Tolna Megyei Népújság, 1974. július (24. évfolyam, 152-177. szám)
1974-07-10 / 159. szám
Alapítók kozott Dunakőmiődőn A magtár melletti pihenőben az alapító tagok egy csoportja. Balról jobbra: Fritz Ferenc í'öagronómus mellett a termelőszövetkezetet alapítók: Egcrszegi Sándor, Hanuszka János a/ egyik első elnök, Szakmány Mihály. Hanuszka Mihály, Uhr in Vendel és id. Tímár György. ŰnmarcangolAk „Mindent látni akarok, mindent. Azt, amit mi kezdtünk, amit mások folytatnak. Legyen 1 jobb a világuk, a miénk már jó, békés, nyugodt öregség.” Uhrin György mondta, aki nyugdíjas és nyolcvanhárom éves. Sürögnek-forognak a gépkocsivezetők, afféle hoppmesterek. Sört nyitnak, kínálják asz- szonynak, embernek, nyújtják föl a teherkocsikra azoknak, akik egy kis pihenésért nem másszák a létrát. Egerszegi Sándor egyenes szélű kalappal a fején, messze néz a határba. Kilátunk a major épületei közül, rá a birkalegelőre — héTszáz brika harapja a füvet. Mögöttünk ujjnyira nőtt már a zöldbab, sárgul a paradicsom. Hétfőn kezdik az árpát vágni, a karámban tizenöt hasas üsző várja a vevőt... Sorbaállították a három kombájnt, ott a negyediknek, az újnak a vágóasztala. Uj az a kék színű pótkocsi is. Betonút kanyarog a major épületei közt. — Sokat dolgoztunk, nagyon sokat, akkor is, amikor szűkén voltunk vetőmaggal, pénzzel, élelemmel, állatunk is alig volt. Most van, minden van. Aki dolgozik annak mindene van. Nekünk is van mindenünk. — Büszkén beszél a gazdasáeról Egerszegi Sándor, s nyugdíjas tsz-tag, aki a huszonöt küzdelmes év alatt még három gyerekét is eltemette... Mennyi minden történt itt a községben, rossz év, állatvesze- rielem, árvíz, haláleset, baleket. Huszonöt év úgy elrepült még;s. mintha tegnap lett vol- ra. Harmati István Székesfehérvárról Jött az ünnepségre, Uhrin Dunaújvárosból. Mentek p férfiakkal, s csak így évenként egyszer, amikor a nyugdíjasokat köszöntik, jönnek vissza a hősi évekre emlékezni. Sipos István magtáros szíves szóval invitálja az alapító tagokat: „Nézzék meg a szárítónkat” — mondja. Zörögve nyitia a vaskaput, elénk tárul egy korszerű kisüzem. A magtárban százötven vagon terményt tudnak tárolni, az előtérben lévő tisztító, szárító p°őig, ahogv a három kombájn dolgozik, elgyőzi a szárítást. Nincs veszteség kiváló a termés. íói fizet érte a gabona- fe'vásárló... Fogv a sör, a kó'a égnek, füstölnek a ciga- refák. A fsz-elnök, a fóagro- nómus, a magtáros magvaráz, mesél. Sok a kérdés — kimeri-- tő a válasz, ’ Innen gyalog indul a határszemlélő társaság. A gépműhely, a tehénistálló, majd a borsócséplő az állomás. Ulbert Jánosné kezébe vesz a frissen fejtett borsóból. Szagolja-ízle- íi: szép, egyforma szemű, biztosan jól fizet érte a gyár. Egy hete éjjel-nappal megy már a borsófejtő. Még egy heti munka, és jöhet a borsóért a pénz: másfél millió körül kapnak a gyártól. Ulbert néni nyolcvan éves, amikor a tsz-t alapították, kapálni járt, folyton csak kapálni, aztán kukoricát tömi. Most kissé hajlot- tan, mosolygó szemmel vizsgálja a borsót. „Mennyit kellene csipegetni, ha ez a gép nem volna?!” — sóhajt egy nagyot, aztán ő is siet a többiek után, piert érkezik az új gép. Mintha úgy tervezték volna, hogy épp a határszemle idejére kell megérkezni az új NE- VA-kombájnak. Pedig nem rajtuk múlott, hanem az AGRO- KER-en, hogy a kombájn az aratásra megérkezzen. Pong- rácz István „lábon hozta” a gépet Szekszárdról. Itt aztán alaposan megvizsgálják az öreg kanászok kocsisok, gva- logmunkások, tehenészek. Kaszához szokott szemük-kezük érinti az új géo még gvár- szagú alkatrészeit, találgatják, miként működik, hogyan halad. S légióként: mennyibe került. Csak 380 000 forint.’! Álmélkodnak, nem is tartják később soknak, amikor megtudják Pongrácztól, hogy hathét évig hiba nélkül használhatják és lehet vele gabonát, meg kukoricát is betakarítani. A boreószalma sem vész el. Tavaly a tsz vett egv fejtőgépet, most a szalma itt marad — silótakarmánynak. A szérűn három széo lucernakazal, egv még tavalyról maradt. Négy nagy kazal szalma — van bőven az állatok alá. A major végében ott az úi vá- póhíd — hetenként általában fi-iss hús iut a tsz-tagoknak. És máris kanvargunk végig a köTség kövesútián. át a hatos főúton a Sziget felé. A határ szélén, a búzatábla mellett v-sszakanvarodunk. Itt is a tagok szorgalmát, hozzáértését lehet dicsérni ... Az emberek kö7.ül némeivík fel-fel áll a teherautón. Kémlelik a határt. Keresi némelvjk. hol. s merre lehetett az ő kis birtokrésze — de a szem már nem ige--viel. A hatáii r.tvcn heh' •’ táblákra szabdalták, a nadrág- szíjakat összeszántották,,, Több mint három órája ko- csikázunk a dunakömlődi Szabadság Termelőszövetkezet határában. Fejfájdítón süt a nap. érleli a gabonát, neveli a kukoricát, pirosítja a paradicsomot. Lassan, szinte lépésben halad a tehergépkocsi. A művelődési ház élé kanyarodunk. Fehér kötényes asszonyok sürögnek-forognak, bográcsokban étel .fő. Hűvös a terem. Szépen díszített asztalok állnak „U” alakban. Virágok meg piros nyakkendőé úttörők színe kavarog az öreg harcosok, a termelőszövetkezetet alapítók között. Rövidesen kezdődik az ünnepség. Nagymányokon nemrég alakult meg a művelődési ház nyugdíjasklubja, önmagában ez a hír nem jelent különösebb szenzációt, hiszen megyénkben mind több nyugdíjasklub alapítását határozzák el a tartalmas, értelmes és pihentető kollektív szórakozást igénylő nyugdíjasok, s az idősebbek ilyen igényeire hivatásból figyelő közművelődési intézmények. A mányokiak nyugdíjasklubja azért érdemel egy rövid hírnél többet, mert itt, az alakuláskor megállapodás született a nyugdíjasok és az ifjúsági klub között az együttműködésre. Közösen elhatározták — és elsőrendű tennivalóként — egy bányász jellegű helytörténeti múzeum létrehozását. A vállalkozást sikerrel hajthatnák végre kiUön-külön is, de úgy döntöttek, hogy a település életének ilyen értelmű gazdagítása méltóbb, ha fiatalok és idősebbek együtt csinálják. A helytörténeti múzeum tárgyi emlékeinek összegyűjiéseben nyilvánvalóan az idősebbik tehetnek többet. Az if júsági klub magnósszakkörének tagjai viszont szakavatottabban gyűjt- hetik össze a mányoki bá- vyászság múltját őrző hanganyagot. A fiatalok a terv szeCikket írtam egyszer a hivatkozókról, s közös jellemzőjükként azt emlegettem, hogy nem vállalják önmagukat. Hogy kezükkel mindig kifelé mutogatnak: előre, hátra vagy fölfelé, sohasem befelé, annak a körnek a közepébe, amely személyiségüket határolja. Bezzeg az önmarcangolók, akikről most beszélek! Ök aztán mindig befelé mutogatnak, önmagukra hivatkoznak, saját ruhájukat tépik; soha, egyetlen mozdulatuk túl nem lendül a körön, amely személyiségüket határolja! Ezek után meglepően hangzik, ha közös jellemzőként róluk is azt állítom: nem vállalják önmagukat. Hogy mit vállalnak szerintem? Szerepet vállalnak. Sajátos szerep ez: az én tudat zavaraiból, túldagasztott hivatás-, sőt küldetésérzetből, önkínzó hajlandóságból és rossz lelkiismeretből áll össze. Természetesen: ahány önmarcangoló, annyi egyedi változat. Hogy világossá tegyem, kikre gondolok, két típusra egyszerűsítem a milliónyi változatot, s eszerjnt rajzolok vázlatos képet róluk. A magánéleti önmarcangoló az egyik, a közéleti önmarcangoló a másik. Milyen a magánéleti önmarcangoló? v Olyan, hogy meg kell bolondulni tőle. Csupa bűntudat, bocsánatkérés, önvád. Mindenről ő tehet. Ha a szülőm, arról, hogy leestem a szilvafáról, rosszul választottam feleséget, nem csináltam karriert: „Hiába, gyerekem, nem tudtam ott lenni minden lépésednél.” Ha élettársam, arról, hogy ötről a hatra nem haladok, hogy kilukadt a gyomrom, hogy másba szerettem bele: „Hiába, fiam, tudom én, hogy teher vagyok a nyakadon”. Ha barátom, arról, hogy részegen megyek haza reggel, hogy a közös kiránduláson bőrig ázunk: „Hiába, pajtikám, köpj szemen, de én mindig csak bajt hozok rád.” És minden bűntudat, bocsánat idős bányászokat szólaltatnak meg, hangszalagra rögzítve régi bányászemlékeket, élményeket, bányászszokásokat, melyek egyébként feledésbe merülnének. De ez még nem minden. A fiatalok klubjának fotósai elvállalták azt is, hogy a közös rendezvényekről felvételeket készítenek a klubhíradó számára. A nagyközségi közös tanács fiataljai viszont azt vállalták, hogy .minden esetben elkészítik a szükséges programtervezetek, meghívók sokszorosítását. Nem mellékes tény, hogy a nyugdíjasok klubjának létrehozásában — lévén szó többnyire olyan idős emberekről, akik a Bányász Szakszervezet tagjai — igen sokat segítettek a szakszervezeti bizalmiak is. A szakszervezetnek mondhatni döntő szerepe volt abban, hogy ez a klub létrejött és olyként, hogy kezdettől együtt működik fontosabb vállalásaiban az ifjúsági klubbal. Nagymányokon egyébként az elmúlt hetekben sokszor emlegették dicsérően a Szekszárdi Nyomda ifjúkommunistáit. A nyomdászfiatalok készítették el ugyanis társadalmi munkában a nyugdíjasok klubjának tagsági igazolványait és segítségként ez is sokai nyomott a latban, natkérés, önvád mögött a felmentés reménye bujkál. Bármilyen ellentmondásnak látszik: az önmarcangolás tulajdonképpen az önigazolás egy formája. Eleve nem teszek meg valamit, s már föloldozást is nyertem, hiszen miatta én haragszom magamra legjobban. Rosszul élek, ostobán cselekszem, gyámoltalanul kapkodok: ki vádolhatna érte igazán, ha nem egyedül én? Hiszen én még rá is licitálok minden lehetséges vádra! Igen miattam nem csinált karriert a gyerekem, lukadt ki az élettársam gyomra, ázott bőrig a barátom, pedig csak arról van szó, hogy egyszerűen alkalmatlan szülő, élettárs, barát, kolléga; főnök vagy beosztott vagyok. A magánéleti önmarcangoló a legnagyobb — kitalált — felelősséget is magára vállalja, csakhogy ,ne kelljen szembenéznie saját legkisebb — de létező — felelősségével. És milyen a közéleti önmarcangoló? Ugyanilyen, de mindezt nagyban csinálja. Gyerek, élettárs, kolléga? Nála ezt a szerepet emberiség, de legalábbis nemzet, nép, felekezet játssza. Ö viszont ugyanazt a szerepet játssza a történelemben, mindvégig. Az ókori világban ő a vezeklő próféta. Az újkdrban ó a népmegváltó, aki fekete kenyeret eszik, így vállalva magára az istenadta nép szenvedéseit. Legújabb korunkban pedig ő a narod- nyik, aki csizmát húz, bajuszt növeszt és tájszólással leplezi, hogy akár franciául is megszólalhatna, hiszen gyerekkorában nevelőnőt fogadtak mellé szülei. De ő a hippirongyokba öltözött polgárgyerek is, aki úgy veszi magára az apák társadalmának 'bűneit, hogy kilép a társadalomból az álszegénység — de valódi mosdatlanság — álközösségébe. Ez is ellentmondásnak látszik, de hát bármily különböző a narodnyikjelmez meg a hippijelmez, a szerep ugyanaz. A közéleti önmarcangoló álszerepben vezekel, ahelyett, hogy cselekedne. Kivonul a társadalomból, az osztályából egy álszerepbe, ahelyett, hogy saját dolgát vállalná. A maga ruháit szaggatja, ahelyett, hogy a társadalmi bajokat leplező mítoszokat szaggatná. Hisz avval, hogy önmagára mutat vádlón, a valódi okokról tereli el a figyelmet: személyessé, érzelmivé, erkölcsivé (lelki- ismereti kérdéssé) oldja azt. ami vaskosan társadalmi, s amit ráadásul nem is vádolni kellene elsősorban, hanem ku- tatni-elemezni-megismerni —, hogy változtathassunk rajta. A közéleti önmarcangoló nem változtatni akar, hanem szerepelni és szenvedni. Inkább magára vállalja a legnagyobb — kitalált — felelősséget is, csak hogy ne kelljen szembenéznie saját legkisebb — de létező és józan cselekvést kívánó — felelősségével., Aki befelé mutogatva önmarcangol — bármely típusba tartozik is —, éppúgy nem vállalja önmagát, mint az, aki kifelé mutogatva folyton másra hivatkozik. Ugyanannak az éremnek két oldaláról van tehát szó. Ezért mondtam, hogy a közéleti önmarcangoló ugyanolyan, mint a magánéleti önmarcangoló. Az egyikre éppúgy haragudjunk, ha fölfedeztük magunkban, mint a másikra. Faragó Vilmos , ISBEHj _ ilglr JS^BS S® (Folytatjuk) PÄLKOVÄCSJENŐ Fiatalok és nyugdíjasok klubja Nagymányokon Helytörténeti múzeum létrehozását tervezik Az emberek
