Tolna Megyei Népújság, 1973. november (23. évfolyam, 256-280. szám)

1973-11-25 / 276. szám

I Egy kevésbé ismert Babits-kép: Babits és Ady 1918 tavaszán. Gyuska téglája Kitűnő szovjet kisregényt ol­vastam a Nagyvilág novembe­ri számában: Tyendrjakov Ta­vaszi tótágas című, elbűvölő kamasztörténetét. Egy tizen­három éves fiú, Gyuska esz- mélését és bimbózó szerelmét meséli el. Szűkszavúan, egy­szerűen, de igen hagy meggyő­ző erővel és megejtő költői- séggel. Gyuska története nagyon pontos és hiteles apró élet­mozzanatokból áll össze, éle­sen exponált pillanatképek felvillantásával, filmszerű montázsával kapunk eleven, érzékletes képet a mai szovjet élet és a szovjet emberek, főleg a gyerekek hétköznap­jairól, érzés- és gondolatvilá­gáról. Jeles alkotás Tyendrjakov kisregénye, de e helyütt nem a művet méltatnám, csupán egyetlen mozzanatára szeret­ném fölhívni a figyelmet. Ä történetben egyszer Gyusát az igazgató elé citáltatja a taná­ra, mert téglát találnak a táskájában. Az ügy bonyodal­mas, sőt tragikus fordulatot vesz, de számunkra most az a lényeg: kiderül, hogy Gyus­ka önvédelemből cipeli min­dig a táskájában a súlyos tég­lát, hogy védekezhessék az idősebb, erősebb Szartyka eset­leges támadása ellen. Ez a Szanyka csibész kölyök: nagy verekedő, testi erejével terro­rizálja gyengébb társait, állí­tólag bicskát is hord magá­val, jaj annak, aki netán elle­ne szegülne. Nemcsak vad, rossz arcú kamasz, de ferde, beteges a lelkivilága is: sza­dista játékokat eszel ki, ked­vét leli macskák, békák kínzá­sában, stb. Nos, ellene kell a tégla, védekezésül, Gyuska téglája — mint a kisregény sok más mozzanata is — túlmutat önmagán, je1 ké­pes erejű. Különösen kitűnik ez, ha melléállítjuk kiváló, idős írónk Egy nap hordalé­ka címen az Élet és Irodalom november 3-i számában kö­zölt naplójegyzetét. Az író a többi között azon kesereg, hogy a világ irtózatos összegeket költ fegyverkezésre, s e kiadások szükségességét az ön­védelemmel indokolja. Idős mesterünk ehhez fejcsóválva hozzáfűzi: „ ... nem értem, ha mindegyik csak védekezni akar, s egyik sem támadni, akkor ki, mi ellen védekezikt” BARDOSI NÉMETH JÁNOS: EQY ADY-KÉPRE Halottak élén látlak itt, volt érdök kondor ágait az ősz tépázta aszúra, az a szál rózsa oly Jura, szemembe szúrja, hogy a vég már rád nyitotta vad szemét. De romjaiba is ragyog baljós és tüzes csillagod, az a hunyó láng, amelyet annyi bús asszony szeretett, asszír arc, talányos rokon, mint egy ereklyét megfogom. Állj itt az asztalom felett, súgd meg, ha menni kell veled, de addig parázs seb a szám, Lédám, rongy rímem és hazám, őszi virágot hintsetek utamra csók, vágy, istenek. F!óra és Ilonka Tőrök Sophie, Babits fele­sége azt tervezte, hogy. .re­gényt ír Majthényi flóráról, a könyvből azonban csak egy rövid (és gyengécske) • fejezet készült el. „Nem tudok nyu­godni — mondta a Flóra és Ilonka szerzőjének — míg meg nem ígéred, hogy befe­jezed.” A leendő szerző meg­ígérte, sőt esküt is tett rá. Tételezzük fel. hogy ez a beszélgetés valóban lezajlott Babitsné és a szerző között; miért is ne? Koháry Sarolta tehát nekifogott a könyvnek — most már eskü is kötelezte rá —, s miközben Flóra ada­taiból regényt igyekezett sző­ni, felfedezett valamit, ami a továbbiakban alapvetően meg­szabta szándékát. Miért is ra­gaszkodott Török Sophie a Flóra-témához? Azért, mert felismerte sorsuk azonosságát. A feladat tehát nyilvánvaló: két folyton egymásba fonódó sors, más időben, más színté­ren, de az élet nagy pillana­taiban Ilonka találkozik Fló­rával, szinte újraéli, ismétli életét. Tekintsük át életük mene­tét, nézzük meg, hol van az azonosság. Flóra még gyerek­lány, amikor Szemere Pál biztatására tollat fog. amit a dúsgazdag szülők ösztönzése és büszkesége is segít. Török Sophie kispolgári családból származott, a versírásra nem biztatta senki. Flóra könnyen tanu’t és sokfélét. Sophie ne­hezen. iskoláit sem végezte el. Flóra az átmenetileg ün- neoelt, de egyébként jelenték­telen Tóth Kálmán felesége lett, akitől néhány évi házas­ság után elvált; Sophie a tá­volról sem jelentéktelen Ba­bits felesége volt akitől nem vált el. Flóra élete második felében sokat utazott, hosszú ideig élet Spanyolországban, sőt írt is spanyolul, bár iro­dalmi jelentősége ennek sincs, Sophie Viszont legföljebb csak alkalmilag járt külföldön, a magyaron kívül más nvelvet valószínűleg nem beszélt. Mi hát sorsukban az azonosság? Semmi. Azonban szerzőnk nem hagyja ennyiben a ténye­ket, ha nincs, majd lesz, itt van például Flóra gyereksze­relme, Sophienak is volt, egy bizonyos Andor, aki sejtelme­sen végigkíséri életét. s .en-ek - a nagy szerelemnek tudható be, hogy „házasságát (ti. Babits-csal) nem érzi bo’dognak”. Persze nemcsak Ilonka volt boldogtalan, „a költészet miatt Flóra. Szendrey Júlia és Fráter Erzsi egyfor­mán szomorú végre jutott”. A költészet miatt? Szendrey Jú'ia énpen a költészet, Pető­fi költészete miatt lehetett volna boldog. Fráter Erzsi sorsában pedig sokkal na­gyobb szerepet játszott ledér- sége és alkoholizmusa, mint a költészet. Más baj i<j van. Szerzőnk folyton a jól értesültet adja, s olyan meghitt hangon be­szél „Mihályról” (Babitsról), vagy Editről (Hoffmann Edit), mintha személyesen ismerte volna őket, pedig Babitsné- val is cs^k élete utolsó évei­ben került kapcsolatba. Úgy beszél, mint aki mindent tud, ellenvéleménynek tehát nincs helye. Egyetlen Pélrtg; Ilonka vár Babits előszobájában, ver­set vitt hozzá. „Mihály fiatal költő barátiával lakik a har­madik emeleten. Az ajtót a barát nyitja ki és ott az elő­szobában megrohanja őt.” Le- gvt'nk mi is szemérmesek, hallgassuk el a barát nevét, miként a szerző, aki azonban nagyon fontosnak tarthatja ezt a jelenetet (és értesültsé- gét), mert két bekezdéssel alább ismét visszatér rá. „Mit felelne Ilonka, ha megkérdez­ném? Az emlékezet olvan szubjektiven tárol de az élet­re lényegeset mégis az rögzíti. Igenis, megrohanta őt a ba­rát.” Elhiszem. Értesültsége azonban csak látszat, tettenérhető. , Példá­ul Babits halálának leírásá­nál. Illyés mesteri emlékezése (1941. augusztus 4.) minden mozzanatot rögzített. szer­zőnk azonban valószínűleg nem olvasta ezt. Egyébként nem írna olvasmit. hogy „Mi­hály egy némettel feküdt együtt, aki időnként kirohant méltatlankodni”. Ilonkát az or­vosok „hazazavarják”, de ő visszaszökik, s „megint Mi­hály ajtója előtt fekszik. így hallgatja nehéz lélegzését”. Mi marad hát Így az egészből? Nem sok. Egy Fló­ra-vázlat, amit folyton meg­zavar az erőltetett Ilonka- motívum, s a hiányos vissza­emlékezések. Flóra sorsa így érdektelen, a valóban regé­nyes elem is elveszik benne. Az, amit szerzőnk Török Sophie — s közvetve Babits — szándékának tud be. hogy „igazságot” szolgáltasson Maj­thényi Flórának, meddő dolog, s elképzelhetetlen, hogy Ba­bits erre biztatta volna fele­ségét. Flóra rossz költő volt. ahogy Török Sophie sikerei is talmi sikerek voltak. Ami azonban é-dekes: a dilettantiz­mus egzaltációja, a félreértett lobogás, az értékek devalvá­ciója, amire a kor alkalmas volt, hisz ezek voltak azok az évek, mikor Arany szerint „csak a beszédes liba gágog”. Tóth, mint annyi kortársa, nem tudott kilépni a Petőfi- bűvöletből. de ez nem a tisz­telet bűvölete, hanem a te­hetetlenség kényszere. Flóra az unatkozó, tehát verselő úrilány. s természetes, hogy Tóthtal való szövetségéből nem lett semmi. Babits, jói tudjuk, valóbaji biztatta fele­ségét a Flóra-regény megírá­sára, 6 azonban nem bírt a témával. Amire első pillanat­ban gondolt, hogy „igazságot" szolgáltat Flórának, „felfede­zi” az irodalom számára, ahogy például Móricz tette Tolnaival vagy Kemény Zslg- monddal, reménytelen vállal­kozás lett volna, mert sze­gény Flórában nem volt mit felfedezni. Maradt hát a sor­sa. a Tóth-komplexumfnal. s» színes spanyol tájaival. De a Tóth-komplexumból Is hi­ányzott a belső tartás, mert ez az irodalmi ábrándokkal átszőtt szerelem inkább sze­repjátszás volt, vagy még az Koháry Sarolta könyve sem: kosztümök, szerep nél­kül. Flóra sorsa a dilettantizmus örök tragédiája, semmi több. Török Sophie emberi és kői tői tragédiája több is, más is. Sovány tehetsége egy vi­lágszellem vonzáskörébe ke rült, fényétől maga is fény1 kapott, s amikor kialudt a központi tűz, maga is elham­vadt. De míg körülötte ke­ring, föl-föl tűnik pályája amit folyton Babits kölcsön- fénye világít be. S -amiké- napja kihuny, célját veszti, sötét bolygóként járja cél­talan útját, s emlékezik az életet adó fényre. Török Sophie emberi tra gédiája, mirt sorsa valóban tragikus volt, ez a bolygó szerep, az örök függés, a re­ménytelen másodlagosáig r.m' csak a lángész szolgálatában tud föloldódni. S amíg te­hette, szívesen tette, hűsége­sen, mindig a fény felé for­dulva. S amikor magára ma­radt, csak az emlék volt az övé. a féltve és féltékenye őrzött, amivel azonban nem tudott mit kezdeni. A Flóra­témának már régen nem volt jelentősége, Babitsról kelleti volna vallania, a vele töltött két évtizedről, szerelemről, munkáról, s arról a megható szerepről, amire a beteg, hal- 'dokló Babits mellett kénysze­rült. Ha másként nem. hát a beszélgető füzetek kiadásá­val, a megnémult haldokló búcsúszavaival, de Török So­phie ezekkel is adós maradt. Akire bízta titkát — ha ugyan bízta — tehetetlenül vergődött adatai, félértesültségei között, s a könyv, a Flóra és Ilonka egyik hőséről se mond sem­mit. „Legalább olyan feladat volt számomra Ilonkának igazságot szolgáltatni, mint Flórának — olvassuk a könyv utolsó soraiban. — Ilonkának, a bolond öregasszonynak, a felelőtlen nőnek, az elfelej­tett embernek. Mi az, hogy igazságot szolgáltatni? Meg mutatni, hogy mennyire más is van, mint a látszat. Aztán ítéljen, aki mer!” Nem kell hozzá nagy bátor ság. Koháry Sarolta könyve, ? Fló-a és Ilonka elhibázott, rossz könyv. Nem mondha­tunk rá egyebet. CSANYI LÁSZLÓ A kérdés inkább csak szó­noki, hiszen a válasz elég kézenfekvő. Aki mégis kétel­kednék, Tuendf! akov -Hali­jának sorsa megavőzheti: a Gyuskáknak a tudásra, a szépre és igazra, a Szerelem­re szomjas ártatlan, tiszta lel­kű kamaszoknak, sajnos, vé­dekezniük kell a macskák és békák kínzásában kedvöket le­lő, az erejüket fitogtató, bics­kával fenyegetődző, a gyen­gébbek felett rémuralmat gya­korló csibészek ellen. Nemzet­közi méretekben is! Igaz, Gyuska téglája Sú­lyos, akár egy bikát is letag­lózhatni vele. De nem nagyon áll kézre, topa szerszám. Való­ban csak ijesztésre, elretten­tésre alkalmas, hogy kedvét szegje a Szanykák támadásá­nak, kockázatossá tegye kalan­dor terveiket. Építésre előkészített anya­gaink halmából mi is kényte­lenek vagyunk kimarkolni eay- egy masszív, súlyos téglát, önnön véde’münkre. Hogy ne alázhassanak meg, ne félem­líthessenek meg, rfe onthassák esetleg a vérünket is a kés­sel fenyegetődzők. S a mi gú­lánk is súlyos, elrettentő mé­retű. Gyuska téglája így ad vá­laszt kiváló írónk elkeseredett töprengésére és mindazoknak, akik vele együtt ellentmondást vélnek fölfedezhetni a békés egymás mellett élés politikája és ”édelmi erőnk kényszerű fejlesztése közt. Sokan fenntartás nélkül cso­dálják id's mesterünk ragyo­gó írásművészetét, elhanyagol­hatónak vélve e mellett oly­kor nagyon is vitatható gon­dolatait. Elsősorban nekik ajánlom Tyendrjakov kisre­gényét. Homoródi József 1973. november 25,

Next

/
Thumbnails
Contents