Tolna Megyei Népújság, 1974. január (24. évfolyam, 1-25. szám)

1974-01-13 / 10. szám

m

re a kérdésre is feleljek —, az a kislány lett a feleségem, aki akkor már menyasszonyjelöltnek számított, hallgatólag, csak a hazakísérések hosszú beszélgetései és még hosszabb hallgatásai tették erőssé ezt a jegyességet. Sétáltunk és reménykedtünk.

Milyen volt a 47-es tél? Ilyen idealistán ragyogó? Csak ilyen? Csak a levelezőlapok porcukor-fehér fenyőfái adták meg a hangulatát, meg a hosz- szú szálú eső? Hiszen az országban ellentétes erők feszültek, a mi jövőt váró reménykedéseinkkel szemben nagyon is múltba forduló energiák .munkálkodtak. Az a kis MADISZ-otthon, amely három évvel korábban még leventeotthon volt, kis csapat számára volt csak otthon: még divat volt kinevetni, megmosolyogni, esetleg meg is fenyegetni azokat, akik a mi módunkra mertek reménykedni. Bennünk mégis ez volt erősebb. a bizonyosság abban, hogy valami jóra fogtunk ösz- sze, és megérjük gyümölcseit is a kertészkedésnek.

A leveled, Laci, arra emlékeztet: érdemes volt álmodozni:

o

...Az utcák ott köröskörül megváltoztak. A fiúk, akikkel együtt kezdtünk, nagyjából ugyanilyen leveleket írhatnának. A felvázolt jövő formát kapott. Nem könnyen kapta meg, volt nehéz és keserves hónap, kis fizetés és nagy békekölcsön.' csalódott idegesség és felzaklatott reményvesztés. De leveled itt, a fe^ hér kórházi éjjeliszekrényen, üzenet arról, hogy alapjában sikerült, hogy nem volt hiába, hogy értelme volt, hogy igazat álmodtunk, reális varázslatot.

Az életünkbe új szavak vonultak be: számítástechnikától a képernyőig, a távlataink módosultak. Vágyaink és örömeink is átalakultak: néha elnézem a térképen a városokat, amelyekbe nemcsak az óhaj, de a repülőgép is elvitt immár a szárnyain és eszembe jut régi gimnáziumi rendtartásom paragrafusa, amely szerint a tanuló a város határának elhagyására csak a szülő által aláírt kérelem igazgatói láttamozásávai kaphat engedélyt...

Mi, akik — emlékezz a „légó” éveire — kondenzcsíkok alatt nőttünk fel, megértük még alig deresedő fejjel az égbolt kitárulását. Sok' zárat letörtünk és a gyerekek olyan tudományokat tanulnak, amelyeknek a nevét sem tudtuk akkor. Gépkocsi volánjánál, vagy szerkesztőségi asztalnál, egyformán azt mondhatjuk: nem választottunk rossz utat.

Köszönöm a leveledet Laci, talán nem neheztelsz a nyilvános válaszért; Takler Jancsival és a többi régi baráttal és ismerőssel együtt, egész családoddal együtt szívből ölellek.

(Ja, igaz. A vén bőrkabát már nincs meg. Pedig néha felvenném. Emlékeztetőnek.)

BAKTAI FERENC

(Megjelent a Népszava 1973. karácsonyi számában.)

/ ■

Száztízezer falusi fiatal a KISZ termelési versenyeiben

ban. a különböző vetélkedőkön és pályázatokon, társadalmi rriunkaákciókban. Az élelmiszer- és fagazdaságban. a vízgazdálkodásban, valamint az ÁFÉSZ-ek területén 2400 ifjúsági brigádban 23 000-en dolgoznak.

A KISZ védnökségi mozgalmaiban ötezer falusi KISZ- szervezet és 3500 úttörőcsapat tevékenykedik. Az ország- fásító védnökség és környezetvédelmi munkában például évente 6—9 ezer hektár területen ültetnek fákat, ligeteket. a II. tiszai vízlépcső építésébe és mezőgazdasági hasznosításába. a táj üdülőkörzetté^ fejlesztésébe — ugyancsak védnökségi munkában — ezernél több KISZ-szervezet és csaknem 800 úttörőcsapat kapcsolódott be. Munkájuk mérlege: 120 gazdaság 50 000 fiatalja csaknem 400 000 óra társadalmi munkát végzet:. Az állattenyésztés, az állati eredetű termékek feldolgozása és forgalmazása során jelentkező feladatok teljesítésének hatékony segítésére fokozott figyelmet fordítanak az élelmiszergazdaság ifjú kommunistái.

A Kiváló ifjú mérnök címért az elmúlt évben 430-an versenyeztek, a Szakma ifjú mestere címért pedig több. mint 2200-an küzdöttek A fiatalok szakmai fejlődésének fontos eszközei a különböző vetélkedők: az elmúlt három év során 433 vetélkedőn csaknem tízezer mezőgazdasági és falusi fiatal adott számot szakmai, politikai felkészültségéről. (MTI)

Dolgozókat felvesz

A Lőrinci Fonó felvételt hirdet 15 éven felüli lányok részére. A betanulási idő 1 hónap. Kereset 1950—2600.— Ft, a betanulás után. Vidéki lányok részére szállást biztosítunk. Cím: PÍV Lőrinci

Gyár. Budapest. 1183 Gyomról Út 85—91. (1«

Az élelmiszer- és fagazdaságban. a vízgazdálkodásban és az ÁFÉSZ-eknél dolgozó falusi fiatalok a szocialista mpnkaveísepy , különböző ifjúsági formáibaii tevékenykedve mind eredményesebben segítik; a szúkebb munkahely s az egész népgazdaság terveinek végrehajtását — állapították meg a közelmúltban a KISZ Központi Bizottságának jlletékesei, mérlegre téve a falusi fiatalok részvételét a gazdasági építőmunkában.

Az elmúlt esztendőkben az ezen a területen dolgozó csaknem 300 000 fiatal közül 110 000-en- vettek részt a KISZ által szervezett termelési versenyek -különböző formáiban, a ■ védnökségi munkában. a kiváló mozgalmakfotó: G. K.

Az a negyvenhetes tél

Válasz Dallos Lacinak, Szekszárdira

A legújabbkori magyar újságírás egyik legmarkánsabb alakja volt. Számunkra kétszeresen kedves, egyszer úgy, mint az egész országnak szóló kolléga-elvtárs, másszor úgy, mint rövid élete végéig hűséges lokálpatrióta, valóságosan hűséges szekszárdi. Alább közölt utolsó cikke is szeretett szülővárosához, — városáról szól, amelyet annyira szeretett, hogy soha sem szűnt meg dorgálóan ostorozni. Ha nem félnék a félreértésektől, azt mondanám, benne temetjük az egyik utolsó ős-szekszárdit.

Elbúcsúztatjuk Baktai Ferenc elvtársat, aki nekünk Ferinek marad meg örökkön örökké, amíg az emlékezet megőrzi azokat, akik itt a legválságosabb időkben tenni mertek. Mert Feri közöttünk volt, az elsők között is a legelső sorban, amikor igazságot kellett hirdetni, a párt szavát hirdetni a bizonytalanságban, a hitetlenségben.

Utolsó cikkében milyen szépen emlékezik a tanitókról, és tanítóvá lett maga is. Tanultunk tőle mi fiatalok és nem szégyelltek tanulni az idősebbek sem. Szavát emelte akkor, amikor a szót-emelés bátor tett volt, s merte, tudta hirdetni igazunkat a hétköznapok tennivalói közepette.

Hittünk neki.

Így tudott válni próféták ivadékává egy tisztességes szándék érdekében. így őrizzük emlékezetünkben.

Bohém volt élete utolsó szakáig, kedvesen szeretni kellett. S leginkább azt sajnáljuk, hogy soha többé nem látjuk széles mosolyát és nem olvashatjuk írásait, amelyek sirattak, nevettettek, de főleg tanítottak.

Nekünk nehezebb, Feri, mert mi Téged nélkülözünk.

A levelet kórházi éjjeli- ' szekrényemre tették le, azóta' gyakran előveszem. Örülök neki, ahogyan az ember a nagyon meglepő és kedves üzeneteknek szokott. Örülök neki, ahogy az ember a lassan távolodó ifjúkorból érkező muzsika szavának örül, a fiatalság ismételhetetlen varázsának.

Az az ősz és a tél, az 1947/48-as, növekvő várakozások és a csökkenő bizonytalanságok esztendeje volt. Most, hogy leveledet olvasom

— pedig őszintén szólva, arcodra csak igen halványan emlékszem — érzem a Barti- ■ fiúról fújó szél friss szagát és a kis Arany János utca ereszéiről csörgő esővíz nehéz csönpenéseit is hallom. Abban az utcában sétáltunk ketten, két kislányra várva.

Erről a sétáról írsz nekem, Laci, aki most egy társaságban szóba ejtetted a nevemet

— és a közös emléket. Megírod vénséges vén bőrkabátomat. nyilván, hogy jobbarf hitelesítsd az emlék valódiságát — és a témákat, amelyek akkor témáink voltak.

Miről beszélgettünk, miről beszélgetett két fiatalember egy esős szekszárdi utcán 1947 végén, lehúzott redőnyű kis műhelyek előtt sétálva, kislányokra várva? (Bocsássátok meg a hihetetlent, ennek az írásnak mai fiatal olvasói, de most számotokra Dallos Laci leveléből idézek.)

„Ha jól emlékszem, rajtad egy igen öreg bőrkabát, rajtam meg egy katonaköpenyből szabott ruha volt. A legnagyobb álmom akkoriban egy kék lódenkabát és egy új kalap volt. Te akkor mesélted, milyen lesz a jövő; én hittem is, nem is. És bizony, sokkal jobb lett, mint ahogy azt elképzeltük akkor."

Szóval Laci, közös emlékünkből az világít ki negyedszázadnál hosszabb idő távlatából, hogy — lányokra várva — politizáltunk az esős Arany János utcában, beázó cipőtalppal, nagyon szegényesen öltözve, nem túl gazdag vacsora után ... politizáltunk.

A jövőről beszélgettünk.

Arról a jövőről, amely ma jelen.

Milyen lett Laci számára?

„1932-es vagyok, 48-bav autószerelő inas lettem a Maj- dán-cégnél, 50-ben szabadultam, 58-ban megnősültem. A fiam most került el Zalaegerszegre, egy új számítástechnikai szakközépiskolában tanul, ott is lakik, kollégiumban. Piszokul hiányzik. Lányom ... most 6 éves, remélem, ő még marad. Tanácsi vállalatnál dolgozom 17 éve — először mint szerelő, most mint személygépkocsi-vezető ..

„Sokkal jobb lett, mint ahogy elképzeltük’’ — írod Laci.

Cuppog az esővíz az Arany János utca macskakövein, koppan a cipőnk sarka.

e

Milyennek mondhattam a

jövőt?

Kezdő, fiatal újságíró, MA- DISZ-ban és néhány nagy tekintélyű, szeretett helyi pártvezető. Prantner Jóska bácsi, Bihari Ottó „iskolájában” nevelkedett tegnapi tiszt, viselő ... próbálgattam felvázolni a jövőt. Töprengve, temérdek hozzá nem értéssel, de nagyon-nagyon sok reménykedéssel.

Most megérkezik az igazolás negyedszázados hitelességű pecséttel.

Laci fiának jövőjével, aki számítástechnikát tanul Zalaegerszegen.

Zalaegerszeget, a jóformárf falucska megyeszékhelyet egyszer láttam addig, két légitámadás hullámszüneteiben, 1945. januárjában. Hogy ott a mi férfikorunkra — ott vagy bárhol másutt — számítás- technikai középiskolák fognak működni, egyáltalában, hogy konkrétan, kézzelfoghatóan milyen lesz a jövő, arról egyikünk sem tudott. Még a jövő fátyola rejtette az 50-es éveket is, amelyeket a mai gimnazista a történelem- könyvből ismer meg.

De a jövő biztató voltábart nem kételkedtünk.

Nem tudom, feltűnt-e az olvasónak a levélidézetben egy mondat. Azt írja benne Laci, hogy legnagyobb vágya egy lódenkabát volt. Álljunk meg egy percre.

A lódenkabát már karikatúra-témának is elavult. Azt a korszakot szoktuk vele jellemezni, amelyben a háború utáni szegénység egyik első elhárításakérft sikerült tisztességes, bár egyforma felöltőbe bújtatni az egész országot. A lódenkabát képzeletünkben egyenlő az unalommal, a sematizmussal, a fantáziátlan sivársággal.

Tessék, Dallos Laci: volt idő, mikor még ez is álom volt, távoli, szép remény.

Q

Minden lehet nagy reménység, attól függ, honnan nézzük. Amikor, ezeket a sorokat írom, túlzás rfélkül mondhatjuk, történelmünk eddig leggazdagabb karácsonyára készülünk, mert az örömérzésnek akkora a divatja és a lehetősége, amilyen — tömeg- méretben — a nagyapák legbékebelibb békéjében sem lehetett. Mi, akik jó kabátokról álmodtunk, ma már természetes otthonossággal--mozgunk 1973 lehetőségei között, amikor a fiatalok karácsonyi kívánságai közt az új magnetofon vagy sztereó rádió egyáltalán nem „dobogós” versenyző.

Milyen volt a 47-es karácsony?

Bizony szerény. Nem merném elsorolni azt, amit akkor adni és kapni tudtam. Pedig már volt forint, de még igen nehéz volt a puszta megélhetésen túl, a legszükségesebben túl bármiről is gondoskodni.

Es vidáman sétáltunk, kislányokra várva. Igen, a mai feleségemre, mert — hogy erA Dózsa György utca lépcsői Szekszárdoa-