Tolna Megyei Népújság, 1974. április (24. évfolyam, 77-99. szám)
1974-04-21 / 92. szám
Juri] Kozakov: Hődben jVÍ esszirSÍ Kalapálás Kal- látszott a ködből. A szapora hangok tompán hatoltak ei a lapályig: a köd miatt nemigen, lehetett felmérni a távolságot, az irány azonban megnyugtató volt. — Hallod? — kérdezte megkönnyebbülten Kudrjavcov. — Jó jel — nyugtázta az agronómus, — mégiscsak jó iránvba jöttünk. Helyben vagyunk. Rá is gyújthatnánk. S már kuporodott is a füves buckára, maga mellé fektette kétcsövűjét,, s elővette a cigarettáját: — Nem nagy vigasz uevan, de rászolgáltunk — kínálta meg vadásztársát, a helyi kolhoz gépészét, akivel késő délután együtt indult vadászni, de elpártolt tőlük a szerencse. — Ha nem jön ez a köd, nem zötyögne üresen a táskánk — mondta a gépész, minte°v önvigasztalásul is, amint fáradtan mellé dőlt a főbe, lábában érezvén a hasztalan csatangolás fáradtságát. — Nyilván — fújta a szjn- pantásnvi füstöt az agronómus a ködbe szinte haragosan, merthogy az az oka mindennek. Mire leégtek a sziftvós- ba, olyan sűrűn gonmivgott az egész aljban, hogy alig lehetett látni. El is tévedtek, amint e'szántan és csak azért is követték a fel-felriadó vadkacsák tomoa szárnysuhogását a nádas mentén. — Fő, hogy itt vagyunk — szólalt meg a gépész, mintha nyomon követte volna vadásztársa gondolatát. — Elnyúlt és hanyattfekve nézte a lassan tisztuló eget. — Látod már a csillagokat? Az agronómus ugratásnak vélte. De amint ránézett, tekintete hirtelen megenyhült: — Nem — mondta egvkedvűen, mert eszébe villant, hogy tárna rövidlátó. — Még mindig nem derül. Makacs ez a köd. Kurdjavcov hirtelen felült és paskolni kezdte a combját, s miközben mélyeket lélegzett, derűs mosoly bújkált a szája körül. — Mi lelt? — akadt meg rajta az agronómus szeme. — Nem tudom, de valahogy olyan jó kedvem támadt. Köd ide, köd oda, bitangul jól érzem magam. Ugye bemegyünk ma is egy-két kupicára? — Persze, csak nem rontom el a kedved? — mosolyodott el a társa. — Folyton az a vadkacsa jár az eszemben, hallod. Pedig biztos, hogy eltaláltam. Ott a szittyósban. A három közüj az egyiknek csak úgy füstölt a tolla. Le is esett a nádasba. Kár, hogy nem találtam... Láttad, hogy szállt a tolla? — Én csak azt láttam, hogy tocsogsz ott a sásban... — Hát oda zuhant...' Azt persze nem láttad — méltatlankodott az agronómus. — Ha velünk a kutyám, az kihozta volna... — Kár bosszankodnod most ezen — vigasztalta a gépész —, inkább hallgasd, miiven szépen ,zeng a kalapács... Dolgoznak a fiúk... — És csak most, hogy ezt kimondta, akkor sejdíthette meg, hogy bizonyára innen a jókedve: öreg este van, s az emberei még nem alszanak... S aztán eszébe jutott a felesége, akivel a minap nagyon ' összeveszett. Ugv összeteremtettézte, hogy azóta még a tekintetét is kerüli. De ő sem szólt hozzá azóta sem. Este meg. hogy ne is lássa, elmegy hazulról, és iszik a traktorosaival vagy az agro- nómussal. Tart a harag köztük, s közben, most már bevallhatja magának, szenvedett maga is. De most váratlan jókedvében mintha egyszeriben elködlött volna belőle minden harag, s szíve minden dobbanása azt szerette volna, hogy boldognak lásson maga körül mindenkit... — Induljunk — zökkentette ki tűnődéséből az agronómus hangja. — Bár zsákmány nélkül nem nagy öröm hazatérni. Ej, de sajnálom azt a kacsát. Micsoda vacsora lett volna belőle... — Sose sajnáld. Legközelebb busás zsákmánnyal állítunk majd haza — serkent fel derűsen a gépész és gvermeteg örömmel eredt a társa nyomába. — Látod, én ilyesmin sosem bosszankodom. Magam sem értem, de most valahogy majd kibújok a bőrömből, olyan jókedvem van. Talán a ködtől, vagy talán attól, hogy jól kijártam magam... vagy azért, mert közel az embereim, és dolgoznak... Olyan ez, tudod, mint mikor ősszel, borús időben, a hasadozó felhők közt megcsillan egy kis kék ablak és a pocsétákban meglátod a napsugarat, oszt hirtelen eszedbe jutnak a fiatalkori tavaszaid, és mintha újra érez- néd a régi örömöket... — Van benne valami... — jegyezte meg az agronómus egvkedvűen, majd némi szünet után megtoldotta: — Hisz élni annyit jelent mint emlékezni.. A csuda vigye el, hogy miért is nem kerestem tovább azt a kacsát... Kurdjavcov aligha hallhatta társa dünnyögését, mert amint közeledtek a faluhoz, mintha fokozatosan pirkadt volna előttük a köd. Ösztönösen gyorsított léptein, és amikor a falu végére értek, elmosolyodott: tüzet raktak a fiúk... úgy dolgoznak. S ekkor mintha már árnyékokat is látott volna, hosszúra nyúlt árnyékokat a megritkult ködön át. A hernyótalpas traktorét meg a körülötte szorgoskodó emberekét. A közeli hangokból kivehette, hogy éop a hernyótalp visszaillesztésén fáradoznak. Lassított, hogy megvárja a leszakadt vadásztársát. Együtt köszöntek rájuk, amint a tűz közelébe értek; — Szervusztok, fiúk! Megjött a segítség — fűzte hozzá nevetve a géoész. — Behord- tátok a takarmányt Ilarito- novkáról? — kérdezte az agronómus. — Möst várjuk épp az utolsó fordulót — mondta az egyik legény. — Rendben van. Holnap ugyanis vendégünk lesz: kijön a kerületi ellenőr elv társ... — További jó munkát, legények — köszönt e; tólük a gépész, és mintha sietős dolga volna még, megeredt társa oldalán az esti lámpák fényétől meggvérült ködben. S amint megfordította vállán a puskát, mintha hirtelen kiállt volna lábából a fáradtság; öröme viszont annál zavartalanabbá jelentkezett minden porcikájában. Szinte elöntötte. — Tudod mit? — fordult a társához, amint hirtelen megállt —, ma talán mégsem megyek veled vodkázni— inkább otthon maradok. — Ahogy gondolod... — lepődött meg kissé az agronómus. ‘.W. A kultúrház ablakain zene hangjai szűrődtek ki, amint elhaladtak. Lányok és legények szórakoztak a kapu előtt és a kőkerítés mentén. — Nemigen duzzad a táskátok a zsákmánytól. — ugrasztottá őket kajánul az egyik vállas legény. — Ma haragban van velünk a szerencse — értette el a tréfát a gépész —, de legközelebb elkapjuk a kontyát. Az általános derűben az agronómus, amint kezet fogott vele búcsúzáskor, biztonság kedvéért megkérdezte: — Nos, nem jössz el egy pohárkára? — Ma nem. Otthon maradok. — Akkor hát., jó éjszakát. Kudrjavcov átvágott az úttesten, s amikor a kiskapuban buzgón törülgette cipőjéről a sarat, nagyokat szippantott társa utolsó cigarettájából. Az agronómus csak a felizzó parazsát látta, amint a kocsmaajtóból utánanézett. Azt persze nem sejthette, hogy társa alkalmasint a boldogságon tűnődik, a maga váratlan boldogságán, amelynek melege kifürkészhetetlen módon, de ellenállhatatlanul ellepte a szíve táját. Boldogság «— merült fel benne tétován —. furcsa... A szerelem —• az még hagyján, a siker, a megérdemelt öröm, ami a munka, a jól végzett munka gyümölcse— az érthető... ezért érdeSties éíní.0 'de most ez a hirtelen támadt boldogság, ez valahogy furcsa érzés, ahogy szaporábban ver tőle a szívem... Különös... igazán különös. — Zója! — kiáltott fel jókedvűen, mielőtt benyitott volna. De semmi hang. Pedig hallotta az asszony lépteit odabent. Nyílt a szekrény; tányér zörrent, megint léptek. Teríthet — gondolta és csak állt, állt ott a verandán az asszony hangjára szomjasan. — Zója! — szólt még hangosabban és türelmetlenebbül, de nem mozdult. És amikor kinyílt az ajtó és a ködbe nyilalló fénypászmában megjelent Zója alakja, szótlanul odalépett hozzá és vállára tette a kezét. Csak köhintett zavarában, és szívta magába a hervadt krumpliszár fanyar illatával elvegyült ködöt és közben a közeli zene hangjaira fülelt. Majd a dolgozó traktorosaira gondolt az esti tűz mellett, amint javítják a hemyőtalpat. De szó csak nem jött a szájára. Pedig nagyon szerette volna, ha pária is megérezné valamit abból a boldogságból, amivel tele most a szíve. — Látod, mekkora köd van? — kérdezte és magához vonta Zója meleg vállát. — De azért látni már a csillagokat— Ügyé te is látod? Mert ebben a pillanatban valahogy nagyon szerette volna, ha Zója is látja — boldogsága csillagait. Amint mondják, az öregeket elnyomják a családban. Nos, ha ez így is van, B.-ékre nem vonatkozik. Náluk a nagymama igen nagy kegyben áll. Nem múlik el névnap, születésnap fel - köszöntetlenül, karácsonykor, húsvétkor, nemzetközi nőnapon nagyanyó éppúgy megkapja a maga ajándékait, mint bármeiy más tagja a családnak, azaz, hogy úgyabbul, mert neki különös gonddal válogatják ki a kedvére valót, Ez meg azért van, mert bár a nagymama közeledik a kilenc- venhez, de az igényei nem csökkennek az idő múlásával. Ahogy ő mondja, nem muszáj neki mindig kapni valamit, de ha már kap, akkor ne szúrják ki a szemét filléres bóvlival. Az édességet példának okáért nem kedveli, cukorkának-csokoládénak nem örül, nyalánksággal nem lehet örömet szerezni neki. Sokat ad viszont a külsejére. Piától születésnapra egy kalapot kapott, órákig próbálta a tükör előtt: vajon felveheti-e színházba, moziba, vagy csak efféle szaladgálás kalap ez, hentesnél, közértben megjárja, de jobb helyen nem illik mutatkozni benne— Mivel a kalap megfelelt, névnapjára a menye hozzáillő táskával lepte meg. Nagyanyó gonddal mustrálta az ajándékot. Nem szeretne — mondta — olyan táskát, amiből túl sok van, ami szembekőszön neki az utcán. Az unokák már nem is tudom milyen alkalommal sállal kedveskedtek neki. Ennek nagyon örült a nagyanyó: a kalapnak, kesztyűnek, sálnak és a táskának össze kell stimmelnie, még a magamfajta öregasszonynál is — magyarázta a gyerekeknek—, sőt nálam még inkább, az én koromban irgalmatlanul megszólják az embert, ha elhanyagoltan jár. De talán mindenné! többet ad a cipőre. Ha lábbelit vesznek neki, ügyelni kell, ne legyen túl kicsi, túl nagy, túl feltűnő, egyhangú, ahogy ő mondja, szolidan kövesse a divatot, de azért kényelmes legyen, mert bizony gyermekeim, a macskaköves úi- testen sajog már az én öreg lábam. Amikor megkérdezték, mit kívánna karácsonyra, csizCzinder Antal „Ősz” című szobra (MTI foto — Petrovics László felvétele — KS) met kért, nem mert ez ci divat, de ha a piacon sorba kell állni a kofánál, megfázik az ember lába. Nagymama már évek óta ruhaneműt, sőt utcára való ruhaneműt, felsőruhát, kabátot, sálat, kesztyűt, cipőt kap ajándékba. És a kabátok, cipők, kesztyűk, sálak, kalapok évek óta érintetlenül sorakoznak a szekrényében, szépen becsomagolva, azonmód, ahogy kapta. — Mondjátok csak — kérdem B.-éket —, miért csináljátok ezt? Tulajdonképpen miért vesztek neki csupa hasznavehetetlen holmit, utcára való kijárását? Hiszen szegény nagymama, ti tudjátok legjobban, hosszú évek óta nem hagyhatja el a lakást, nem megy az utcára, se a piacra, se a közértbe, se színházba, se moziba, mert már nem tud járni. Évek óta nem volt rajta nagykabát, kalap, kesztyű, táska. Nincs hová felvennie. Vennétek neki inkább házipnpucsot, hálóinget meleget, zsebkendőt, törölközőt, egyebet, amiben hely- hezkötöttségében is kedvét lelheti— — Megtehetnénk, igaz — mondják B.-ék —, de nézd csak, a cipőnek, csizmának, utcai kabátnak, kesztyűnek jobban örül. Amíg ilyeneket kap, addig — kijárhatna a piacra, a henteshez, elmehetne a barátnőihez, ha „éppen úgy adódna" és bizonyára azt gondolja, mi, akik ezeket a holmikat hozzuk, mi is tudjuk, hogy ő tulajdonképpen éppúgy kisétálhatna a kapun, mint bárki más, csak éppen valamilyen ostoba ok miatt a kijárás átmenetileg szünetel. Legközelebb egy összecsukható ernyőt veszünk neki. Hátha elered az eső. Novobáezky Sándor 1974. április 21. TOLDALAGI PÁL: MA ÜJRA LÁTLAK Egy szép. fejet ma megidézek, s felbukkan máris, újra látom meredt szemedet és sörényed vad kígyóit a koponyádon. Parancsolok a levegőnek, s az hozzám egyre közelebb hoz, a szájunk szinte összenőhet, s homlokod csap a homlokomhoz. Egész közelről és keményen így nézünk most farkasszemet mi, hogy ami volt. az véget érjen, s gyűlölni tudjunk, vagy szeretni, mert felemás volt minden eddig, kerestük emmást iszonyodva, mint aki tudja: nem menek'zik, s magát, ha futna, visszafogja, mert, aki m&r-már hátrahökölt. azt vélte látni. bonn n. másik jelenti neki az idős -föld s az ég még nem látott csodáit. Dudás Kálmán fordítása Ajándék nagymamának
