudnál nekik telefonálni, hogy ne ma, hanem holnap jöjjenek? — Már itt is vannak. Egész csatatér a lakás. — És Guzmaiék? — Majd én telefonálok nekik is. Képzelem, hogy odalesznek. Flát szervusz, drágaságom. így történt, hogy nagyon kellemes hétfői napja volt a három házasoórnnk. PALÁSTI LÁSZLÓ
