Tolna Megyei Népújság, 1974. január (24. évfolyam, 1-25. szám)
1974-01-27 / 22. szám
V T * f ♦ A versolvasás művészete BÁRDOST NÉMETH JÁNOS: EMBERI TISZTESSÉQ Én nem repülnék a Holdba soha a Földön keresném meg a biztos otthont külön küszöbbel, lánggal, hol nem szedik meg magányod gyümölcseit, termésedet se lopják meg, a ház. haza tiéd, ehhez kerítsünk kxbírhatót, melyben a világ megszüli a harmóniát, az emberhez méltó valót, bombák, butaság, nyomorok ellen ezt tartsa meg a szellem, aztán jöhet a több a csillagokig szikrázó csoda de addig: mérnökök, költők, kőművesek építsetek emberi tisztességet itt és mindenütt a dologtevő Föld hasznos terein. BÉNYEI JÓZSEF: ELÉQIA Karomra hullanak az ágak ősz van és sehol sem talállak Szemem arcom már üres tőled árnyékaim is egyre nőnek Szívemből is lassan kiejtem aki valaha voltál bennem csak dobog dobog üres ágya visszhangját belül nem találja Már elolvadt arcod varázsod Hulló őszben egyedül állok Néha már azt hiszem, köny- nyebb verset írni, mint olvasni. A költők megszaporodtak, s ugyanakkor a versolva- 6ók száma — úgy tűnik — csökkent, ami nem kívánatos arányokat hozott, A versírásról persze senkit nem lehet eltiltani, inkább arra lenne szükség, hogy az olvasók kerüljenek közelebb a vershez. A magyar irodalom világszínvonala a líra, szoktuk mondani, s ez így is van, de a legtöbb olvasó bizony nem áll világszínvonalon. Az alapoknál kellene kezdeni, lépésről lépésre nyitva meg a vers világát, nem feledve, hogy egy jó olvasó mindig többet ér, mint egy közepes költő. Jó olvasónak lenni azonban feladat, a versek nem nyitják meg első szóra titkukat A jó vers minden sora, minden üteme él, személyes közünk van hozzá, csak meg kell hallani szavát A rossz verssel nehezebb a helyzet. Egy napilap irodalmi gondjait viselem, amiből az is következik, hogy rengeteg verset kell elolvasnom S amikor a szerzők aggodalmas arccal azt kérdezik, de hát mitől nem jó a versük, alig tudok válaszolni. Mert igaza van a szerzőnek: Fánika szemében a csillagos ég ragyog, s azt is elhiszem. hogy egy mosolyáért a lába elé rakná a világ minden kincsét, márpedig ő ezt írta meg, pontosan úgy, ahogy van. hát akkor miért nem tetszik? A kérdés nem ilyen egyszerű, s nyilván meggyőzőbb, ha a jó verset hívjuk segítségül. Erről ugyanis több szavunk van. s bármily bonyolult az anyaga, a megértés szinte társ« szerzővé avatja az olvasót, hisz a vers ezzel birtoka lesz, személyes tulajdona, melynek minden része benne él tovább, formálódik, s felel élete egy- egy pillanatára« Ha Pesten az Üllői úton járok. mindig Kosztolányi versét mondom magamban, pedig az Üllői úthoz semmi személyes emlékem nem kapcsolódik, ■ azt végképp nem mondhatnám el fáiról, hogy „ti voltatok az ifjúság”. Az Űzd és Borjád közötti út Petőfi emlékét idézi, s aki — mint én is — soha nem ült négyökrös szekéren, s csillagot se választott Erzsikével, mégis az idill boldogságát érzi, szerelmi idill nélkül is, mert a vers, ahogy hibátlanul épül. bennünk is egy érzés, személyünktől függetlenül U személyes érzés hangulatát kelti. Nem példát mutat, nem Is ösztönöz cselekvésre, hisz ettől a verstől indíttatva egyáltalán nem biztos, hogy valaki is választott magának csillagot, de részesévé tesz egy eseménynek, melyben részvételünket a vers keretei teszik lehetővé. A vers „keretei” valójában teljes világ, mely szóból és gondolatból épül fel. A kettő mindig együtt hat: az a tény, hogy Petőfi a borjádi úton szí. .erezett egy lánnyal, legföljebb adalék életrajzához, mely nem is sejteti a verset Népújság 8 1971. január 27. Idézzük Arany néhány sorát a Katalinból: A völgyi csendes tiszta tó Melynek vizéhez fogható Tttkört a hold, ha este kel, S a nap, midőn kényén delel, Csak néhol és elvétve lel. A táj zenébe olvad, s a vers jambikus lejtése, a rövid-hosszú szótagok szabályos változása érzékletesen csengő rímekkel varázsolja elénk a derűs tájat. A képet teljessé tevő hármas rím (este kel — delel — elvétve lel) önmagában is bravúr, de rfem öncélú: amikor harmadszor felel a rím, szinte elnyugszik a táj, amit a nagyon pontos jambus szabályos lüktetése külön is érzékeltet Természetesen szó sincs véletlenről. Arany nagyon tudatosan használja a jambust, ahogy a nyolc szótagos sorok változó tagolása is a mondanivalót szolgálja. Ha a jam- busokat trdcheusokkal cserélné föl (hosszú-rövid), megváltoznék a sor zenéje, élesebb lenne, keménvebb, mint Vörösmarty versében, ami ugyancsak nyolc szótagos: Egy szegény nő, Isten látja, Nincs a földön egy barátja. Még egy példát, Petőfitől, a Tündérálom négy közismert gyönyörű sorát: Egy hattyú száll fölöttem magasan, Az zengi ezt az édes éneket — óh, lassan szállj és hosszan énekelj, Haldokló hattyúm, szép emlékezeti Látszólag na gvon egyszerű sorok: mindegvik tíz szótag, jamhusok. De ha csak a jam- busokat keressük benne, a sorok majdnem zörögnek; Arany tiszta időmértékéről itt szó sincs. De amire ott már utaltunk, a sorok belsó elrendezése. itt fokozott azereoet kap. Ha tagoljuk a sorokat már rfem a Jambus lejtésére ügyelünk, hanem a sorok saját zenéjére, mely együtt & az elbeszéléssel.’ Egy hattyú száll / fölöttem magasan (4—6) A postabontás után tizenkét levelet tettek Kovási főelőadó asztalára. Az egyik magánlevél volt Ebben az át lőtt: „Pukkadj meg ne- vednapján, te beképzelt, basáskodó alak". Aláírás persze nem volt a kétsoros levél végén és Kovási azon töprengett ki írhatta, ki gyűlöli ennyire? Rövid önvizsgálat utón megállapította saját magáról, hogy jó ember, a légynek sem vét és a levél két vádja is alaptalan, mert nem beképzelt és nem basáskodó. Azután neve napjára gondolt. Holnapután lesz, a levélíró kívánsága tehát az, hogy holnapután pukkadjon meg. Kovási ezután azon kezdett töprengeni, hogy nem bírálta-e túl enyhén magát? Tényleg nem vagyok beképzelt? — nézett önmagába. Persze, hogy nem. És basáskodó? Nem! A középiskolában kitűnő tanuló volt! Az zengi ] ezt az I édes éneket (3—2—5) Óh lassan szállj / és hosszan énekelj (4—6) Haldokló hattyúm / szép emlékezet (5—5) A második sor beosztása lehet 5—5 is, bár akkor elvész a visszamutató hangsúly (az zengi), aminek funkciója van: itt fordul a versszak az általánosból az egyedibe: a tényközlést a megszólítás teszi személyessé. S ami ennél fontosabb, a sorok feledhetetlen zenéje egybefolyó muzsika, mely a hattyú méltóságteljes röpülé- sét idézi, zeneileg pontosan úgy, mint A négyökrös szekér ismétlődő párríme a lassú éjszakai utazást. A romantika úgy hitte, hogy a költő vátesz, afféle garabonciás. aki az ihlet révületében szinte a kabátujjából rázza ki a verseket. De erről szó sincs. Ahogy velejéig hamis az a Petőfi-kéo is, amiben nemzedékek hittek; a kicsapott diák, az obsitos katona, a vándor- színész egy lángelme külsé- geit jelentik csupán, ám ez a fiatalember, akiben emberöltők után is csak egy istenáldotta tehetséget láttak, kora legműveltebb embere volt! Alig múlt húszéves, s tökéletesen bírta a latin, francia, német, angol nyelvet, amihez nem elég az istenáldotta tehetség, szorgalom is kell hozzá. S mennyi mindent tudott mégl Történelemből, politikából, irodalomból, jogból; a legtöbb kortársa bizony elbújhatott mellette. S abban se lehet kétségünk, — bár igazán haszontalan az ilyen képzelgés — hogy 6ok minden másként alakul a dicső és tragikus napokban, ha a közügyekben nagyobb szerep jut neki. Kora legműveltebbje volt, de ugyanezt mondhatjuk Balassiról, Zrínyiről, Csokonairól is. S ebből az következik, hogy végképp le kell számolnunk a romantika vátesz- szemléletével: nem az ösztön, hanem a tudatosság vezetett minden nagy költőt, Ez már egy újabb kérdésre is választ ad. A vers. amely mindig tudatos építmény, mely a szerencsés pillanat mellett erudícló, szorgalommal szerzett ismeret eredménye is, ugyanilyen tudatos olvasót tételez fel. Aki ösztönösen közeledik a vershez, megsejthet belőle valamit, de soha nem fogja birtokolni az egészet, valami mindig zárva marad előtte. Meg kell tehát tanulni verset olvasni. Mert a jó vers mindig több, mint amit az első pillanatban mutat: szó és zene kölcsönhatása, melynek minden eleme egyformán fontos, önmagában egyikkel se megyünk sokra. A jó rím, bármilyen tisztán csengjen is, nem minden, egyébként is, nem biztos, hogy a legtisztább csengés kelti az igazi hatást. Itt van például Kosztolányi egy ríme (Ének Virág Benedekről); és dicsérvén a Poézis hatalmát', átnyújtott volna versemért egy almát. Az első pillanatban úgy tűnik, hogy a hatalmát szóra jobb lenne, ha Virág Benedek hat almát, nem pedig csak egyet nyújtana át, de a művészi ökonómia beéri eggyel: ebben az esetben több, mint a hat. Babits ír egy helyen Ady párríméről: Vagy láng csap az ódon', vad vármegyeházra, vagy itt iil a lelkünk tovább leigázva. Olyan ez, mondja Babits; mintha egy meteorológus azt mondaná, vagy jó idő lesz holnap, vagy rossz. De hát nem itt van a vers nyitja. A függő kérdés forradalmi buzdítássá válik, azzá teszi a megfogalmazás biztonsága; az a Láng, ami szinte kicsap a vers minden szavából. S valahol itt is vagyunk a költészet lényegénél: vers az, amit prózában nem lehet elmondani. „A tartalom nem a vers tartalma, — írja Kosztolányi. — Eszme és érzés pusztán anyaga a versnek. A vers mivolta az a mód. ahogy megalkotódon, a kifejezés csodája”. mert „egy művészi alkotásban minden szükségszerűen a helyén van, akár az égbolton a csillagok, s a szavak változhatatlan csillagászati törvényeknek engedelmeskedve, keringenek és tündökölnek.” De aki nem ismeri a versek csillagpályáinak törvényeit, nem válhat a titok részesévé, szegényebb lesz, kívül marad a megértés örömén, S hogy miért fontos ez? .... birodalmak estek nem kapva lélegzetnyi verset — írja Illyés, ■ az egyes ember is esendővé válik a ver»' sek titka nélkül. SSÁNYI LÁSZLG j Á névtelen levél A hivatalban pedig mindig okosan alkalmazkodott feletteseihez. Arra a megállapításra jutott, hogy valaki a hivatalból küldte. De ki haragszik rá? A Korponai? Igaz. a múltkor jól összeszidta ezt a Korponait, de meg is érdemelte. Két tételt kifelejtett a karcagi kimutatásból. Vagy valaki kívülálló? A közértben veszekedett, mert sonkavégeket kapott. De inkább mégis valaki innen a hivatalból. Talán a Kramács? Az mindig olyan gúnyosan mosolyog, amikor ő valami hibára figyelmezteti. A múltkor pedig megkérdezte ez a Kramács, hogy arányban van-9 a kis hiba a nagy le- tolással. Ö lesz az! Kovási Károly jött be a bérelszámolóból egy kimutatással. Megpillantotta a névtelen levél két sorát és elnevette magát. — Nini, a sógorom levelei Megismerem a levélpapírját. Ö is csuda vicces ember, akárcsak én. Két hét óta tréfából mindennap küldözgetünk egymásnak ilyen gorombaságot Hogy került ez ide? Persze tévedésből, hiszen névrokonok vagyunk. A főelőadó most megnézte a borítékot Hát igen... Kovási Kovási. Tehát így jutott az ő postájába! — Na, itt van a levele, vigye, véletlenül jutott hozzám — adta oda mosolyogva, megnyugodva, felszabadultan. Tehát ne ő pukkadjon meg és nem ő a beképzelt basáskodó. Dolgozni kellett és egy Kramócs-jelentés került a kezébe. — Hallatlan — morogta. — Kivont egy tételt összeadás helyett! És ilyen fontos ügyben I Felvette a Wiefeafa — Kramács kérem, jöjjön be. Amikor beosztottja belépett, alaposan, úgy istenigazában meg akarta neki mondani lesújtó véleményét. — Hát ide figyeljen, Kramács — kezdte vészjósló hangon, de azután eszébe jutott a névtelen levél. A basáskodás... — Hót ide figyeljen, kedves kartársam — folytatta halkabban, — ha nem tévedek, ezt a két tételt össze kellene adni. Kérem, legyen szíves, nézzen utána és javítsa ki. Kovásinak most szinte fájó hiányérzete volt. Még hogy kérem és legyen szíves... Fegyelmi I Áthelyezés a segédhivatal alagsori barlangjába) Igen, ezt kellett volnál De ő jó ember. Hiszen az imént állapította meg önmagáról. Ezért kellett olyan szépen, halkan beszélni ezzel a lehetetlen Kramáccsal. Dühösen nézett utána. Meg tudta volna ölni.... Palásti) éuH
