Tolna Megyei Népújság, 1973. november (23. évfolyam, 256-280. szám)
1973-11-11 / 264. szám
1 (Részlet) Hónapokig tart ez az időszak, mikor a gyerek még egy szót se tud beszélni, de már sok mindent megért. Ül az ágyban a kis néma, és néz, figyel, hallgatódzik. — Tessék lefeküdni — kiáltok rá tettetett szigorúsággal. Mintha valami rosszaságon kaptam volna, úgy bújik le gyorsan, vágja le magát, de közben tovább les a nagy diószemeivel, látja, hogy nevetnek raita, és vigyorogva, boldogan kel fel megint. Csak játék. S már várja, hogy megint rákiáltsak. Figyelem, hogy fiaim is egyre. többet sündörögnek körülötte. — Nekem nehogy megint tűt tegyen az ágyába vala- me'yikőtök! — mordulok rájuk, mert múltkor egy varrótűt szedtem ki alóla. — Nem is mi voltunk! — tiltakoznak felháborodottan. Hallom egy nap a konyhából, hoev nagyon vígan vannak odabent. Belesek az ajtó résén. aztán szaladok anyjáért a fürdőszobába. — Gyere, hagyd a mosást, ezt muszáj megnézni. Panni kint van az ágyából, és Petyó ölében ül a reka- mién. A lepedőjét is kivették, Kisdombi és Gergő fogja kétkucskál Pannira. Hol eltűnik, hol kibújik, egyszer fönt, egyszer lent, mindig más fintort vágva. Hol az arcát fújja fel kétfelől, hol a száját tátja ki, és hülye képpel lógatja ki a nyelvét, hol vicsorog és ugat — félelmetes tehetséggel játsz- sza a háborodottat. Panni nézi, tudja, hogy ez neki szól, s minduntalan felkacag úgy, ahogy még soha nem láttuk nevetni, teli tüdőből, hangosan. Petyó félrehúzza a nyakát, úgy lesi félhátulról, hogy nevet, s még Kisdombi és Gergő tekintete is felváltva jár Andrison.és Pannin, ők is azt élvezik legjobban, ahogy a kicsiből ki-kibuggyan az öröm. Tudják, hogy most erre megy a játék, minél csengőbb hangokat csalni ki ebből a csudálatos kis emberi hangszerből, amelyik nemrégen még csak nyekeregni tudott... Kicsi a rés, alig egy ujjnyi, de nem merem kijjebb nyitni az ajtót, nehogy megriadjanak. Visszafojtott lélegzettel figyeljük őket. Anyja izgatottan oda-odasúgja: — Most nézd a Pannit! Most! Látod? Látom. S úgy érzem, az ilyen ritka- pillanatokért érJUHÁSZ GYULA: MUNKÁSQYERMEKHIMNUSZ Előre, föl, fiú, leányok, Mienk a föld, mienk az ég. Nekünk teremnek a virágok És minket vár a messzeség! Induljunk vígan és remélve A boldog, szép jövő elébe, Mienk a hely a nap alatt, Míg szívunk bátor és szabad! Előre föl és kéz a kézben Táncoljunk, míg csak zeng a dal, Miénk az erdők és a rétek, Ujjongjon mind, ki fiatal! Öröm zászlaját hadd emelje ' A lelkünk, boldogan repesve. Remény zenéjét hadd lobogja A szívünk, egy érzésbe forrva! Előre, föl, miénk az élet A széles földnek kerekén, Szemünkben csillog az ígéret És bennünk ring a jóreméfiy! Fiúk, leányok, lépjetek be A vidám és békés seregbe. Mely rózsáidat hinti szét Barátság és testvériség. / Fotó: Komáromi Zoltán Varga Domokos: Lány, de jó
