Tolna Megyei Népújság, 1974. július (24. évfolyam, 152-177. szám)

1974-07-21 / 169. szám

Dín& Buszait-s

Félteke ny ség

' Azért teremttettünk, hogy kárhozatba vigyünk benneteket. Mi vagyunk a gondolatok, a gonosz ötletek, kísértések; a rögeszmék, félelmek, gyanúk. No meg aztán én.!... Én a legaljasabb 'dögöknek vagyok egyike. Tele a világ a dögvészes fajtámmal. A mezők is, a messzi völgyek, puszták — egyetlen ember legyen csak ott, már az is elég. Itt azonban valósággal hemzsegünk. A város a mi igazi birodalmunk, ide vágyunk mindenünnen: Ti csak jöttök- mentek gyanútlanul, esetleg tréfálkozva, nevetve, mi meg a sarkatokban vagyunk, nem tágítunk egyetlen percre sem; aztán belétek röppenünk, a fületeken keresztül, s ti nem tudjátok, nem veszitek észre, nem is sejtitek; olyan picikék vagyunk. Fél órán belül pedig boldogtalanok lesztek.

Képzeljetek el egy csepp szúnyogfelhőt, egészen parányit, mikroszkopikus szúnyogokkal; egy gombostűié.] nagyságú felhőt, amiben milliárd- szám kavarognak-bozsognak a pontszerű, iciri-piciri .szellemek, akár a gázmolekulák. Én egyike vagyok e pöttöm szúnyogoknak, a legkis cbb talán: a legátkozoítabb. Hogyan is láthatnátok? Meg ezerszeres napfénynél se, még a legóriásibb nagyító lencséje alatt se. Ki-be járok rajtatok, büntetlenül, akkor, s úgy, amikor és ahogyán jólesik. Ha akarom, oda a nyugalmatok, álmotok, étvágyatok, az élet- és munkakedvetek. Ronggyá silányítlak benneteket, ha úgy tartja kedvem, lealjasullak, bűntettre, vagy még rosszabbra csábítalak. A nevem féltékenység.

Akarjátok látni? Mutassak be egy kísérletet, csak úgy,, a legcsekélyebb előkészület nélkül, épp hogy némi foga Imátok legyen a dologról? Tessék, a kísérleti alanyt ti választhatjátok ki.

Azt mondjátok, az a fiatalember legyen? Aki ott a tér sarkán egy lánnyal beszélget? Rendben van. Nos, figyeljétek.

Nem tagadom, jói választottatok. Sose láttam még ezt a fiút, s minden jel arra 'mutat, hogy nyugodt, derűs, tán még boldog is.

Magabiztos fifckó, a helyzet tira. S ha azt nézzük, milyen szenvedélyesen tapad hozza a lány, arra a köveikezfetésre kell jutnunk, hogy szerelmes belé. Itt aztán aligha sikerül valamit kimesterkednem, igaz-e. Könnyelműen, vakmerőén fogadtam, ti pedig puk- kadoztatok a nevetéstől a hátam mögött.

De most vigyázat. A lány taxiba ült, még egy utolsó, gyöngéd búcsúcsók... a kocsi elindul... A sarki villanyórán húsz perccel múlt éjfél Munkára feL Viszontlátásra, barátaim.

Imhol vagyok, fiúka, mindenestől a szolgálatodra! Kezdjük hát. Harmincnégy, harmincöt éves forma, jóvágá- sú fiatalember vagy, a ruhád kifogástalan, az arcod rokon- szenves, még ha kissé pisze is az orrod. Pénz dolgában sem állhatsz rosszul, csodálkozom is,^ hogy nincsen kocsid, ha másért nem, hát hogy autó- kazz olykor egy kicsit a menyasszonyoddal. Hopp. A fejedben vagyok máris, igazán gyerekjáték volt számomra beléhatolni. Meglehetősen békés idebent minden. A kis kerekek, görgők (hogy e hasonlattal éljek), nyugodt ritmusban forognak, rendes megszokott ügyintézés folyik! sőt, a neuronok mintha kissé álmosak is volnának. Hajaj, micsoda botrány lesz itt hamarosan.

Talán jobb lett volna ..; — szólalok meg halkan. A hangom igencsak vékonyka,

de annál behízelgőbb. A fiatalember reagál: — Hazakísérni? Ezt akartad mondani, ugye? Nohiszen. A Bruna igazán természetes, elfogulatlan lány. Tehetek én róla, hogy egy disznó teherautó tolatás közben összetörte a kocsimat? Aztán meg Bruna a via No- varámlakik, a yijág végén. Taxin oda-vissza ezerötszáz lira, ha ugyan nem több. Azonkívül ő.maga tiltakozott a legjobban. Fölösleges, hogy hazakísérj, drágám, mondta, fáradt vagy, holnap reggel korán kell munkába menned. — ■ Semmiképp .sem akarta.

.— No,-«persze, persze, de úgy legalább a saját, szemeddel láttad volna, hogy hazamegy.

— Tessék?

— Igen: úgy bizonyos lehetnél benne, hogy hazament. 5 — Ne nevettess! — Egyelőre meg kissé hetyke a barátunk. — A Bruna tisztességes lány.

— Hm, akkor furcsa.

— Mi a furcsa?

— Nem azt mondtad, hogy a via Novarán lakik?

— De igen.

— A via Novara felé a cor- so Monfortén át kell menni, a taxi viszont a körút irányéba indult.

— _ Ez természetes. A metróépítkezés miatt nincs átjárás a San Babilán.

— De bizony van, már feloldották az átjárási tilalmat.

— Lehet, de a taxisok többnyire elkerülik a központot. Gyorsabb úgy.

— És te hallottad, amikor megadtá a sofőrnek a via Novara-i címet?

— Nem hallottam. Becsapta mar az ajtót, így nem hallhattam.

— Akkor nem tudhatod, hogy via Novarát mondott-e, vagy egy másik utcanevet.

— Egyszerű a dolog — magyarázom. — Máshová is mehetett a te Brunád, ahelyett, hogy1 hazament volna.

— Aztán mi a csudát csinálhatna máshol éjnek évadján?

— Naív lélek. Épp éjnek

évadján.

— És kivel?

— Még kérded? Az ilyen lány számára csak a válasz- tás nehéz. Ki tudja, hányán legyeskednek körülötte, amikor nem vagy vele. Az ilven lányba, mint Bruna, első 'látásra bele lehet szeretni. A taxi mindenesetre a corso Mónforte felé kellett volna, hogy menjen, ha a via Novara volt az úticélja!

A fiatalember lassúbbra fogta lépteit, egyik cigarettát szívja a másik után, s ha ko- csi_ suhan el mellette, úgy néz utána, mintha várna valamit' Ha ilyen nyugtalan vagy...

— Nyugtalan a fene! — horkan fel dühösen, mint akinek az elevenére tapintottak.

■ Bruna szeret engem.

— Bruna mutatós lány, 8 ezt tudja is, ad magára, ha meg ad magára, akkor bizonyára tetszeni akar, ha pedig tetszeni akar...

— Sikerült elrontani a kedvem! És én még hallgatom a fecsegésed.

— El is mehetek, ha akarod.

— Ne!... maradj csak. Mondani akartál valamit, nem? Fejezd be, kérlek.

— Azt kezdtem el mondani, hogy ha meg akarod nyugtatni magad ... De most meg miért fordultál meg az után a kocsi után?

— Miféle kocsi után?

— Egy Maserati volt, úgy láttam legalábbis. Ismered?

— Miért kéne ismernem?

— Egy férfi ült benne, meg egy nő.

— Igazán?

— Te is láttad.

— Nem, nem láttam.

— Jobb is. így nem gondolsz mindenféle- butaságra.

— Miért kéne mindenféle butaságra gondolnom?

— Hát amilyen élénk a fantáziád !... Képes volnál arra gondolni, hogy Bruna ült a kocsiban.

— De ha mondom, hogy nem néztem arrafelé ...!

— Nem vitatkozom veled, lehet. Egyébként a kocsi félhomályában ... ahogy egy pillanatra feltűnt... megtévesztésig hasonlított rá. Ugyanaz a dús, feltűzött hajkoszorú. Jobb, hogy nem láttad, mindenféle szamárság jutna az eszedbe. Tízezrével látni ilyen frizurát.

— Rohadt dög vagy. Nagyon jól tudod, hogy láttam.

— Elállt a lélegzeted, ugye?

Cigarettát vesz elő, rágyújt.

Majd rögtön el is dobja. Kívánja is, nem is. Nem lassan megy már, nem tétován, öles léptekkel rója az utcát.

— Fölismerted az arcát?

— Csak egy dús hajkoronát láttam, semmi mást. És egy pillanat volt az egész. Különben, ha meg akarsz nyugodni, menj szépen haza, és hivd föl.

— Nem lehet. Éjjel senki sem telefonálhat neki. A nagynénje szobájában van a készülék.

— Azért csak hívd fel.

— És mit mondjak?

— Kinek?

— A nagynéniének.

— Engem nem győz meg túlságosan ez a nénike. Valószínűnek tartod, hogy a szobájában tartja a telefont? Meglehet csak azért mondta ezt a te Brunád, mert nem akarja, hogy zavarják. Hogy.«,

— Hogy?

— Hogy ne tudják ellenőrizni éjszaka.

— Gondolod?

— Hívd csak föl. Legrosz- szabb esetben leteszed a kagylót.

Megérkezett, a kapu előtt toporog. Reszket a keze, ahogy keresi a kulcsot a zsebében, annyira nyugtalan. A

M. ÉRDI JUDIT RAJZA

hatalmamban van immár, azt teszem vele, amit akarok.

Alig csukja be maga mögött a lakásajtót, rohan a telefonhoz. Fölveszi a kagylót, de még nem tárcsáz, csak áll ott, elbizonytalanodva, báván,

mintha robbanóanyaggal teli dobozt készülne felnyitni. Végre nekiveselkedik.

Ama távoli, halk, titokzatos kattanások, majd a vonal túlsó végén a kicsöngés. Prrr... prrr... prrr... Lázas jövés-menés, lótás-futás, összeütközések, egymásba gabalyodások, a szív kétségbeesett dobpergésének ütemére. Prrr... prrr.« prrr... Nem veszik fel a kagylót.

Csak áll, hallgatja az egyenletes jelzést, képtelen bármire is rászánni magát. A vonal túlsó végén nem veszik föl a kagylót. Ujjongok magamban. Ha volna ott valaki, már régen jelentkezett volna. De semmi. A fiatalember kővé- dermedve bámul maga elé.

— Nyugalom — súgom neki —, ne izgasd fel magad. Nyilvánvaló: a telefon nincs a néniké szobájában. Egy másik szobában van. Az ajtók becsukva, ezért nem hallja a csöngetést.

— És a lány?

— Ö se hallja. Fél óra telt el azóta, hogy elváltatok. Nyilván lefeküdt már, s alszik.

— Mindenesetre hazudott, a telefon nem a nagynénje szobájában van. Miért hazudott nekem ?

— Ne csinálj ebből tragédiát. Minden nőnek megvannak a maga kis hazugságai, azokkal próbálja kivédeni az élet támadásait.

— De hát csak nem olyan nagy az a lakás, hogy egyik

Andrzej Rumion;

A Chmielna és a Nowy Swlat. utca kereszteződésénél egy nő botlott belém. Könyökével a hasamba bökött és rámkiáltott:

— Hogy jársz, te vakvarjú?! Vegyél magadnak másik

szemüveget, te ló!

Nem volt szép. Elhatároz- tam, hogy a lehető leggyorsabban befejezem ezt a beszélgetést.

— Az ördög vigye el, az

embernek megy, és még neki áll feljebb! — mondtam.

Megfenyegetett az öklével. Vállat vontam és megkopogtattam a homlokomat. Szitkozódva távozott.

Akkor váratlanul Kolankiewicz lépett mellém* Üdvözölt.

Nőügy

— Kellemetlensége volt azzal a nővel? — kérdezte.

— Semmiség. A szokásos — mosolyogtam —, a nők idegesek.

— Nem akarja békén hagyni — mondta leleményesen Kolankiewicz.

— Valami ilyesmi — feleltem, mert nem akartam tovább folytatni a beszélgetést.

— Valamilyen fiosszú história ez. vagy csak csak amolyan futó kaland? — faggatott tovább Kolankiewicz.

— Futó kaland — mondtam egy kis gondolkodás után.

— Szóval az a helyzet, hogy önnek már elege van belőle és a hölgy nem hagyja békén. Követelőzések, botrányok^

— Uram, kicsit túloz — vágtam közbe.

— Hogyhogy túlzók? Az

egész jelenetet láttam. Megfenyegette az öklével, mert ön nem akart már tőle semmit. Az ön számára már vége a kalandnak, de a hölgy továbbra is meg akarja magát mártani a botrány mocsarában. Köszönöm ezt az őszinte vallomást, kinyitotta a szememet. Megyek, hogy a döntő beszélgetést lefolytassam vele .., »

— ön ismeri? — kérdeztem.

— Igen, a feleségem —

mondta meghajolva Kolankiewicz.

Lengyelből fordította: BÁBA MIHÁLY

szobából a másikba ne lehessen áthallani a telefoncsengetést?!

— Ne törd most ezen a fe^

jed. Feküdj le. Fél kettő vart már majdnem. Reggel munkába kell menned.

— Azért mégis furcsa. Valaki csak fel kellene, hogy vegye ott a kagylót.

Két cigaretta közt levetkőzik. Föl-alá járkál. Azután ledől az ágyra. Fekszik hanyatt,' meredten nézi a mennyezetet,

Piszkálom hát tovább:

— Mondd csak!.»,

— Tessék.

— Mire gondolsz?

— Semmire. Álmos vagyok;

— Nem igaz. Arra gondolsz; mit csinálhat most Bruna, Most, ebben a percben.

— Nem gondolok semmire;

— Te már odaképzeled a Maserati-tulajdonos legény- lakásába . . . Elegáns kis fészek, a férfi a díványon hever, hangulatlámpa ég a sarokban, az asztalkán viszkis- poharak, szól a lemezjátszó. Igaz? A lány meg odaül és_

— És?

— Ne gyötörd magad. Hisa tudod, hogy Bruna szeret téged. A te Brunád alszik, egyedül, persze, teljesen egyedül,' És nem hallja a telefont. Arról a krapekról, a Maserati büszke tulajdonosáról, azt se tudja, hogy létezik. De hát ha te képzelegsz!...

Fekszik az ágyban, mozdulatlanul, nézi, csak nézi egyre a mennyezetet; a vakolaton repedés, kutyafejre emlékeztet a rajzolata. Hajnali két óra lesz öt perc múlva.

— Aludj — mondom neki. Alszik a Brunád is. Nem csinál semmi rosszat. Micsoda bolond képzelgés! Csak azért, mert a taxi a körút felé ment, s nem a Monforte-fasor irányába? Azért, mert erőskö-- dött, hogy ne kísérd haza? A fölfésült hajú lány miatt, aki tovasuhant azon a Maseratin? A telefon miatt, mely hiába csengett ki nála, nem veszi fői senki?

Tessék, itt a fiatalemberetek, tálcán tálalva. Figyeljétek a szaggatott, nehéz lélegzését. Még mindig azt a kutyafej alakú repedést nézi a mennyezeten, tágra nyílt szemmel. Azt hiszem, beváltottam az ígéretemet. Amolyan rögtönzött kis munka volt, épp csak hogy lássátok, hogyan megy ez. Nézzétek meg jól a drágát. Milyen vidám is volt két órával ezelőtt, milyen magabiztos. Nos, dögvész vagyok, vágy sem? Mit gondoltok, sikerül neki akár csak fél percre is lehunynia a szemét ma éjszaka?

Fordította:

TELEGDI POLGÁR ISTVÁN