Tolna Megyei Népújság, 1973. november (23. évfolyam, 256-280. szám)
1973-11-01 / 256. szám
i Csengey Dénes: Alkonyat A piszkoszöldre szikkadt akáclevelek reménytelen mozdulatlansággal csüngnek a fákról, a hazaeregélő tehenek Iába nyomán felszálló por lustán visszaszitált az útra, a ve- rejtékcseppek nehezen száradtak meg a mezőről jövők arcán. A mozdulatok tétován keresgélték a belenyugvás vastagon gomolygó ködétien eltévedt akaratot. A feszültségek elernyedtek, mielőtt indulat, vagy kiáltás lehetett volna belőlük, a harangszó szinte megállt a levegőben. Az öreg Sándor a háza előtt üldögélt, a kis deszkapad fölé görnyedő diófa árnyékában. Amióta egyedül élt, mindennap itt várta meg az estét. Itt nem érezte magát olyan nagyon aprónak, nem nézett rá minden sarokból az üresség, nem vánszorgott olyan embertelen lassúsággal az idő, mint a házban; itt nem hallotta azt a borzalmas ketyegő csendet. Ült, pipázott, oda-odabólintott az arra menők „jó estét, Sándor bácsi”-jára. néha törölt egyet-a bajuszán, vagy egy fáradt legyintéssel elzavarta az orrára szem telenkedfctt legyet. „Megint este lett” — bámult a Nap vörösre szelídült arcába, ég valami szomorú elégedetlenséget érzett. A paprikapalántákat ma sem öntözte meg, a jószág alól sem almozott ki, és a romlott nádkerítés most is úgy áll, ahogy tegnapelőtt félbenhaggyta a javítást. A dereka megint. Két nap óta úgy sajog, hogy semmire se megy vele. Még az udvart sem söpörte el azóta. Nekifogott *ma reggel is. ahogy kell, de már az első vödör vizet alig tudta felhúzni a kútból, úgy érezte, eltörik a dereka, muszáj volt abbahagyni. Aztán csak járkált ki-be a konyhából, nézte a kókadozó palántákat, a féligkész kerítést, a keservesen felhúzott teli vödröt. Egész nap alig evett valamit, sehol sem ta?*1*-’’ a helyét, hasogató derekát tapogatja egyre, néha ökölbe szorult kézzel a levegőbe sújtott tehetetlenül. Még ez az üldögélés is kellemetlen, nehezére esik, fáj Gondolt is rá délután, talán jobb volna lefeküdni — az arcának is olyan becstelen színe volt, de azért kiült; Mégis jobb itt. így csak „de sápadt máma, Sándor bácsi”, „de rossz színben van, Sándor bácsi”, „hogy lefogyott, Sándor bácsi”, de ha lefekszik —• beteg. Ült hát. vagy inkább gubbasztott a pádon, és néha, ha a fájás erősödött, nehezet sóhajtott. A szürkület észrevétlenül lopódzott elő a kertek alatt susogó kukoricából. Eltűnt a Nap, közelebb jött a mesz- szeség, az összezsugorodott távolságok bizonytalanok lettek, az alakok összefolytak. Az erdő már nem is Játszott, a templomtorony összefolyt az öreg diófával, keresztje csücskére pedig odaült a fényesedé esthajnalcsillag. Régóta hallotta már az apró neszeket, mire észrevette, hogy hallja. Figyelt. A hangok közelebb jöttek lassan zaj lett belőlük. Valaki jön, lépései tompán puffannak az út vastag porában. Felemelte a fejét. A sűrűsödő homályból fokozatosan ötlött elő a közeledő ember- alak. Jóska volt az, a komája. Odaért a pádhoz, megállt. — Szervusz, Sándor! — Szervusz, Jóska! Hallgattak, nézték egymást. Valami volt, valamit éreztek mind a ketten, ami nem engedte, hogy bes/Vlgetni kezdjenek a szárazságról, az idén rosszul fizető krumpliról, fájós lábakról, hasogató derekakról. Végül Jóska köszörült egyet a torkán; — Hát látod., meghalt a feleségem. Hangja a krákpgás ellenére rekedt volt, a szavak koppan- tak, amint leestek a földre. Az öreg Sándor nem mondott semmit. Tegnapelőtt, a temetésen sem mondott semmit, csak megfogta a komája kezét, a szemében elfelejtett könnyek helye vöröslött, és álltak sokáig a sír mellett a hantok döngését hallgatva. Ehhez a hanghoz nem lehetett semmit hozzátenni akkor sem, most sem. Hallgattak. Valahol becsapódott egy ajtó. a durva zaj elpattan tóttá az emlékezés vékony falú kélyhét; — Az <2ioka? — kérdezte az öreg Sándor; — Itt van még szerencsétlen. Az anyjáék még nem értek haza. Messzi van Jugoszlávia. — Most ■— mondta aztán Jóska — most abban az ágyban alszik. — A gyerek? — Az. — Nem jól van az ügy, Jóska. Amaz szerencsétlenül széttárja a karját. — Hát igen; Nézték egymást. Mit lehet csinálni. Egyre nőtt a csend. A szomszédban megint csapódott az ajtó, hangos beszéd, poharak koccanása hallatszott. — Megvek — húzott egyet a kabátján Jóska. — A gyereknek vacsorázni kell. Bucit viszek neki n kolbászhoz. Azt jobban szereti. — Hát, isten áldjon; — Isten áldjon. Sándor. Á lépések elpufogtak, az öreg egyedül maradt „Be- is mehetnék tán” — egyengette fájós derekát, de nem állt még fel. A vacsora ráér, úgysem kívánja az ételt, az alvásnak sincs még itt az ideje, akkor meg miért siessen? Sokáig nézte az előtünedező csillagokat Egyszer csak felkapta a fejét. A hang. amit hallott, olyan valószínűtlen volt az öregedő. újholdas estében, hogy csak akkor hitte el, amikor másodszor ic felharsant. Egy kakas kukorékolt. „Bolond kakas” — gondolta — „nincs jobb dől god ilyenkor? Jobb lenne, ha aludnál. Habár” — engedett aztán — „talán igazad van. Te tudod, kakas.” Megkereste a botját a pad mellett. — Istenem, de nehezen megy ■— állt fel nyöszörögve. — De hát, máma se lettünk fiatalabbak. Még egy kiR ideig várt. de aztán — a kakas nem szólt harmadszor — becsukódott mögötte a kapu. A sápadtfehér hold után élesen csapott a szemébe a villanyfény, hunyorogva állt meg az ajtóban. — Buksi! — Ä kiáltásra fehér-tarka kutyakölyök rontott viháncolva a konyhába. — Gyere, megvacsorázunk. — A kis kutya farkcsóválva helyeseit. Az asztalon kenyér és szalonna állt. reggel óta hozzá sem nyúlt az öreg. Most vágott egy darab kenyeret, letette a földre. — Egyél kutya.' Nézte a kis állat mohó lak- mározását. A kenyér gyorsan eltűnt. Buksi újra ült, hevesen csóválta a farkát, és ragyogó, okos szemmel nézte, hol az asztalt, hol az öreget. — Nem volt elég. te papzsák? — igyekezett az öreg mérgesnek mutatkozni. — Még talán engem is megennél. — Egy pillanatig nagyon komolyan, nagyon szomorúan nézett maga elé. aztán a szalonnáért nyúlt, és óvatosan letette az egészet a földre. A kis kutya éleset, boldo- gat nyikkantott, és nekiesett a mesebeli falatnak, az öreg Sándor pedig elfordította a fejét, és azt mondta egész halkan, talán csak magának, talán a felesége fénykénének de az is lehet, hogy válaszul n kopott tűzhely rosszalló hallgatására : — Ezt jobban szereti. Művészeti mellékletünk ez alkalommal két vcrselőt, egy prózaírót és egy képzőművészt mutat be. Hereseg István tolnai, 23 éves. A szekszárdi levéltárban dolgozik. Cselényl Béla érettségi előtt álló diák, Csengey Dénes 21 éves. Jelen* leg katona- Kiss Jánosnak két rajzát közöljük. Decsi, az alt tani művelődési házban dolgozik. . , CSELÉNY1 BÉLA VERSEIt FEJLŐDÉS ősei lovat patkóitok ő már kalapot csináltat a kovácsnál. MINDENBŐL VALAMIT > pénzből is táncból a tangót idézetből az idézetet sárgából a lilát posztóból a vöröset a szavakból az el nem harapottakat büntetésből a tompát bocsánatból a szenvtelent örömből a vegetatívat kereszténységből az álszemérmet bücs\> Miért lennék dühös ” kiszívta dühöm a reggel sárgája nyugtató peron-moraj felett égrekarcolták a toronyórát befut mintha nem állna soha meg te mész? igen milyen rossz vagy látod 8 a nyári barnaságot még aznap lemostam HERCZEG ISTVÁN VERSEI: CÍM NÉLKÜL nem szeret senki nem szeretek senkit ó ha lenne valaki akit e tény érdekelne az első sor beikszelődne a második ?-re végződhetne CÍM NÉLKÜL kapaszkodjunk egymásba de vajon engem sírtál-e világra imába remegve imádva ' akartál-e kívántál-e, ahogy rózsát liliomot a kertész magának j anyjának gondoz akartál-e magadnak no akkor kapaszkodjunk v
