Tolna Megyei Népújság, 1974. augusztus (24. évfolyam, 178-203. szám)
1974-08-15 / 190. szám
I I 1 Eszmecsere a munkahelyi demokráciáról A vita határai Magasabb felkészültségű 1 dolgozók a tanácsi hivatalokban Demokrácia és fegyelem: édestestvérek. Ám testvérek között sem ritka a harag, a hangos szó* a félreértés. Ezért szükséges a munkahelyeken is a két testvér, demokrácia és fegyelem mozgásának, hatósugarának határait megjelölni. Eddig és ne tovább. A munkahely: szervezet. Létezése. működése elválaszthatatlan sokféle előírástól, utasítástól, szabálytól. Amiket — éppen közérdekből, a munkahely zavartalan tevékenységét elősegítve — be kell tartani. Alapvető kérdés tehát: miről lehet és szükséges, miről nem szabad vitatkozni? TÉVES TILALMI TÁBLÁK Eléggé elterjedt nézet, főként a gazdasági vezetők vallják: termelési kérdésekben nincs helye a demokratikus fórumoknak, ezekben a felelős poszt betöltője dönt, utasít, s a többieknek marad a végrehajtás, e vélekedés gyengéje általánosságában rejlik. Mert mit értsünk „termelési kérdések” alatt? A napi tervfeladatot? A technológiát? Ha a huzakodók erre gondolnak, akkor igazuk van. Ám ha e tilalmi tábla mögé azt a felfogást rejtik, hogy a munkahelyi fórumok vitatkozzanak csak szociális, munkásellátási, esetleg bérezési, jutalmazási ügyekről, de a gazdasági tevékenység lényegét ne érintsék, akkor tévednek. Ahogy azok szintén; akik a munkások soraiban — azt szeretnék, hogy tőlük mindenről véleményt kérjenek. Addig nincs demokrácia, míg velük meg nem beszélnek mindent, míg a főnökök maguk között döntenek — így hangzik az „érvelés”. Jól néznénk ki, ha a termelés folyamatát újra meg újra gyű- lésezéssel akasztanánk meg, mondván, most megvitatjuk a dekádtervet, most meg a technológiai előírást... A KIVÁLASZTÁS JOGA Egészséges arányokra van szükség. Annak tisztázására, mit lehet, mit érdemes a gazdasági témák közül megvitatásra a demokratikus fórumok elé terjeszteni. Igen, de kit illessen e kiválasztás joga? Félreérthetetlen feleletet ad erre az a határozat, amelyet a Minisztertanács 1973. június 27-i ülésén hozott az üzemi demokrácia fejlesztéséről, s amelyben több más mellett ezt olvashatjuk: ,, . . . a központi irányelvekből kiindulva és az érvényben lévő jogszabályok keretei között a vállalatok maguk alakítsák, fejlesszék tovább a helyi körülményeknek legjobban megfelelő formákat és azon belül a tartalmi megol- dásokat”. Semmiféle központi akarat nem fogja kézen a munkahelyek közösségeit, s nem okítja részletekbe menően őket, mit szabad, mit nem. Érdemben csakis helyben lehet dönteni arról, hol húzódjanak demokratikus vita és fegyelmezett végrehajtás határai. Amihez segítséget adnak a központi — a szakszervezetek és a kormányzat közös álláspontját megfogalmazó — irányelvek, a különböző jogszabályok, de a konkrétumokat a helyi körülmények szabják meg. NEM ELÉG MEGMONDANI Tegyük fel; a vállalatipárt- és szakszervezeti, ifjúsági testületek, a gazdasági vezetők véleményét is kikérve, meghúzták a határokat. Világossá tették minden érdekelt előtt, hogy meddig és miről tart a vita, s hol adja át helyét a fegyelemnek. Tegyük fel azt is, hogy jól sikerült a határvonal kijelölése, élesen elválnak egymástól az utasításokkal és a vitákkal eldöntendő kérdések. Akkor már biztos az eredmény, a vonzó munkahelyi légkör, a közös gondolkodás? Hiba lenne ezt hinni. Egy valami még nagyon hiányzik. Nevezetesen a mindenkit ösz- szefogó, az erőket egy irányba terelő cselekvés. S talán furcsán hangzik, de igaz: a demokratikus fórumok sem akkor élnek, hatnak teljes valóságukban, ha ott az emberek bátran elmondhatják véleményüket, hanem ha ezt a közösen kialakított teendők fegyelmezett végrehajtása követi. Fogalmazhatunk úgy is: a szavak demokráciája a cselekvés demokráciájába nő át, hogy azután — a számonkéréskor, az ellenőrzéskor — ismét az együttes megfontolás, értékelés szavai vegyék visz- sza a főszerepet. SÉRTETLEN SORREND Nem lehet arról vitatkozni, hogy mekkora bérösszeget használjon fel a vállalat, de arról lehet — sőt kell! —, Szóhidakon járunk át egymáshoz ismerkedni, barátkozni, olykor kiköltözni, máskor beköltözni. Magunk elé rakjuk a pallókat, s a nyelv közleke- dőutakat épít ismeretlen világokhoz, oda-vissza. Minden ember egy külön világ, és mindaddig ismeretlen, amíg le nem rakja hozzám, — vagy én hozzá — az első szópallót. Vonaton, vendéglőben ülve, városok utcáin nézelődve, falusi házak udvaraiba bepislogva, olykor eltűnődöm a soha meg nem kezdett beszélgetéseken, a soha fel nem épített szóhidakon. Melyikre lépve lehetnék most még gazdagabb, vagy még szegényebb? o A göbe megvadult. Kitört az óljából, kétmázsás dühével motorbiciklistől fölborította Andriot Pál mezőőrt, s bevetette magát a rétbe. Kihozni onnét a hatalmas veszett állatot, ehhez bizony tíz ember ereje is kevés. Mi legyen? A markos jószággondozók a fejüket vakarták és szitkozódtak. A göbe megközelíthetet- ler\, emberi erő a rétben képtelen viaskodni, s megbirkózni vele. Valakinek eszébe jutott, hogy amire itt most az ember képtelen, arra minden bizonnyal képes a kutya. András, az egyik brigádtag hazabiciklizett, s jött is vissza a két „döggel”, a farkassal, meg a pulival. Aztán a két kutya a hogyan gyarapíthatnák a bérek növelésére fordítható forintokat, miként alakuljon a bérezés gyakorlata, mit állítson előtérbe a helyi bérpolitika, — a mennyiséget, a minőséget, az időkihasználást, a gépállások csökkentését, — miért nyújtson kevesebbet. Veszélyesnek bizonyulna demokratikus fórumokra hagyni a készletgazdálkodás alakítását, az árukiszállítás időrendjének meghatározását, de a készletgazdálkodás, az áru- szállítás javításához — optimalizálásához — már sok segítséget adhatnak a kért és feldolgozott vélemények. Az egészséges arányok mellett ezért elengedhetetlen a dolgok sorrendjének sérthetetlensége. A bajok abból származnak, ha a munkahelyeken föl sem állítják e sorrendet, vagy ha igen, akkor unos, untalan fölborítják. Ilyenkor elmosódnak a határok, hol mindenre parancsok érkeznek, hol fölösleges vitákkal telik az idő, s csak akkor kapnak észbe, amikor már kátyúba ragadt a szekerük, se előre, se hátra. Ki kemény kéz, ki nagyobb demokratizmus után sóhajtozik, esetleg kiabál ebben a helyzetben, holott nem ezek segítenek. Hanem a logikus sorrend becsületének megteremtése! Az, hogy ne a munka, a cselekvés helyett vitatkozzanak, hanem a munka, a cselekvés hogyanjáról, céljáról. Az, hogy a demokrácia és a fegyelem területeit elválasztó határokat senki — a vezérigazgató sem, a segédmunkás sem — ne sérthesse meg. E határokat az egész közösség vonja meg az egész közösség őrizze, óvja. göbét megragadta, egyik a nyakánál, a másik a faránál, s úgy kihúzták, hogy öröm volt nézni. Közben persze kifáradtak, a parton lógó nyelvvel elfeküdtek, mire az állatorvos azt mondta: ültessék a két ebet hintóra, s azon vigyék azokat haza. így történt. Otthon járva, reggeltől estig, hatszor hallottam mindig más és más ember szájából a megvadult göbe történetét. S az egészben azt találom igazán meggon- dolkodtatónak, hogy a részleteket valamennyi elbeszélő egyéniségének megfelelően tartotta fontosnak, avagy mellékesnek. Az első elbeszélő hosszasan foglalkozott a mezőőrrel, annak felborulásával, talpraugrá- sával, meglepett arckifejezésével, de a göbét, a két kutyát éppen csak megemlítette. Tulajdonképpen a mezőőrt tartotta igazán lényegesnek. A másik elbeszélő kiemelte a históriából az állatorvos véleményét, miszerint a göbe megbolondult, ilyesmi előfordul az állatvilágban is. A harmadik mesélő a történetet előadva, csaknem végig a két kutya küzdelmével foglalkozott, s kitűnő megfigyelő lévén, a kutyák minden mozdulatát „leírta”, ám az állatorvosi véleményt, továbbá a mezőőrt szóra se méltatta. Száz szónak is egy a vége: a történet egy és ugyanaz, mégis hatan, hatféleképpen adták elő és tulajdonképpen mind a hat változat — igaz. Számomra ez a meggondolkodtató. A Minisztertanács Tanácsi Hivatala a tanácsi szervezetben dolgozó vezetők és ügyintézők helyzetének felmérése során megvizsgálta, hogy a személyi állomány felkészültsége lépést tart-e a tanácsi munkában az utóbbi időben előtérbe került jelentős állami feladatokkal. A tanácsi szervezet hatósági jogkörének bővülése ugyanis fokozottan megköveteli a dolgozók szakmai- politikai hozzáértésének növelését valamennyi tanácsi szinten, elsősorban a nagyközségekben és a községekben. Megállapították, hogy a tanácsok hivatali szervezetében — az illeték-, az illetmény- és a földhivatalokat is ideszámítva — a vezető beosztású dolgozók mintegy 70 százalékának van felsőfokú végzettsége. Az ügyintézőknél ez az arány meghaladja a 17 százalékot. Azokban az ügyintézői munkakörökben, amelyekben felsőfokú iskolai végzettség a követelmény, az előírt képesítést eddig mintegy 53 százalékuk szerezte meg. a középiskolai végzettségűeknél ez az arány több mint 80 százalék. Gyorsabb ütemű fejlődés indokolt ilyen vonatkozásban a nagyközségi és a községi tanácsoknál, ahol a képesítettség mértéke még nem éri el az országos átlagot. A képesítésként előírt középiskolai végzettséggel a nagyközségi tanácsokban dolgozó ügyintézők 77, a községi tanácsi dolgozók 74,5 százaléka rendelkezik. A felmérés során a tanácsi dolgozók iskolai végzettségén kívül egyéb körülményeket is megvizsgáltak. Ezek közül különös figyelmet érdemel a tanácsi dolgozók munkahelyváltoztatása, amely az utóbbi években emelkedést mutat A tanácsok hivatali szervezetéo Beülünk a presszóba, meginni egy üveg sört. A pincér kihozza, tölt, s megáll az asztalnál, látom rajta, beszélgetni van kedve. — Reggel megjött a szerelő, megnézte a munkát és távozott. Tizenegykor visszajött újból megnézte a munkát és távozott. Nemrég kereste a főnöke. Hát az én emberem hol V3n? — Én tudjam, magának kell tudnia — mondja a pincér. Unalmas história. Nincs benne semmi új, semmi meglepő, semmi szokatlan. Hasonló velem is, másokkal is előfordul. Kijött a szerelő, megnézte a munkát és távozott. Nos, hajlamos vagyok feltételezni: „ez” a szerelő, meg „az” a szerelő ugyanaz a személy, tulajdonképpen egy ember, mégis hovatovább a város valamennyi szerelőjét azonosítjuk vele, mivel ahol megfordul, ott elbeszélésre ingerlő történetet hagy maga után. Különben annyi történik csupán, hogy a pincérnek beszélgetni volt kedve. Gondolom, váltásig rezignáltan néhány vendégnek még elmondta: megjött a szerelő, megnézte a munkát és távozott... Továbbá még azt gondolom, hogy annyi „ilyen” szerelővel gyarapodott aznap a város, ahány vendég a történetet hallatta. o Nehéz dolga lehetett a vezetőségnek a szőlészbrigád szorgalmas tagjai közül kiválasztaben 1971 júliusától 1973 júliusáig mintegy 500 vezetői, és körülbelül 4700 ügyintézői munkakör üresedett meg. A két állománycsoportba tartozókat együtt számítva a fluktuáció megközelítette a 20 százalékot. A munkahelyet változtatóknak csak kis hányada — 27 százaléka — maradt meg a tanácsi szervezetben, nagy többségük másutt helyezkedett eL A tanácsi szervek személyi állományának további erősítésére, a személyzeti munka fejlesztésére a közelmúltban több központi intézkedés történt. Ilyen volt a tanácsi dolgozók egyes munkajogi kérdéseinek új szabályozása, amely nemcsak a magasabb követelményeket foglalta rendszerbe, hanem az ehhez szükséges kedvezményeket is biztosította. A július 1-vel bevezetett új bér- és címrendszer, a leien tős összegű béremelés kétségtelenül hozzájárult a személyi állomány megszilárdításához. De hathatós segítség az állami személyzeti munkáról szóló új minisztertanácsi határozat is, amelynek végrehajtási rendelkezései részletesen megszabják a tennivalókat. A jogszabályok a tanácsi vezetők kötelességévé teszik, hogy rendszeresebben foglalkozzanak munkatársaik fejlődésével, törekedjenek a helyes vezetési módszerek kialakítására. A tanácsi szervezet minden szintjén fokozni kell a káderek képzését, és továbbképzését, kialakítva a vezetők és a beosztott szakemberek tervszerű utánpótlásának legiobb formáit és módszereit. Előírják a jogszabályok: a személyzeti munka eszközeivel is elő kell segíteni a színvonalas tanácsi tevékenység feltételeinek megteremtését (MTI) ni azt az egy „szem* nőt, aki majd megkapja a miniszteri kitüntetést. Mindegyik asz- szony rászolgált a kitüntetésre, de hát ez olyan dolog, ha csupán egy felterjesztésre van lehetőség, akkor a téesznek esh- hez kell tartania magát A párttitkár vette a fáradtságot s közvéleménykutatás-képpen kipuhatolta a brigádtagok véleményét : Erzsébet asszonyra esett a választás. Huszadik éve dolgozik a termelőszövetkezetben, munkájára csak jót lehet mondani, rosszat soha. Eljött a nagy nap. Erzsébet, a szőlészet dolgozója meghatódva vette át a kitüntetést, a vele járó pénzjutalmat, s jóleső érzés töltötte el látva brigádtársai örömét. Gratuláltak, megpuszilták, miként szokás, sok szépet, meg jót kívántak neki. Másnap este beugrott hozzá néhány szóra az egyik barátnő elújságolni: egyesek azt beszélik, megvan ám annak az oka, magyarázta, hogy miért pont Erzsébet kapta a jutalmat, a kitüntetést. Hát persze, az elnökkel így, a brigádvezetővel úgy... A barátnő végül elégedetten, s úgy búcsúzott Erzsébettől, mint aki nagyon jól végezte dolgát. Jól végezte? Az asszony szomorú, kedvetlen, egyszerre érte elismerés és csalódás. Közösségtől kapta mindkettőt. Embertársaitól. Ez is az, amire azt mondjuk, ma nekem, holnap neked? SZEKULITY PÉTER 1974. augusztus 15. Mészáros Ottó így áll össze a világ?
