Tolna Megyei Népújság, 1974. március (24. évfolyam, 50-76. szám)

1974-03-31 / 76. szám

í I p f y Noum Labkovszkij: Ingyen felüg Közeledett az ünrtep, és én elhatároztam, hogy rend­be szedem a lakást. Sze­rencsére a feleségem eluta­zott. Már régen meg kellett volna javíttatni a lakásban ezt meg azt, de nejem valósá­gos cirkuszt csapott, ha em­lítést lettem róla. Végre most elutazott! Sza­bad vagyok, független, azt csinálok, amit akarok! Hív­tam is nyomban a lakásja­vító vállalatot. A megbeszélt időpontban felberregett a csengő. A kü­szöbön szimpatikus, fiatal sze­relő állt. Égjük kezében szer­számosláda, a másikban! egy négyéves, ennivalóan édes kis kölyök. — Jó napot! — köszönt vi­dáman a szerelő. — Plot- nyik Pantjrelejev. Bocsásson meg, hog>T nem egyedül jöt­tem, de az óvoda tatarozás miatt zárva, a feleségem dol­gozik, így Szerjozsát nincs ki­re hagyni. Egyik nap én vi­szem magammal, a másik nap a feleségem. Ma én vagyok a soros. Ingj'en felügyelet, tud­ja ... — Ma apuci a sojos — erő­sítette meg Szerjozsa. és elő­renyomult. — Nyugodjék meg, nem fog zavarni a munkában. Ültes­se le valamelyik sarokba, ad­jon neki valami képesköny­vet, és addig megül, amíg én befejezem a munkát. Szerjozsát bevittem az ebédlőbe. Leültettem egy fo­telbe, és odaadtam neki Jean Effel karikatúraalbumát. Mi a szerelővel hozzákezdtünk a munkához. Megnézegette az- ajtókat, új zárakat szerelt fel, én pedig megadtam a további utasításokat. S ekkor éktelen csörömpö­lés hallatszott. — Szerjozsa! — kiáltotta a szerelő. Szerjozsa líem válaszolt. Pantyelejev különös tekin­tettel nézett rám, letette szer­számait, és lábujjhegyen az ebédlő felé osont. Én — utá­na. Szerjozsa nem volt az ebédlőben. Benéztünk ide, benéztünk odá, de Szerjozsa — sehol. Kis idő után újabb csörömpölés hallatszott, még­hozzá a hálószobából. A zaj irányába rohanva észrevet­tem, hogy az ebédlő asztalá­ról hiányzik a kristály váza. Berohantunk a hálóba: a szőnyegen pozddrjává törve ragyogott a csillár. Am Szer­jozsa — sehol. Idétlenül áll­tunk a háló közepén, amikor az ágy melletti éjjeliszek­rényről leesett a telefon. — Egy pillanat! — kiáltott fel Pantj'elejev. — Megvan! Lehasalt a szőnyegre és benyúlt az ágy alá. — Itt van, de nem érem el, Mivel lehetne kipiszkálrti? — Várjon, van egy pergő- esalis horgászfelszerelésem. — Remek! Kifogjuk, mint egy csukát! — Tekerheted! — hallat­szott az ágy alól Szerjozsa hangja. — Azonnal! — válaszolt Pantyelejev. — Itt a halász, hol a halacska? — Hu-hu! — hallatszott az ágy alól. Pantyelejev válaszolt a gyereknek, és úgy látszott: a játék nem éppen újkeletű. Pantyelejev mozgatni kezd­te a botot az, ágy alatt. — Akadj rá, halacskám! Akadj csak, de vigyázz, a pikkelyed meg ne sérüljön! IHÁSZ-MOVÁCS ÉVA: A SZEMFÉNYVESZTÉS SABLONJA Szemében atropincsepp, darabka ég s egy annál kisebb, írisz-e C, csodát jelenthet? Tágult pupillák, atropincsepp. Szeretsz? — Szeretlek! Álmok, vétkek, percek hajtottak fejet, térdet, hiszekeggyé-lett, pogány ujjak. tértek meg, hinni kulcsolódtak . . öngyújtó-nyár gyűlt: égtek kazlak, gyiirkőzött szél, nyárfák ropogtak, évszakok vénáin tűz ütött ki, ­az eddig-legszebb, a gyöngyszem ég-utáni, ideghúrokon Dal, a hold kiöntött, pupilla tágult, éj, parányi, minden, minthogyha kezdet jönne: várni! de semmi abból, amit ígértek, egy megelőző korszak dáliái, (hiába volt akármi) volt szanitéc, volt Wales-i herceg, de a megváltást nem tudta kitalálni. imitálta csak e?zel a képzelt ragyogással. Hiába volt madárdal! Pedig erdei gyantakönnyek ellepték szívét, rápörögtek, pedig az ég is visszalátszott szeme taván — darabka átok — pedig a vonót igazítva ujja hegyéből szöktek dalba madárszólónál-szebb dallamok — Tenyeremben az év-sok-szöggel inkább szívemet szögezem fel, inkább, mint reá hallgatok. És évszakokra évszak jött el, nyár és fényhatás kiveszőben, hazudjak tovább magamnak? — A prédikátor egyre hallgat. Nem kérdezi: szól még a zsoltár? Én sem kérdem, hogy szeme partián bágyadt sugárban kik nyaralnak? Nem, kérdem azt sem, szívének fagyos Grönlandján kik telelnek? Semmit, semmit sem kérdezek mag! Már annyit sem. hogy ó-vonóján még meddig meddig zeng a kin? Az összetételt ismerem jól: szemében két csepp atropin. y e I e t — Ne félj — biztatta fel- hevülten Szerjozsa, — ránts ki! Pantyelejev átnyújtotta ne­kem a botot: — Tekerje, én pedig óvato­san kihúzom, nemhogy a ho­rog beleakadjon. Óvatosan tekertem, míg végre előbukkant Szerjozsa. Csupa mocsok volt a por­tól. Egyik kezében a tele­fonzsinórt markolta, a másik­ban féltett kristályvázánk megmaradt darabját. Pantyelejev nyomban sze< delőzködni kezdett: _ Ne haragudjon —mond­ta szerszámosládáját szoron­gatva, — holnap megjas il­latom a telefonját. E nész éjjel nem aludtam. Folyton csak járkáltam, ösz- szeszed egettem a csillár- és vázamaradványokat, maja felsebzett ujjaimat jódozgat- tam. Reggel csengettek. A kü­szöbön egy fiatal nő állt. _ Jó reggelt! — köszönt kedvesen. — A telefonköz­pont technikusa vagyok; teg­nap elromlott ugyebár a te­lefonja? Roppant megörültem, — Bocsásson meg — mond­ta a nő, — nem egyedül va­gyok. Tudja, az óvoda tata- rozás miatt zárva, a férjem munkában van, a gyereket nincs kire hagyni, ezért hol ő, hol én, magunkkal visz- szük Ingyen felügyelet ugye­bár ... Egyik nap vele van, a másik nap velem. Most éppen én vagyok a soros .,. — Ma anuci a sojos — szó­lalt meg Szerjozsa, elóbújva artyja háta mögül, és még mi­előtt bevághattam volna orra előtt az ajtót, otthonosan elő­renyomult. Fordította: Baraté Rozália SZABÓ DEZSŐ: VARRÓNŐK BÁRDOSI NÉMETH JÁNOS MADÁCH ESTÉJE Falusi álom, zordság és magány borult rád, mikor minden veszve már a gazdag élet, asszony és remény és csillag se volt életed egén. Csak leroskadtál magadba, borús álmokat látva, zordon koszorús, s a sztregovai köd, a gyilkos éj üldözött, mint a fojtó szenvedély. S mikor fogytán volt gyertyád és erőd, megálltát akkor a végzet előtt s a költemény, az Ember végzete. fölcsendült, mint a végzetes zene. a kőbedermedt dallam, a titok, mit rejtenek folyók, dolomitok. Az olvasó naplója: Gasztronómiai kalandozások Európában Amióta egy na­gyon rokonszenves főorvos szinte min­den kedvemre való ételtől eltiltott, foko­zott figyelmet szen­telek az ételek le­írásának. Legszíve­sebben szakácsköny­veket gyűjtenék, és nem is én lennék az első férfi, aki ezt teszi; de annyi min­den mást kellene gyűjteni és ez is drá­ga szórakozás. Ha­lász Zoltán újságíró — talán az utolsó nagy magyar ínyenc — jóvoltából azon­ban legutóbb cso­dálatos ismeretek birtokába jutottam. Halász kolléga sejt- hetóleg egész életét arra szentelte, hogy konyhatűzhelytől- konyhatűzhelyig kó­borolja végig Euró­pát és végül a Pa­noráma jóvoltából szépen illusztrált, majdnem négyszáz oldalas kötetben ad­ta ki kalandozásai emlékeit. Könyve ki­vételes kultúrtörté­neti érdekességű és emellett az első olyan! olvasmányom, melynek révén lírai hangvételű receptek­hez jutottam. Emlé­kezetes, hogy IV. Henrik francia ki­rály minden alatt­valója fazekába tyúkhúslevest kívánt. Henrik jószándékú király lehetett/ re­ceptje ugyanis így hangzik: Egy nagy leves főző fazekat félig megtöltünk hideg vízzel. Ebbe jön a megtisztított és fel­darabolt répa, pet­rezselyemgyökér, zel­ler, néhány káposz­talevél, pirított hagy­ma és egy velőscsont. Sóval, borssal ízesít­ve néhány percig forraljuk, majd fél­rehúzzuk a fazekat és gondosan leszed­jük a habot. Ezután ismét forrni enged­jük. Miközben faze­kunk csendesen forr- dogál, végére járunk a tyúkfőzéshez való előkészítésének. A megtisztított ba­romfi máját és szí­vét, valamint egy jó­kora füstölt sonka­szeletet, hagymát, ge­rezd fokhagymát, ke­vés petrezselymet ap­róra vágunk, s pép­pé finomítjuk. Tej­ben áztatott zsemlye­morzsával, vagy két tojással sűrítjük, só­nál, borssal, szere­csendióval fűszerez­zük. Mikor elkészül­tünk, a tölteléket a tyúk belsejébe tesz- szük, majd gondosan bevarrjuk az állat ha­sát, s a tyúkot a forrásba lévő levesbe tesszük... A levest — zsírját előzetesen leszedve — külön tá­lalják. Egy másik tálban, feldarabolva úgy szervírozzák, hogy mindenki ked­ve szerint vehessen a húsból és töltelék­ből. Inycsiklandóan finom ízeit kelleme­sen húzzák alá a melléadott pirított fehérkenyér-szele­tek.’’ (Krúdynak kel­lett volna megkós­tolnia!) Ez csak egy apró­ság. Halász ugyanis negyven körüli fran­cia receptet közöl, majd az olaszokat („spagetti az amtri- ceai asszonyok mód­jára’’), spanyolokat („torrero leves”), por­tugálokat, angolokat, belgákat, hollando­kat, dánokat, svéde­ket, norvégeket, finneket, svájciakat, németeket, osztráko­kat, cseheket, len­gyeleket. oroszokat, ukránokat, moldvaia­kat, románokat, szer- beket, horvátokat. szlovéneket, albáno­kat, görögöket, bul- gárokat és törököket, veszi sorra. Meg­tudható, hogyan ké­szül a görög spenót­torta, a hesseni hagy­maleves. a marha­hús-tea, a rfyúl szil­vával, a valenciai paella és még más számtalan. A gondos szerző úgy válogatta receptjeit, hogy azok itthon kapható alap­anyagokból is elké­szíthetők legyenek — legalábbis többnyi­re. Különösen érdekes a történelmi rész, mely a görög és ró­mai konyha finom­ságait taglalja. Az olvasónak nyomban elmegy a kedve a lucullusi lakomáktól, amikor megtudja, hogy a római kony­ha nélkülözhetetlen fűszere, a garum — apró tengeri hálák bel­sőségeiből készült. A sóban pácolt anyagot előbb napon rohasz- tották, majd egy két­részes tartály felső részébe helyezték. A felső részből egy szi­tán át az alsó tar­tályba csepegő átlát­szó folyadék volt a tulajdonképpeni ,,ga- rum". ÉtvágygerjeSz- tőbb a magyar kony­ha történetének be­fejező áttekintése, ér­dekesek a nagy ha­zai szakácsokra vo­natkozó adatok cs ér ­dekes Kalász Zoltán ncínsz könyv? is. Ö í.

Next

/
Thumbnails
Contents