Tolna Megyei Népújság, 1973. november (23. évfolyam, 256-280. szám)

1973-11-18 / 270. szám

JLTa kimondjuk a nevét er- re gondolunk: a ma­gyar rokokó. Chloé szólítja Daphnist, ő pedig a hajnalnak énekel, a rózsaujjúnak, mert a rododaktülosz eosz ismét személyes valóság, amint az is valóság, hogy „emeli Zephyr nectárral tölt szárnyait”. A ligetben, a „tanúnak hívott li­getben” Lilla szép nevét vissz­hangozzák a nimfák, s filomé. Iák dalolnak, boldogan és ön­feledten, a kegyes gráciák pe­dig táncolnak, pontosabban táncot lejtenek az örökké zöld pázsiton. Watteau és Frago- nard világa ez, lampionos kerti ünnepélyekkel, nimfák­kal. borággal koszorúzott Bachusszal, s ha néha csikó­bőrös kulacs is kerül az asz­talra, ez is jó mulatság, épp­úgy, mint özvegy Karnyóné vagy Tempefői bohóságai. Ügy tűnik, Európa folyton ün­nepel ; Velencében félévig tart a farsang, a koldusok is álarcban kéregetnek, az apá­cakolostorokban bábszínház van, s az égi jegyesen kívül földi jegyesekkel is köttetnek boldog és boldogtalan fri­gyek vagy még inkább alkal­mi viszonyok. De közben va­lami más is történik: Boucher gyönyörű női-.ek, akik már minden ruhájukat ledobták, fejük a fűrészporos kosárba hullik, a szép királynő. aki áttáncolta életét, a bakó hí­vására vár, emitt pedig egy hóbortos császár az aufklärista szerepét próbálja, miközben egy másik bakó, aki majd a budai Vérmezőn szolgálja a jóvátehetetlen kegyetlenséget, már nyugodtan fenheti bárd- ját. Ünnep van. pásztoridill, örök tavasz és nem múló fiatalság, s mi van még? A gráciák köz­ben már szedelőzködnek. a nimfák megkeresik ruháikat, s haza mennek a pásztorok is, legtöbben azért, hogy fegyver­rel cseréljék föl kampós bot­jukat. S közben Európa keleti zugának legkeletibb csücské­ben egy ifjú — sajnos, örökké ifjú — költő, bizonyos. Vitéz, Csokonai Vitéz Mihály, komo­lyan veszi az örök tavaszt, a gráciákat, s a boldogságot is komolyan veszi, mert még nem tudja, hogy soha semmi köze nem lesz hozzá. A múzsákkal társalkodik, meghitt viszonyban van a ter­mészet jelenségeivel, s úgy mellékesen az örökkévalóság­gal is, de erről egyelőre fo­galma sincs. Ahogy környe­zetének sem. Ahol megjelenik, fény lobban körülötte, de ezt sem látja senki. A komáromi lányos házban is — elvará­zsolt királyfi — csak az ág- rólszakadt vándort látják ben­ne, aki szerelemről beszél és versekről, de fogalma sincs a búzaárról. Senki nem is sejti, hogy ez az éhenkórász szerel­mes. az örökkévalóság el jegy­zettje, aki tudja, hogy „egye­dül a tudományok teszik hal­hatatlanná az embert, kivált a poézis”, s bele kell törődnie abba, hogy a szépséges Lilla kilép a versek bűvös köréből, hogy Vajda Júlia néven más­nak nyújtsa kezét. Végső két­ségbeesésében mindent meg­próbál. leveleket ír a hatal­masoknak. a diétán nagyurak előszobájában kuncsorog, az­tán úgy gondolja, hogy mér­nök lesz. a múzeumnál remél állást, majd szatócsüzletről áb­rándozik, s arról, hogy föl­csap marhakereskedőnek, s közben egyre vastagabb fa­lat épít köréje a magány; kis házuk leégett, anyjával egy szobába szorul, betegen, egyre betegebben, de semmit föl nem adva. A debreceni Darabos utcai ház egyetlen ablakán kitekint. Népájság 9 1973. . -m'.-r 13. Csányi László: Csokonai ve ugyan mit látott a világ­ból? Mit mondott néki a gondtalan és könnyelmű ro­kokó, mit hallott, ki a bű­vös varázsfuvola szavából? Mindent. „Semmi tudomány­ban sem volt ő járatlan” — írja kortárs életrajzírója, Dom- by Márton, egyaránt bírta a zsidó, arab. görög, latin, olasz, francia, s német nyelvet, hogy „rajtok könyveket folytában olvashatott”, s a kortárs fáj­dalommal folytatja: „Egy ily készületű. s pallérozottságú if­jú micsoda tudomány-óriást jö­vendöl vén korában a maga nemzetének!” S most azt kérdezhetnénk, mit kezdett ezzel a tudomány­nyal, s azzal is. amit a láng­ész formál ismeretből és ih­letből, a poros Debrecenben, ahol csak annyit tudtak Ár­kádiáról, hogy ott bőséges marhalegelők vannak? „Nincs semmi az egészen kívül” — tanítja jóval később Nietzsche, a másik nagy magányos. s kevés költő volt a viiágiroda- lombap. aki ily egyeteme­sen érezte volna az „egészet”, korát és aminek utána kell jönnie, a XX., XXI. száza­dot. Nem a kései elégtételt, hanem a benneélés örömét, az univerzális önértelmezést”, mi­ként egy XX. századi filozó­fus. Husserl. nevezte, termé­szetesen anélkül, hogy akár csak hallott volna Csokonai­ról. Ez az univerzális önértel­mezés egyre sűrűbb magány­ban valósul meg, szava már a szomszédba se hallik át, pe­dig folyton Európához beszél, mert tudja, s mily fájdalma­san kell tudnia, hogy a leg­jobbak közt a helye, „ember és polgár”, tehát szabad, ak­kor is. midőn végleg megköti a debreceni sár. Tragédia? A magány hősiessége, a végső­kig kitartó kötelességtudat, mely akkor sem mozdul Őrhe­lyéről, amikor már látszólag semmi értelme. Az eljövendő századok oly érzékletesen je­lenlevők számára, mint min­dennapjai, de azt is tudja, hogy e vigasz nélkül is ér­demes. Minden ellene fordul, szegénység, szerelmi csalódás, a világ hűtlensége, s a ma­gányos, aki végképp magára maradt, a magányosságot szó­lítja: Áldott magányosság, jö­vel! ragadj el Álmodba most is engemet. Mit is jelentett hát számára ez a végső egyedülvalóság, melyhez képest még Nietzsche hetedik magánya is derűs kö­zeg? Próbatétel volt. vagy megalkuvás. múzsák szelíd társalkodása vagy fogvacogta- tó félelem? Talán mindegyik, de bármi volt is, mindent ja­vára fordított. Mert, ha csak így lehet, hát legyen így, erényt csinálva a kényszerből, nem Debrecennek, nem a fe­ledékeny Európának, hanem saját magának, szinte a csend, dél feleselve mondta el, amit el kellett mondania. S talán ez a legnagyobb cso­da ebben a csodákat termő életben. ..Nékem zöld olajág, s rózsalevél fedi Békés homlo­komat” írja Virág Benedek úrhoz, „míg Lillán zokog”, a „szép kínzón”, aki „kedvese karjain A Cythere lugassa közt Próbálgatja nevem mesz- sze felejteni”. Hihetünk-é a zöld olajágban és a rózsale­vélben, mikor egv helven ma­ga is felsóhajt: Ki ád a sok örvendésre. Ki ád a versének­lésre Annyi erőt már nekem? — vagy inkább azt kell mon­danunk, hogy a felismert el­hivatottság mindent megszelí­dít közelében, s a szegénység és a bánat is emberi arcot kap. Vagy ennél is többet, mert- magában hordja a meg­fogalmazás parancsát. a fel- lebbezhetetlen kényszert, amely alól nem tud kibújni. Az ember a poézis első tár­gya, írja egy verse fölé, s mindent emberi mértékre vesz, saját kínját, rövid éle­te minden keserűségét is. Talán ez a titka. S ha csalódnia kell mindenben, ha áthatolhatatlan falat rak kö­réje a magány, tudja, hogy nincs egyedül. Megismeri és megfogalmazza a világot, s ír, hogy valóban ne legyen egye­dül. ír, mert csak a szóban bízhat, amit a csend sugall, a világ és lelke csendje. Már át se tudná törni magánya falát, ez majd azok gondja lesz, akik utána jönnek. öt már csak a végtelen ér­dekelte, halálos ágyán is, mi­dőn „szája és nyelve már ko­romfeketére üszögült”, „Utol­jára pedig — ahogy mór idé­zett Domby Márton írja — a Volf véghetetlen matézisé­nek terhe alatt holt meg: mi­kor ágyba feküvén. kezei azt nem bírnák, mellére tévén úgy olvasván azt. hogy szoktassa előre képzelődését azon vég- hetetlenhez, melybe menendő vala.” Győztesként lépett át magányából a még nagyobb magányba, mert tudta, nagyon jól tudta, hogy amit maga után hagyott, beszél helyette, mindörökké, amíg magyarul szólunk. GALAMBOSI LÁSZLÓ­NÁSZ Csönget a szán. Sugarak lécein siklik a Nap. Vőlegény pattan elő. Hajlik a mennyei nő. Röppen a hószagú föld. Izzik a tánc. Aki tölt, tudja, ha telt a pohár: lángol a télben a nyár Kongat az álkonyi táj. Nyílik a csókteli száj. Hajlik a mennyei nő. Vőlegény pattan elő. Pendül a lant. Jön az est. Fénylik a fátyol, a test. Hallgat a Hold. Jön az éj. Serken a mámor, a kéj. BODA ISTVÁN: TÉPETT TAKARÓ Kőre a szél. A füvekre dől az arany. A délutáni tájon omlik az inda füstje. Meddig? a múltam habja a számig elér. A fájdalmat az ember rejti és letagadja. Ingünk sója kiszáradt, mint a bőr meg a, test. De a dac, de a kín égeti most is a számat. Rajtam is mind ez a régi rettenet és menedék. Árnyékot ont a világ, őszben a nő meg a férfi. Szép fejüket csoda hó az idő meg a lélek ezüstje. Pólyálj be szívig, állig hűség, te tépett takaró! Egy hajdani pedagógus arcképe A PROFESSZOR. Kemény vonású, kissé öntelt, most azonban mintha ideges lenne. Az ajka rángatózik néha. — Minek hozakodik ezzel elő kérem? Kit érdekel az most már, hogy milyen pedagó­gus volt? Arról írjon az úr, milyen költő volt! Ahhoz sem­mi közöm! És tudja mit?! Fenntartom azt, hogy pimasz volt, fennhéjázó és pökhendi, így könnyű a diákok kegyeibe belopni magát... Olvassa ké­rem a jegyzőkönyvet: a poétái osztály praeceptora ügyében a vizsgálat megtör­tént oly módon, hogy a saját mentségére felhozott feleleteit is meghallgatták, s a tanúk ellene szóló vallomásait is gondosan összevetették...” Lát­hatja az úr, körültekintőek voltunk. A költészetben lehet valaki bátor, de a kollégium falain belül húzza meg magát, alkalmazkodjék a törvények­hez, az előírásokhoz és a fel­jebbvalóhoz. Végeztem kérem. A professzor kidobott. Mit tehetnék mást, én is elsétálok a város széléig. Öt is eddig kísérték a diákok... Aztán más­fele vette az útját. Költött és körmölt, örült a szerelemnek és csalódott a szerelemben. És másutt újra a katedrára állt. A TANÍTVÁNY. Tisztség- viselő a vármegyénél, megfá­radt ember már. Amikor a renitens pedagógusról kérde­zem, felderül az arca. — Milyen jó, hogy erre is kíváncsi. Az emberek többsé­ge a költőt tartja számon, s ez így is van rendjén. De a katedrán is nagyszerű volt... Ezt számon tartja-e az utó­kor? Én az emlékezésemben csak erről írtam: „.. .nappal a tanítványai között volt, kelle­mesen és mulattatólag tanítot­ta a különben száraz deák- retorikát. Tanított egyebeket is — mint száraz tudományt. Bo- íanicát, Históriát, természet- históriát — melyet tanítványai tőle gyönyörűséggel — sőt örömmel hallottak és tanultak — szerették... mint barátjokat, testvérieket, attyokat, soha egyik tanítványát se bántotta, de ő se tett embertelenséget, se törvénytelenséget... — ha ta­nítványa gyengélkedett felfo­gásban ott kezdette a világosí- tást, ahol tanítványának fel­fogható eszét állani észre­vette — s a tanítvány örült útba vezettetésén — s nem volt oka eltsüggedni.” A GRÓF. Tulajdonképpen nem csalódtam benne. Kissé fáradt, vagy inkább fáradtsá­got mímelő, felvilágosodott úr, hanyag eleganciával fogad. Kissé cinikus is. — Nem is gondoltam, hogy az utókort érdekli a mecénás véleménye róla. Hiú volt és érzékeny, amilyennek egy köl­tőnek lennie kellett. Én sze­rettem, főleg az öntudatát. Kö­vetkezetes Roueseau-vonzal- mát. Kitárulkozásait egy fi­nomkodó, arcrejtegető, udva_. riaskodó korban, öntudatát szerettem azért, ahogy paro- lázott velem: az iskolaalapító­val, s nem mint földesúrral. Hogy milyen pedagógus volt? Erről nemigen tudok. Tudom már mire céloz, a feddésre, amit tőlem kapott! Amiért abban a darabban a Rákóczi- dalt énekeltette diákjaival a játékszínen! Nézze, tulajdon­képpen nekem tetszett az a darab... A feddést meg ő 6e vette komolyan. Ö tudta azt, amit maga talán nem, hogy néha „reálpolitizálni” is illik egy magyar grófnak, aki a hírhedt felvilágosultsága miatt amúgy sem túlságosan kedves az udvarnál. A KÖLTÖ. Szeretnék elosz­latni egy tévhitet. Nem olyan fennkölt és klasszikus, mint amilyennek az eszmények és versek alapján képzelik. Lát­szik. megint átírta az éjszakát. — Tömjént és korbácsot igen bátran osztogatni! Hisz ön eb­ben? Ha igen, csak akkor ér­demes szót váltanunk... Én azzal a poétával szemben is ezt tartottam mércéül, akit ön emleget. Meggyűlt a bajom a civis professzorékkal emiatt. Pedig ők gyűlölték. Kicsapták a kollégiumból is. Jóllehet ér­demes magister volt. Persze, persze, ön éppen arra kíván­csi, hogy milyen volt a kated­rán. De miért erre? Arról ír­jon, zengjen, hogy milyen volt a költészetben. A pedagógia egy aprócska darab életében. No igen pedagógusnak kiváló volt, de hát mit tesz ez? Kö­vette Rousseau-t a pedagógiá­ban. Lássa én a politikában próbáltam követni és Kufstein­ben volt némi alkalmam el­mélkedni efelett... A magatar­tás persze lényeges. A peda­gógusmagatartást nála a köl­tészete határozta meg. Ezt le­írhatja a lapjában kérem. De tudja én bizonyos vagyok ben­ne, hogy nemigen fontos az olvasóknak. Hiszen a korban, ahonnan ön idejött, már nem újdonság ez a pedagógustípus... Az a kor... az a kor... A TANÁRNŐ. Óráról jön. ö is meglepődik amikor nem a költőről, hanem a pedagógus­elődről faggatom. — Nézze én azt hiszem, ha magunk elé képzeljük, mint pedagógust, akkor példakép le­het ma is. Kevés ilyen pedagó­gus van. Gondoljuk csak vé­gig. Amikor ebbe az iskolába érkezett nagyon közel volt már az év végi egzámenek ideje. Ahogy a jegyzék mégis megemlíti: a vizsgákra már egészen nagyszerű eredménye­ket produkáltak diákjai, Tehát a didaktikához kiválóan ért­hetett. A visszaemlékezések ar­ról tanúskodnak, hogy rajong­tak érte a diákjai. Nem hasz­nálta a korban egyébként ál­talánosan elfogadott fenyítést, mégis fegyelmet tartott. Nem vakfegyelmet, hanem olyan rendet, melyet szívvel, önként vállal a diák. Esténként is találkozott gyerekeivel, őszin­tén beszéltek a világ dolgai­ról. Ezt nevezzük ma egyéb­ként a demokratikus tanár­diák viszonynak. És ami fő: híve volt az öntevékeny mű­kedvelő mozgalomnak. Már ak­kor! — gondolja csak végig'. Hány iskola van ahol ennek még mindig nem látják értel­mét. Darabot írt, a diákjai­val közösen játszották. A DIÁKLÁNY. Felszabadul­tan beszél arról, hogy szíve­sen írna pályázati dolgozatot a költőről. A szerelmi lírájá­ról elsősorban. — Higgye el, én is azt mon­dom, hogy a költő és a tanár egy volt benne. Hiszen nagyon kevés lehet azoknak a magyar­tanároknak a száma, akik olyan felszabadultan beszél­nek a szerelmes versekről, ahogyan ő beszélt róla akkor. Szinte élvezi az ember, ahogy maga elé képzeli az óráját! Ahogy gátlás nélkül, őszintén beszélnek a diákok. Mi itt a gimnáziumban büszkék va­gyunk arra, hogy az iskola az ő nevét viseli. Csak tud ín, ar­ra is gondul az ember, hogy ezt ő akkor hitte-e. gondolta-e itt. Azt hiszem igen. Talán... A renitens pedagógust Cso­konai Vitéz Mihálynak hívták, hívják. A róla mondottakat a deb­receni kollégiumban, a keszt­helyi kastélyban, a kaposí megyeházán, a széphalmi kú­riában és a csurgói gimnázium­ban a XIX. század elején és 1973-ban feljegyezte: TROSZ TIBOR

Next

/
Thumbnails
Contents