Tolna Megyei Népújság, 1974. augusztus (24. évfolyam, 178-203. szám)
1974-08-19 / 194. szám
rí • • f j r Gyimesi Ish an mr. ,^i fl J F »1 f elete es vili »ga i M ' Gyimesi Ísfv3n 2sót, kapót, krumpHt és íóbast, mikor mit, szívesen ad kölcsön, a környék szőlősgazdáit ellátja facsemetékkel, s rügyfakadás idején felbecsüli a várható termést. A tanyába télen is kijár, betüzel, odaáll az ablak elé, és gondolkodva nézi a várost, minden őse szülőhelyét, egy élete színterét. Gyimesi István decis pohárból issza a kadarkát, a poharat csak félig tölti: a m°hó ' mértéktelenséget elutasítja. — Hány esztendő van maga mögött Pista bácsi, beleszámítva az elődök életét, mennyi? — Én mögöttem kérem... 1902. január 18-án születtem. Tehát most töltöttem be január 18-án a hetvenkét évet. Az apai nagyapám 1846-ban, — az Geíshauer, mert én magyarosítottam — Geishauer Péter Ferenc volt. A nagyanyám meg Walter Rozália. 1850- ben született. Na most kérem, az édesapám az született 1874-ben, az édesanyám az 1880-ban. Édesapámtól számítva ez már maga száz esztendő. Az összes rokonságom, az összes elődeim mind szekszárdiak voltak. Mind Szek- szárdon születtek, persze aztán elköltöztek innen. Édesapám egyik testvére a Heves megyei Hevesre ment férjhez, mert az édesapám ... Ja! A nagyapáméin Persze az édesapám még legény volt, elmentek Kecskemétre. Ott is van egy rokon: nagyanyám testvére, Walter Julianna, Bogyai Mártonné. Az apai nagyanyám részéről. No, most kérem szépen, nagyapámék elmentek Kecskemétre, odaköltözött az egész család, a Bogyai sógor is. Ott dolgoztak valami... nem tudom hirtelen az uraság nevét. Geiger? Nem tudom. A hevesit tudom. No most kérem, édesapámék meg az anyai nagyapámék, Stier Imre és Varga Erzsébet, meg az édesanyám is elköltöztek Kecskemétre. Ott ismerkedett meg az édesapám az édesanyámmal. És mindig úgy írta édesapám: 1901. február másodikán kötöttünk házasságot a kecskeméti öregtemplomban. Amint bemenni Kecskemétre ott van. Hát aztán benn is voltam, megnéztem, hogy az én szüleim hol kötöttek házasságot. Kecskeméten nem tudom hány évig voltak. Onnét elköltöztek Hevesre. A Heves megyei Hevesre. Ott Lipovniczky Kálmánnál voltak vincellérek, húsz hold szőlőt dolgoztak. A család. Akkor kérem, ott meg a nagynéném, édesapám testvére ment férjhez, odavalósi legény vette el, Zöldi László. Ott most van nekem unokatestvérem, három. Egy, a legidősebb lány született, ugyancsak júniusban valamikor. Hát a napot nem tudom, de akkor született. No most kérem Szépen, van annak még két fi testvére, fiatalabb mind a kettő. ösSze- járunk velük még máig is, a fiam onnét hozott feleséget. Szolnokon volt a fiam katona, aztán kérem, amikor... — Kinek a katonája volt a fia? — Hajnye hát most, ötvenkettőben vonult be. — És a maga öregapja? — Hát az én öregapám az negyvennyolcas volt. — Nem lehet, ezernyolcszáznegyvenkettőben született. — Ja! Nem hát, az én öregapám hát az a Habsburgoké. Ferenc Józsefé. Akkor még lehet, hogy nem a Ferenci Jóska vdlt a király- Az elődeimről még .HA nagyapám édesapja Geishauer János, 1828-ban, vagy 30-ban született. — Maga még ismerte? — A feleségit, a dédanyámat ismertem. Lenn laktunk az alsó temetőnél, a temetőnek szembe, ahol a Czank tűzoltó, a Béri Balogh Ádám 93 szám alatt. Ott születtem én is, meg a fiam is, mert utóbb az a ház az enyém lett. Én vettem meg. Azt a nagyapámék építették oda. No most kérem, ott laktunk, és ilyen kis hároméves forma gyerek voltam, oszt a dédanyám pofozott mindig, ilyen kis öregasszony volt. Aztán mikor rosszalkoídtam, megállj Pisti — mondta, megverlek, oszt elszaladtam, oszt bo- tozott utánam. Hát persze, hogy nem ért utol. Tudom, emlékszem rá, mikor meg is halt. Az ágyban láttam, ott halva a dédanyámat. Nem tudtam én talán akkor még azt sem, hogy mi az a halál. (Hát akkor nem voltunk ennyire főivilágosodva, mint a mostani gyerekek). Mondom: ismertem én a dédanyámat, az apai ágról, aztán kérem elhalt. A nagyapám heptikás volt, úgy mondták akkor, heptikás. Egyik szeme, nem tudom pontosan melyik, hibás volt, belecsapott neki valami. 1910-Ben halt meg, február másodikán. arra is emlékszem, az hogyan halt meg Mert pipázott nagyon a nagyapám is, meg az apám is. Aztán a nagyapám, abban a házban halt meg, amit ők építettek — este azt mondja édesapámnak: te fiam, nézd meg ezt a rohadt pipát, nem akar szeleim. Édesapám fogja a pipát, a cirokseprűből kivett egy cirok- farkot. Kipucolta az egész pipát, oszt újra megtöltötte, oszt újra meggyújtotta. Tessék édesapám, most nagyon jó, most nagyon jól szelei. Nagyapám a szájába vette, egy párt szippantott belőle, aztán azt mondja: fiam ez mámeg eldugult. Édesapám azt mondja, nem lehet, hogy eldugult, hát most pucoltam ki. De fiam, azt mondja, ez nem jól szelei. Akkor oszt leesett a szájából a pipa, oszt meghalt. A nagyapám. No most kérem, az édesapám, illetve az édesanyám, az pedig 1912. november 10-én halt meg. Erre én mind emlékszem.^ mert én voltam a családban a legidősebb, és illő, hogy a fiatalabb testvéreimet is, meg még a hevesi unokatestvéreimet is erről fölvilágosítsam, hogy kik voltak a nagyszüleitek, hogy mikor, vagy hogyan haltak meg. Szóval, én vagyok a legidősebb most már az egész rokonságban. Én le is írtam ezt mind, hogy mikor születtek az én dédapám, meg a nagyapám, meg az apám, satöbbi. És adtam egy példányt a gyerekeknek, az unokáknak; fiam, ezt tedd el, ezt őrizd meg, ez visszavezeti a családfádat, tudod, hogy kik voltak az elődeid. Meg egyet meg is hagytam nálam, az irataim között, odatettem úgy, mint a városházán, én irodában is dolgoztam és hát ott tanultam meg, hogy kell összerakni az iratokat, dossziéban össze van gyűjtve és össze van kötve. Aztán kérem, mikor az édesanyám meghalt, édesapám nem nősült meg, hanem hát dolgozott, meg hát aratott, mindent, csépelni ment. Ismételten nwndom: kettőben születtem 1902-ben, január i3-án, az első világháború pedig 1914. június 28-án tört ki. Erre úgy emlékszem, mint a mai napra. Akkor az édesapám bevonult katonának. Édesanyám nem volt, özvegy nagyanyám gondozott bennünket. De mondom, mire az első világháború kitört, — hiszen talán ezt maguk sem hiszik el, amit mondok most, kettőben születtem és tizennégyben — már háromszor voltam marokverő. Tudják mi ez? Na! Palánkon arattunk mind a három évben. Első évben öt páran, a második évben meg a harmadikban kilenc páran. Kilenc pár aratóval. Picike gyerek voltam, nagyon kisnövésű, sose felejtem el, az Icce körösztnek szembe, a vasút felüli részen arattunk, irgalmatlan nagy rozsot. Olyan erős volt, mint a nád. Olyan kicsike gyerek voltam, hogy a rozstarló nem görbült el alattam. Fehér Lőrinc volt ottan a bérlő, vagy nem tudom micsoda. Gyütt arra lóháton, oszt megállt ott, ahol arattunk a kocsiúton. Megvárta míg visszaértünk a rendből, s új rendbe akartunk beállni. A lóhátról leszólt; gyere ide kisfiam. Tessék tekintetes úr! Belenyúlt a szebjibe, elővette az erszé- nyit és húsz fillért adott nekem. Na, kisfiam — mondja — te vagy a legügyesebb itt, úgy látom. Szombat lévén, jött a kocsis — hosszú kocsi volt, ez a tizenkét sukkos. Melléje voltak kötve a rudak, a vendégoldal — úgy, hogy a kocsiderék meg nagyon meg volt tömve, tiporva szalmával. Oszt akkor úgy ültünk rá arra a kocsira háttal egymásnak így, azért volt az a rúd felkötve, hogy a lábunkat fel tudjuk tenni, ne lógjon, ne fájduljon meg az inunk. No most kérem szépen, a csomagjainkat meg a hátunk mögé, a kocsi közepibe raktuk. A régi kórházig — az új kórház hun volt még! — ahol most a BM-klub van, odáig szokott elhozni bennünket, ott oszt leszálltunk. Azt mondja édesapám, meg az aratógazda, Pisti, menjünk be, igyunk meg egy üveg sört. Hát akkor voltak azok a hét- decis üvegek, sörösüvegek, az volt a nagy üveg sör. Hát nem tudom, 10 fillér, vagy 12 lehetett egy üveggel —= nem érdekelt engem. No, osztán kérem bementünk. Édesapám hozatott két üveg sört. Nekem egyet, meg őneki. De én a húsz fillért odaadtam az édesapámnak: Tessék édesapám — mondok — ebbül fizesse ki e. Ezt úgy kaptam látta: Jó van fiam. Töltött nekem egy pohárral, körülbelül akkora forma pohárral, mint ez, amiből itt szoktam inni, olyan kétdecis forma. Egy stucni, vagy egy füttynyi lehetett. Én azt a pohár sört megittam és úgy berúgtam, hogy édesapám úgy vitt haza. Tessék elképzelni, ahol most a palánki szakiskola van, odajár az unokám, ott voltak az istállók, de a jószág kint volt a legelőn. Aztán nekünk beadtak oda szalmát, abba az istállóba, a két oldalára, oszt fákat tettek, hogy a szalma ne csússzon el: körömrúgónak mondták. Aztán kérem ott feküdtünk. De annyi volt a patkány, csak úgy rösböl. Féltem tüle. A zsákot, az élelmet, a heti élelmet zsákba vittük, oszt fölkötöttük dróttal a gerendára. És kérőm, a dróton, tudja a kórság, hogy hogyan, de a patkány belement a zsákba. És este, mikor bementünk, a marokszedőnek -az volt a kötelessége, hogy a másnapi élelmet elkészítse, meg a pálinkát. Mert az emberek vittek minden héten egy liter pálinkát, és olyan kis üveg volt, azt mindig meg kellett tölteni. Én nem ittam soha. Aztán kérem, leveszem a zsákot, kibontottam, a patkány neki- ugrott így a mellemnek. Ilyen nagy. ..' Húl Én úgy megijedtem, hogy borzasztó. Egyszer arra ébredek, csúszik valami itt az orrom alatt, a patkány farka,' így végighúzta e. Körösztül szaladt rajtam. Hú akkor nem tudtam aludni. Fölkeltünk, de nem vettük észre, hogy egy locsogós eső volt éjjel. Hát most ha már felkeltünk, menjünk ki, csináljuk a kötelet, — kézzel csináltunk kötelet, minden reggel hat paklit. — Úgy értsd ezt a hat paklit, hogy 13 kéve van egy kepében, tizennegyedik a tolvajkéve, és négy kepére való kötelet kötöttünk egy pakliba. Tehát hatszor négy huszonnégy csomó kötelet készített minden pár el, százhatvankét kötelet csináltunk, százhatvankettőt én is, meg apám is, meg mindenki. És ez tette ki a hat paklit minden párnak. No most kérem, megyünk kifelé ott az Icce kö- rösztnél, akkor már a köröszt felőli oldalon arattunk egész majdnem odáig. Mözs aljáig búzatábla volt, oszt síkos volt. Az aratók vitték a kaszájukat, mink meg a sarlót, meg az üllőstarisz- nyát. No, osztán az Icce körösztön túl elaludtam. A szó szoros értelmében. Hát mondom egész éjjel nem aludtam egy órát sem, mert megijedtem a patkánytól. Aludtam, oszt egyszer megcsúsztam, oszt volt ott egy olyan kis árok, abba meg nagyon sok víz volt. abba estem bele. Csupa víz lett a ea- tyám, az ingem. Hát egye meg a kórság, hát köllött menni, mentem tovább a többivel. Muszáj volt menni. Hát akkor kiértünk, elkezdtünk kötelet csinálni, közbe futt a szél, oszt megszikkadt a gabona, elkezdtünk aratni. ’ — Ez a gyerekkor ... — Ez. (Folytatjuk) J V. P. Sz. 1 uni!