Tolna Megyei Népújság, 1974. március (24. évfolyam, 50-76. szám)
1974-03-17 / 64. szám
Sági László, az őcsényi termelőszövetkezet agronőrausa rámolás közben egy naplóra bukkant A naplót felesóge öregapja vezette 1918. augusztus 1-től november 17-ig. Lacza József őcsényi lakos a magyar királyi 30. honvéd gyalogezred 12. századának honvédja volt Sági László a naplót elhozta a szerkesztőségbe. Ebből a naplóból közlünk részleteket Semmit sem változtattunk rajta, csak ahoi nagyon szükségesnek láttuk, stilizáltuk a szöveget e 1918. augusztus elsején ültünk fel a vonatra. Az eszéki nép könnyes szemmel vett búcsút tőlünk. Viszont mi is a legnagyobb sajnálatunkat fejeztük a nép iránt Nehezen váltunk meg a már megszokott helytől. Az utazás eléggé jól ment, mert minden ember jól felpakolt, jó hazai falatokkal. Augusztus 3-án, amikor elhagytuk szeretett hazánk határát az egész ezred elénekelte a Himnuszt. És az volt az egész nép vágyódása, hogy csak még egyszer láthatnánk meg szép Magyarország délibábos rónáit. Mikor a szép magyar fratár szélét átléptük, eljutottunk Ausztria hegyes-völgyes határába. Minél tovább jutottunk Ausztria belsejébe, annál közelebb ériünk a harccal feldúlt helységek felé. Görchöz érve, meg voltunk lepődve, a hajdan virágzó város helyett egy teljesen lerombolt várost pillantottunk meg. Amikor olasz földre értünk, kopasz kősziklák tűntek elénk, melyeken csak a havasi gyopár levelei virítottak. Amint egy népes állomáshoz értünk, sok olasz nő jött felénk, különféle cérnákat kínálva a magyar bakáknak. Kik megrohanták a cérnaárusítókat. Udinébe érve, egy, már gyümölcsét ismert fügefát pillantottunk meg, melynek nagy levelei közt a még zöld füge tündöklőit. TJdinét elhagyva különös látvány tárult elénk, ugyanis három ellenséges repülő harcban volt saját repülőinkkel. Egyszer csak egy olasz repülőgép lángok közt zuhant alá. Ez volt az első látvány a repülők harcaiból. Útközben találkoztunk a 17-es honvédezred embereivel. Legelső volt,, hogy érdeklődjek valami földi felől, de a legnagyobb sajnálatomra eggyel sem találkoztam. Továbbmenve átmentünk a Piave folyón, melyen fahíd vezetett át, mert a nagy vas- hidat az Azuriusz-offenzíva alkalmával felrobbantották. Az olasz repülők folyton keringőztek a fejünk felett. De végre élérkeztünk a nagyon várt pihenőhelyre. Tévén községbe. Alig pihentünk egy nap. már a második napon gyakorlatoz- tatták az ezredet, a harci teendőket ismertetve. A lakóhelyünk. melybe a századunkat elszállásolták, a legnagyobb piszokkal volt. ellepve... Te- vennel szomszédos faluban volt a hadosztálygázkamra, és oda minden egyes embernek el kellett menni, hogy gázmaszkját kipróbálja, mert itt már nagyon veszélyes volt a gázmaszka nélkül járni. Teven- ből egy heti ott-tartózkodá- sunk után. augusztus 19-én indultunk el. Négyórai utazás után megérkeztünk Fonzassó községbe. Nagy volt a sürgésforgás, az autók raja húzódott végig a szűk utcán. Vacsora után elmentünk a moziba, mely nagyon jól játszott Nagyszerű olasz darabokat adtak elő. De mikor a nagy hegyeket láttuk a képen, akkor már elment minden kedvünk. Mert gondoltuk, hogy biztosan mi is fogunk izzadni a hegymászástól. o Az eszéki szép napok után nagyon rossz napok következtek. A magyar közmondás is azt mondja: jó után. jót ne várj. És úgy is lett, mert napról napra rosszabb lett. Sorás községben két napot pihentünk. Alig hoztuk rendbe a községet rögtön hozzákezdett az ezred a gyakorlathoz. A gyakorlótér egy meredek hegy tetején volt. és odajárt az ezred, mindennap gyakorlatozni. Még itt sem hagytak az embernek pihenni. Szeptember 3-án felmentünk a rajvonalba. Különös érzés fogott el bennünket, újból elénk álltak a szenvedés órái, pedig már elég lehetett volna a szenvedésből. Az első két napon elég j$l viselte magát a diffó. De már azután másképp fogta a gyeplőt, folytonosan ' piszkált bennünket. Szeptember 10-én tőlünk balra, az Azelone hegyen támadott. Hozzánk nagy ágyútüzet adott te a ffigő, úgy, hogy a körülöttünk levő zöldellő hegyek teljes ismeretlenné látszottak, olyan volt. mint hogyha fel lett volna szántva. Ez alkalomkor éppen a 11. századnál voltam a telefonnál, hogy ha esetleg valami parancs jön, azt rögtön átvisszük a századpa- rancsnoknak. Jött is ám a parancs, hogy az olasz támad az Azenole hegyen, és a 12. század vegye fel a teljes harc- készültséget A pergőtűz után átmentem a paranccsal a századunkhoz. De azért mindig ágyúzták a rajvonalat, úgy, hogy óvatosnak kellett lenni, mert minden percben várhattam. hogy az életem kockáztatom. Nagyon vártam is azt a pillanatot, hogy a kavemá- ba érjek. Végre, mégis megérkeztem, de az ijedtségtől alig tudtam szóhoz jutni ... Szeptember 19-én újból támadott az olasz, de már az ezred ünk jobb szárnyán, a második és a hetedik századnál. A második századunktól el is vittek egy szakasz legénységet. Egy tiszt, aki 1917-ben a mi századunknál volt. meghalt. Más különös nem történt. Hanem azután megkezdődött az esőzés. Nem a legjobb volt ránk nézve mert a kavemábói folyton csöpögött, akárcsak kint a szabadban. Mindamellett, hogy vizesek voltunk, a helyünk sem volt valami kényelmes, mert a kaverna kicsi volt, és csak úgy alhattunk. ha ülve elszundítottunk. Huszonöt napi rajvonalszol- gáiat után, szeptember 25-én felváltottak bennünket a 29- esek. A felváltást a digó észrevette, és folyton ágyúzott. Egyik gránáttölcsérből a másikba estünk, mert a nagy sötétségben semmit sem láttunk. És az egész éjjelt a zászlóalj- parancsnokságnál töltöttük, hogy a másik két zászlóaljat fedezzük. Másnap este öt órakor indultunk le a völgybe, de folyton tűz alatt tartotta a digó az utat. amelyen mentünk le. Mikor az országúira értünk, már alig tudtunk menni. Végre mégis 29-én sikerült a régi pihenőhelyre érnünk, Sorásba. Itt már tiszta volt a levegő, már a tüzérségi tűzön túl voltunk. Rendes lakhelyünk és fekhelyünk volt. Hozzáfogtunk a tisztálkodáshoz, mert olyanok voltunk, mint az ördögök. A rajvonalban vizet is csak úgy ittunk, ha a gránáttölcsérekből hoztunk, mert minder» másnap kaptunk csak 2 deciliter vizet. Október 9-én fűződni mentünk Arzeé községbe. a fürdő nagyon jót tett fáradt testünknek. Egész időnk alatt az’eső esett, mely részben jó volt. mert mentve voltunk a gyakorlatoktól. Teltek a napok, és már-már közelgett az idő a rajvanal-szolgálatra. Október 18. Esett az eső. de azért menni kellett. Sorásból elindultunk délután hat órakor és este 10 órakor értünk Csizmonba, ahol a hegy lábánál levő barakkban megpihentünk. A digó folyton ágyúzott, és egy szomorú eset történt. A falu templomába a tisztiszolgák szállásolták magukat, és éjjel három órakor egy gránát vágott bele. Egy őrvezető meg három közember megsebesült. Az őrvezető súlyos sebet kapott és meghalt, a közembereket pedig a kórházba szállították. Csizmonból 19-én este hat órakor elindultunk az állás felé, és egy hosszú fáradtságos utat tettünk meg, fel a 2000 méter magas hegyre, ss a Masztár lágerban megpihentünk. Október 29-én élénk tüzérségi tűz volt. Folyton a mi kavemánk körül áskálódtak, úgy lőttek hozzánk, mintha csak láttak volna bennünket. A kavernából kibújni sem lehetett, még csak szükségein» sem. Délután kissé szűnt a tűz, és átmentem a 11. századhoz, hogy ha esetleg valami parancs jön, azt kézbesítsem. Nyílt terepen kellett átszaladni a hegy csúcsán, mert az állás teljesen szét volt lőve, de azért szerencsésen átjutottam. Körülbelül másfél óra múlva jött a zászlóalj küldönce, hogy három ember azonnal sátorlappal menjen a zászlóaljhoz konzervért. Ez valószínű visszavonulás lesz. Az is lett. öt darab konzervet kaptunk. A zászlóalj-parancsnokságon a legnagyobb felfordulást találtuk. A parancsnokság már rég otthagyta a helyét Onnan aztán mi is mentünk árkon-bok- ron keresztül, mert a szerpen- tinutakat is teljesen elpusztították. Egy helyen megpihentünk, és elkezdtünk enni. Sokáig nem ettünk, mert. nem lehetett sokáig mókázni, egy nehézüteg folyton utánunk tüzelt Egyszer egy robbanást hallottunk és a kövek potyogtak a páncélsisakjainkra. Barátom elkezdett jajgatni. Azt hittem, hogy megsebesült, de Icdőnösebb tSaja nem minthogy egy darab kő a vállára esett o November elsején reggel nyolc órára értünk egy völgyben lévő faluba. Itt elég jó helyünk volt. mert egy civil házban pihentünk meg. Másodikén továbbindultunk, de most már elég jó utunk volt, inkább egyenes volt. mint hegyes-völgyes. Egy 2400 méter magas hegy lábánál megpihentünk és a legnagyobb része a népségnek az ott lévő ütközetvonal raktárából pokrócot hozott, mert a régiek már nagyon ei voltak telve férgekkel. Reggel aztán útnak indultunk. fel a hegynek. Amint már jól felfelé mentünk, a bakatársaság elkezdett zúgolódni, hogy meg se pihentünk még. Hát egyszer csak jön egy főhadnagy lóhalálában, hogy fegyverszünet van. Ez a hír új erőt adott az embereknek és minden fáradtságot, elfeledve másztunk felfelé, örült a bakatársaság, hogy végre talán mégis hazamehetünk. A vacsora elfogyasztása után Kőszeghy ezredparancsnok egybehívatta az egész ezredet, és megható beszédet mondott 15-én értünk Pozsonyba. Éj* jej tizenegykor. Húzták a cigányok, hogy: „Kerek a káposzta, csipkés a levele, üljél az ölembe babám!” Mintha új lelket öntöttek volna aZ elcsigázott testekbe, mindenki ugrált le a peronra. Másnap éjjel egy órakor voltunk Sár- bogárdon. Az állomáson lévő söntés olyan volt. mintha gazdája nem lett volna. Katonák hevertek mndenütt. Én lefeküdtem egy asztalra, és ott aludtam reggel hatig. Hét órakor végre útnak indultunk egy tehervonattal. Ez meg olyan keservesen jött. hogy délután négykor értünk Szekszárdra, de már azt hittük, hogy megfagyunk a vagonban. Szekszár- don is vártunk egy fél órát. Fél ötkor végre elindultunk, és öt órakor végre hazaértem öcsénybe, a régen, epedve várt szülői házba. Megvolt a nagy öröm, a szülők és testvéreim közt. De legjobban én örültem. hogy végre a halál karmai közül kiszabadulhattam, és visszatérhettem a szülők hajlékába. Latra Józsefet a második világháború idején is bevonultatták. Nem tért vissza a harctérrőL KÖZLI: SZALAI JÁNOS wH^WMKmw wmm' ,2 f Játszó gyerekek a szekszárdi hadiparkban.
