Tolna Megyei Népújság, 1974. február (24. évfolyam, 26-49. szám)
1974-02-24 / 46. szám
Haílama Erzsébet: Nyár után KERÉNYI GRÁCIA! LEFELÉ A fények tompuld sa hány alkonyt festhet még rózsásra a szelek hiába tanítják repülni a fákat á levelek iránya csak lefelé, lefelé Még néhány romot rendbehoznék szépítgetném a kertemet még évítenék egy házat is ahol egyedül karácsony óznék a színek este feketébe hunynak a nappal mindig feketébe hal de az év vége kisimul fehérre a tél betakar, betakar- Az öreg Bali a Fekete-tengeren úszott, a tenger sűrű és fényes volt, alul mint az ólomérc, fölül furcsán lebegő, talán légnemű, vitorlák dagadoztak az öreg Báli körül, mintha egy kertben haj ókázna, kötélen száradó" dunnák között. Körös-: körül minden melegben fürdőit", testét könnyűnek érezte, pkár útnak is indulhatott volna" á légáramlatok tetején, mint egy súlytalan madár. — Vendel! — szólt be á felesége a konyhából. — Ugorj már le égy fej káposztáért! Az öreg Báli alatt megrecs- csent a karosszék, hetvenöt kiló nyomta a rugókat, a tenger fölszívódott, mint napsütésben áz esőfoltök. Az öreg Báli még sose látott tengert, "ámbár áprilisban töltötte be a hetvenedik évét, minden gyereke összejött a születésnapra, zoknikat új pizsamát és egy ezüstözött dóznit kapott. — Aludtál? — jött be a felesége, s ment is egyenesen A sarokba, hajolt a legkisebbik lánvunoka fölé, igazgatta a takarót, az ágyrácsok közé akadt csörgőt. •— Egy fenét! Csak ültem™ — Csak ülsz, naphosszat csak ülsz! Inkább az ajtót kennéd meg. már két hete hogy mondom, az ember csak™ Az öreg Bálit elöntötte az epe. Szemhéjai mögött még ott pislákolt valami távoli fény, nem tudta, mitől van éz a fájdalom a homlokában, talán megint frontátvonulás, de nem igazi fejfájás volt. inkább valami halovány csillogás odabent, amitől fel tudott volna zokogni. — Hagyjál már békén azzal az ajtóval! *— förmedt rá a feleségére. — Beszélt, mint a... — Ne orcjíts! — mondta az asszony sértetten. — Fölköltöd a gyereket, Az öreg Báli átment a konyhába, megfogta a cekkert, elment az ajtóig, visszafordult, tejet kell hozni vagy micsodát? — Káposztát — mondta a felesége, már más hangon. — Krumplis tésztát csinálok, gondoltam, vágok hozzá egy kis káposztát salátának, de ha látnál fejes salátát, azt se bánom, abból tudnék egy kicsit talán a gyereknek is, ha megfőzöm és hozzákeverek.« I Az öreg Bálit körülzümmögték a szavak, mint a szúnyogok, de nem szálltak rá, ahogy az igazi szúnyogok se csípték meg soha, nem szerették a vérét, erre valamikor büszke is volt, a felesége mint valami védekezőanyagot bocsátja ki magából ezt a sok beszédet, néha még magában is mondja és mondja, vagy a gyereknek, a kis Csillának beszél, az persze nem érti, csak rámosolyog a nagyanyjára és a nagyanyja olyankor boldog. — Üres a bukszám — mondta békességesen az öreg Báli. Nem mintha ő nem lenne boldog a kicsivel, hát dehogynem. Elmegy egészen a kis piacig, hátha ott kap fejes salátát, és a Kápolna utcán jön majd haza. benéz a kerítések mögé, a rozsdaálló szirmú őszirózsabokrok mögé, a kutyaólak mögé, az összegereblyézett szárazlevél-kupa- cok mögé™ Ne bámulj így! — szólt rá a felesége, olyan hangon, hogy sikolynak is beillett vöt, na. — Néha olyan vagy, mint egy ütődött vénember. Az öreg Báli réveteg pillantása a kezére szállt, tenyerében már ott feküdt a gyűrött húszas, bólintott, nem sértődött meg, csak elindult, lába rég hozzáidomult a keskeny lépcsőkhöz, sötétben is le tudott volna menni, sose vétette el a lépést, amikor a lépcsőház kijáratához ért, mégis könnyű, alig észrevehető szédülés fogta el, mentében megérintette a falat, nem támaszkodott, csak a kezét húzta végig a vakolaton, a homok- szemcsék végigkarcolták az ujjahegyét, s mire az utcárá lépett, már semmi baja sem volt De azért megijedt. Érdekes, az első őszi napok óta van ez vele. Hát megöregedett mégis, vagy mi? Amikor a szőlőből hazaköltözött, mindjárt elkezdődött ez a bambaság, el is ment a körzeti orvoshoz, a felesége ráhúzta a tiszta inget és kituszkolta az ajtón. Furcsa, kicsit dilisforma nő a körzeti orvos, sárgára festett haja csimbókokban lóg a szemébe, ha a receptet írja, bandzsít, az öreg Báli megfigyelte. A doktornő örökké mosolyog, sőt, vihog, mint egy túlbuzgó iskoláslány, nekiront az embernek, vészesen vékony, csupa- csont lábszárai imbolyognak, csoda, hogy össze nem rogyik, így papa, úgy papa, nyújtsa ki a nyelvét, nem kell félni, bekukucskálunk a torkába, mutassuk azt a hasikát. már csak az hiányzik, hogy azt mondja: legyen jó kisfiú. Az öreg Bálit megrémíti ez a hang, szorongva lép be a patikába, szorongva kapja be este a kis piros meg kis fehér tablettát, harmadnap már nem veszi be, lopva megnézi magát a tükörben. sose szokta, de most megvizsgálja karjának leffedt bőrét, nyakán a ráncokat, szétfeszíti a szemét és belenéz nedves, csupa-ér árkaiba, kileli a hideg és másnap egész nap fekszik, a felesége faggatására csak azt feleli, az időváltozás ráment a derekára, pedig a dereka nem is fáj™ A kis piacon nem volt saláta. az öreg Báli északnak vettek az útját, elhatározta, hogy elmegy egészen a nagy csemegeboltig, ahol mindig szokott lenni banán is, narancs is. Itt már új házak között futott a 6zéles út. Karókkal megtámogatott. fiatal fák álltak a járda szélén, koronájukat tépte a csípős novemberi szél. Az öreg Bali a barackfákra gondolt Janiék szőlőjében, jól becsavarta a kérgüket, tálán, ha minden jól megy. nem rágják ki a nyulak. Tavasszal, jó korán is kell majd permetezni a fákat, kérdés azonban, rá tudja-e beszélni a fiát, hogy időben kiVigye. nem apa, amíg hővösek az éjszakák nem al- hatsz kint, mit ajnároztok ti engem, nem vagyok gyerek, anya, szólj rá apára, megfázik kint, nem akar hazajönni, képtelenség hetenkint háromszor majd kétszáz kilométert autózni, csak mert apa ilyen makacs. nem hallod, mit mond a fiad,' Vendel, olyan vagy, mint egy gyerek, semmi szükség rá, hogy kint maradj, semmi munka nincs már ott, majd még engem szólnak meg, hogy az apám egy deszkabódában alszik egy deszkapriccsen, tudod te, milyen kényelmes ezen aludni? képzelem, apa, de hát értsd meg, nincs ott semmi sürgős munka, ami azokon az öreg szőlőkön terem, ugyan! majd egyik vasárnap... Az öreg Báli belépett a csemegeboltba, végigballagott a zümmögő hűtőpultok között, a halkonzervpiramisok és befőtthegyek között, elbámészkodott a soha nem látott italosüvegek tarka címkéin, megvette a salátát, egy asszony kávét darált a nagy kék vil- lariydarálóri, á daráló bőgött, majd elvékonyult a hangja, az asszony megütögette. a berregés fölerősödött, megint elhalkult és megint fölerősödött, tetszik még valami? kérdezte egy köpenyes kislány, nem, köszönöm, a kislány odébbment, fapapucsai csattogtak, sárga térdzoknit viselt és egy köteg papírt vitt a kezében, az öreg Bálit újra "elfogta a szédülés, de nem kellemetlenül, ahogy kinyitotta és behúzta maga mögött a nagy fémkeretes üvegajtót, a szédülés apró megfoghatatlan fényköreiből a műhely egyik sarka bontakozott ki, besütött a nap az ablakon, egy kék köpenyes, sovány lányka hatalmas 6üprű- je nyomán por szállt a magasba, egymáshoz verődtek és hullámoztak a fémforgácsok, valaki hangosan nevetett, föl- sivalkodtak és mély egyenletes hangon búgtak tovább a gépek, az öreg Báli éreztp egy reszelő hűs, lapos, tenyérhez- símuló tapintását és mutatóujja idegvégződésein a reszelő szemcséit, szag csapta meg, a szédülés boldog fénykörei eloszlottak, s ő ott állt egy papírüzlet kirakata előtt, kezében egy cekker, abban két fej zöld saláta, s mellette egy kisfiú azt mondta: öregem, te tiszta béna vagy. ez nem az a készlet! Két gyerek tapadt az üvegre, amely mögött körzők, színesceruzás dobozok, festékek, mappák, naptárak, legye- zőszerűen ágaskodó tollak és piros meg fekete műbőrbe kötött fényképalbumok álltak, az öreg Báli tétován eltávolodott a kirakattól, megindult Hazafelé és a fejében, valahol a szeme mögött megint nyilallott valami. Az öreg Báli már pontosan tudta, hogy ez ugyanaz a valami, mint a gyerekkorában érzett oktalan sírhatnék, mi sűrű, koromfekete estéken tört rá, amikor hársfavirág-illatot lebegtetett a szél és csontos gyerektérde sajgott a túlzásba vitt játék édes fájdalmától. Végigvonszolta magát a széles úton. ahol a karókkal megtámasztott fiatal fák viaskodtak. Az öreg Bálit is cibálta a szél, még jobban megnehezítette a járását, befújt a nyakába, az ing résén át petyhüdt, borzongó bőréig ért. Jani szőlőjében a deszkabódé falain a szél másmilyen volt, játékos kedvű muzsikus, bolondos táncosnő, lobogó hajú kamasz... Mit csinál, Báli bácsi, hernyókra vadászik? Hallja, Vendel bácsi, maga úgy ás, mint egy húszéves! Jó napot, Ejali úr, átjöttem egy kicsit, ha nem dob ki, hoztam egy kis bort, saját termés, tavalyelőtti, kíváncsi vagyok, mit szól hozzá! Mi lesz ez, kertkapu? Az annyát magának, arany a keze, I mi a fene volt maga, hogy ennyire érti™ Hasas felhők lógtak az égen; az öreg Báli érezte, hogy sötétedik. noha dél volt. fölnézett. talán esni fog, nehéz, hideg, őszi eső függönyzi el a várost, a távoli hegyek is nyúlós ködbe burkolóznak, az ablakon se lesz érdemes kinézni... Ahogy az öreg Báli körülhordozta tekintetét a szürke novemberi utcán, megakadt a szeme egy házon. Ott állt a ház az új házak egyforma sorában, négyemeletes, néma ház volt. homlokzata csupa átlátszó erkélyüveg, kihaltnak látszott a ház, csak az egyik harmadik emeleti erkélyen állt egy öregember. Kicsi, fekete posztóba öltözött öregember volt, fején fekete kalap, kezében egy pipa. Apróra zsugorodott, vén parasztember volt, állt az átlátszó rózsaszínű üveg mögött a hideg erkélyen egymaga és nézte a kihalt utcát. Úgy állt ott, mint egy kopjafa a temetőben, mint maga a megkövesült gyász, mint egy villámsújtotta, holt fa a folyóparton. Pedig élt az öregember, az öreg Báli — aki talán a fia is lehetett volna a fekete ruhás öregembernek — látta a moccanatlan bajusz és a kihűlt pipa fölött apró szemének parázsló pillantását. Az öregember, fent a erkélyen, nézte a karókkal megtámasztott fiatal fákat, amelyek lépetten állták az őszi szél meg-megújuló rohamait. — Hol voltál ennyi ideig! — sopánkodott a felesége, de nem is neki mondta, a kislánynak inkább, akit a karján hordozott, beszélt hozzá, míg egy fakanállal belenyúlt a fortyogó tésztalébe. — Látod, pirí- nyóm, azért rendes nagyapád van elment azért a salátáért a világ végére is. te Vendel, nem fagytál meg ebben az átkozott időben, mindjárt esik, ahogy innen bentről látom, vagy talán már esik is, még szerencse, hogy reggel... Az öreg Báli zsebkendő után markolászott és megtöröigett* a szemét, amit könnyesre fújt a szél. 1974. február 24. DUBROVNIK STAUB FERENC RAJZA
