Tolna Megyei Népújság, 1973. november (23. évfolyam, 230-255. szám)
1973-10-28 / 253. szám
X Mát vége az ősznek. Szües bácsi áll a pin- ce-tanva előtt, szén d'u-es buszán nirqslik az idei termés. Csípős szél fű a Cinkáról. Ide- csan a tanva el°. Hiába a nagv diófa, mást már a kányák som talá’nak rajta szemet, hullatja levelét, nem fogja a szelet. Áll az öreg. szép hetven évével. Mögötte ásítozik a pince, még nyelne legalább húsz hektót, annyi férne gyomrába. Idén keveset adott a Csötönvi- vö’ovi sz'lő Felét, mint tavaly. Szemléli a tájat, a sár- ga-aranvban fürdő szén csatári vidéket. Amott balra si- valkod'k a cserepesek kemencéiének a ventillátora, ott a cigányok ..munkásjárata” megy esti portyára: a szürke után kötött kocsiban legalább másfél tucat cigánygyerek. A téglásoknál is elcsöndesedett a non. Az ötös busz az imént zörgött el, most már nincs forgalom a Baranya felé. Nincs? Az a három autó, amelyik mindennap öt óra után kifut a városból a Bara- nya-völgvbe. most is jön. De ez nem számít forgalomnak, mert ezek az őszi estéhez hozzátartoznak, mint Szűcs bácsi is. Komótosan cigarettára pvújt. Szálába teszi a füstszűrös cigarettát, aztán köténye mellrészébe dugia kezeit. Egy pohár italra hív. A bor. már bor. Tisztulófélben van. most már bor. Három nappal ezelőtt, még kotlós volt. Veszedelmes, gvomorpüffesztő. böfögtető. Most már bor. Édeskesernvés, Csötönvi-völgy ízű. Bor. Egyszer sem kell ivás közben mondani, hogv ez jó bor. A bort nem kell dicsérni. Beszélni tud az annak, aki issza, ha van hozzá érzéke Aki vedeli, annak nem beszél. A reggelt dér csípte: a fűszálakon ezüst-lánc rakódott, a kertben felejtett paprikát sá- padtra csípte. Az autók üvegére ráfagyott a pára. Itt állok a völgy elején, ahol a szüretben a németek vertek sátrat. . Micsoda kavargás vc-ltl öreg autójukkal, itt a szüret kellős közepén táboroztak, sátrat vertek. Szaladt a bír: ..valami németek vertek sátrat”. Fényképezőgépekkel jöttek. A fiúnak is. meg a lánynak is, négy-öt lógott a nyakában. Ki tud a hegyben németül? Senki. Fölkiáltanak Faluhelyre is. jön a jd.óltás: nincs aki nemeiül beszélne. Aztán egymotoros jön, a csődületre megállítja zakatoló gépét. Ö beszél németül. A két személy csak fényképezni akar. Szüretet. A következőképpen: az öreg kúthoz állítják Mátyás bácsit, legjeíl hírverés a rajzi lirielés Népújság 5 1973. október 38. 1 meg a vejét. Mintha vizet húznának. „Csináljuk, a cirkusz miatt.” ötven szüretet megért asszonyok nevetgélnek, vödörrel a kezükben. Most ők kerülnek lencse elé. Aztán a traktor, amelyet a sofőr maga szerkesztett, hegesztett és Munkagép nevűre keresztelt. Másnap a németek Csatáron egy ház udvarán, a tyúkól, meg a góré között verték föl a sátrat. Reggelire zacskós teŐszutó jet ittak, nyersen, kifli nélkül. Aztán ismét mentek szüretet fénvképezni. Most kellene nékik fényképezni. Az őszt, itt a völgvek- ben, dombokon. Most amikor a természet pihenni tér. • Tcffnap rendkívüli dolog történt. Este volt. szép októberi este. Az októberi litániára hívő haran?szó ide nem ér. Csak a kakasdi buszok. a hegven túl, zúgnak szüntelen, ez zavarja a nyugodalmas estét. Mey ez a busz. amelvik ide betévedett. Mert nem szándékkal jött, az biztos. Ezt mond í a a szomszédom is. a Feri. Nagyapja ültette diófája alól kémleli szúrós szemével az utat. A buszt figyeli. Féoves. nagy, kirakat- nyi ablakokkal. — Tán külföldiek? — kérdi tőlem, átkiabálva huszonhét sor szőlőn. — Azok-é? — Azok, mert látja. hogy eltévedtek. — El? — El. No, szénen elrendeztük ezt a buszt is. Itt, a völgyben, most ez volt az esemény. ■ A juhász a téesz kukoricáját tipratja a nyájjaL X nyáj félig maszek félig téesz. Gubancos bundájú, örökké bégető nyáj. Itt tipratja, már bqr*" ~ 'y Vioff”ot Q2 árokpartot. A birka alkalmatos jószág ilven területen legeltetésre. Harantitnj lehet vele kukoricalevelet, elhagyott szőlőt, rossz lucernást — ezt sietve, nehogy bezabáljon a jószág. — rétet, erdőadiát. A nyáj a gvöoöt keresi. Csak a szamár nagy füle-feje emelkedik ki a gyapjú téngerbőL Gőz-pára leng a nváj fölött. A juhász a kerékvető kövön ül. Deres bajszú kutya vizslatja az Idecent. A juhász lekapcsolja a rádiót. „Hadd pihenjen”. — Jó volt-e a szüret? — kérdi a férfi, ötvenéves lehet tán, szép fekete posztó ruha van rajta. Kalapja is fekete, és szén zsíros, mint ahogy egy juhászkalanhoz illik. Kérdőn néz a kérdés után. — Jó. — Csak kevés. uPve? — Mindennapra egy liter. — Az elég. Üveg kerül a tarisznyából. — Kóstolja. Kabátia uj'ával megtöri! a száját, óvatosan emeli az üveget, aztán egy finom kortyot levőig a hegy levéből. Csettint utána. — Jó — mondja. — Egészségére. e Szombaton, délután. Jönnek az autók. Trabant Combi: A nyolcadik darabot vették meg, három éve. Föltorgatták. vaddal ültették be. Polski Fiat: A baloldalon a huszadik birtok az övéké. Az autót mindig a kövesen hagyják, nem viszik a földesútra. Két éve építettek tanyát. Moszkvics 412: Háromszáz- húsz öl parlagot vállalt. Tavaly az egészet betonoszlopos kerítéssel zárta el a külvilágtól: tolvajtól, mezei nyűitől« fácántól. Trabant 500: Tavaly vett birtokba egy parlagot. Idén krumpli meg bab volt a fő termés. Most ößszel a telepítés következik. Zsiguli: Á tetőn kapott elhagyott birtokot. Két sor lugas, egy konyhakert. Soha nem megy piacra. Skoda Combi: Azt mondja, a hetedik öreganja is ebben a völgyben gazdálkodott. Túrakerékpár: Józsi jön, a szomszédom. Siet. Melegje van. Kettőkor hagyta abba a munkát a Vasiparinál, itt meg várja a bekaoálás. „Egy pohár italra?” „Köszönöm, már az enyém is elforst.” Láttam, öt- veh ílter mustot adott a ki tudia hány éve parlagon álló föld néhány tőkéje, amelyeket még nem ölt meg a gaz. » A hetes busz a megállóba állt. Fáradt munkások, hivatalnokok, diákok. Lassan lekászálódnak. Hazafelé induló csapat vár a beszállításra: nyugdíjas postás, egy ápolónő, férjével együtt, Treszka néni, aki már megpihent a kereszt tövében, amelyet a nyáron újítottak fel a buzgó hívek társadalmi munkával. öt napszámos, a mezőőr, meg két hosszú hajú legény. Elindul a busz. Bor illata tölti meg a kocsit. Valamelyik demizsonból kiszökött a dugó. A négy piroslámpa még sejtelmesen beszűri fényét a völgybe; felsejlik egy-két fehér homlokú tanya sziluettje, aztán sötét borul a völgybe. Csöpörgő eső veri a busz ablaküvegét PÁLKOVÁCS JENŐ Kalános I H re Amikor év elején, a zárszámadó közgyűlésen a kitüntetések átadása következett, az ő nevét szólították először. A felcsattanó taps kifejezte a szövetkezet egész tagságának véleményét: csakugyan rászolgált az elismerésre. — Kalános Imre, a Mezőgazdaság Kiváló Dolgozója kitüntetést, és a vele járó pénzjutalmat kapta. Szerettem volna akkor az olajbarna bőrű, ősz hafú, ősz bajuszú, termetes, idős ember gondolataiban olvasni, milyen érzéssel vette át a piros dobozkában rejtőző szép jelvényt, amely végül is majd hatvan év munkáját ismerte el. A fajtájához tartozást csak barna bőre és neve árulta el, sajnálatosan azt már nem, hogy élete — a hetven évhez közeledvén — teljesen azonos volt, mint a falubeli, hasonló korú magyar nincsteleneké: a cselédsors, a nincstelenség, a munka. Fehérre meszelt, piros cseréptetős házacskája ott áll a töltés tövében, a Sió-híd mellett, jóformán csak mutatóként a néhány évvel ezelőtt még népes pálfai cigánytelepből. A ház melletti veteményeskert még most, október végén is gondos kezekre vall, az udvaron egész sereg kacsa, tyúk, az ólból Bogdán István, az unokavő egy cső kukoricával két kövér mangalicát csal elő. A jogos elismerést váró kíváncsisággal kérdezi: — Hány kilósra becsülik őket? —■ Száznegyven-százötvenre, — Én is akörüL Az ő becslése nyilván pontosabb, hiszen ellető-kanászként dolgozik a szövetkezetben. ■— Hármat már eladtunk, ezt a kettőt levágjuk. — Csak az a baj. hogy hiába vágjuk le, hiába a sok baromfi, nekem már le kell mondanom róla, nem ehetem belőle. Diétáznom kell, két hete jöttem ki a kórházból, Szek- szárdról. Három hétig kellett bent lennem — panaszkodik Imre bácsi. — De a legnagyobb baj, hogy nem mehetek dolgozni — Még mindig nem volt elég a munkából? — A munkából elég lenne, de a nyugdíj mellé kell még a kereset. Mert házat akarunk venni, bent a faluban, és ahhoz sok pénz kelL Már majdnem vettünk egyet, százhúszezerért, de aki eladta volna, úgy alakultak a családi körülményei, hogy visszamondta a megállapodást. A fiam_ már bent lakik a faluban, az elnök házától a harmadik házban, meg az egyik lányom is, A másik lányom meg itt lakik velünk. meg a fiatalok. — Ha elköltöznek, mi lesz ezzel a házzal? — Le kell bontani, mint ahogyan a többit lebontották, — Egyáltalán mióta dolgozik Imre bácsi? — Amióta csak az eszemet tudom. Itt születtem Pálfán, 1906-ban. 1914-ben meghalt édesapám, akkor beálltam ka- nászbojtárnak. Aztán meg béres voltam Tüskéspusztán, négy ökröt hajtottam. Derűsen mosolyog közben: — Ezek a mai fiatalok már nem tudnák a négy ökröt elhajtani. Ez az unokavő még a lovat sem tudja befogni. — Akkor iskolába sem járt? — Kérem, az iskolát akkor senki nem kérte számon. Csak a munkát. Nem úgy volt. mint manapság, hogy a gyerek nem maradhat ki minden szíre-szóra, mert küldik a figyelmeztetést. — Mit dolgozott még? a mezőgazdaság kiváló dolgozója — Télen az erdőre jártam fát vágni. Nyáron meg masi- názni, ott megkereste az ember az évi kenyeret. Húsz éven keresztül voltam cséplőmunkás. A magamfajta nincstelennek is meg kellett keresni a megélhetést. Amikor megalakult a szövetkezet, mindjárt beléptem. Végeztem, amilyen munka csak adódott, most legutóbb az állattenyésztési telepen, a szippantókocsinál. Nem valami elegáns munka, de jól lehet keresni. Különben is. melyik paraszt nem ült föl a trágyás- szekérre? — Imre bácsi, merre volt Pálfától a legmesszebbre? — A Don-kanyarban. Odáig egy darabig vittek, egy darabig gyalogoltatok. Visszafelé meg úgy futottunk, hogy bár most tudnék úgy futni. Aztán kikerültem újra, csak akkor már hadifogolyként. Budán, a Várnál estünk fogságba. Ha jól összeszámolom, vagy tíz évig voltam katona. Nem tudom, miért kellett mindenhol ott lennem, hogy miért voltam én annyira fontos. Vissza kellett foglalnom a Kárpátalját, a Felvidéket, Erdélyt, a Délvidéket, aztán még a háborút is nekem kellett volna megnyerni... Ügy örültünk a fogságba- esésnek, hogy csak na. De mire hazakerültem, kimaradtam a földosztásból, akkorra már minden földet kiosztottak. Nem is sokat bánkódtam miatta, mert nem lett volna iga, felszerelés, amivel megműveljem. Később meg nem volt gondom a beadásra. Kalános Imre bácsi olyan derűsen meséli katonaélményeit, mint aki talán ma sem sejti hogy ott a Don-kanyar- ban halálraítélt volt hiszen a hadsereg parancsnoka, Jánv Gusztáv kiadta a parancsot: „Ott csak meghalni lehet, de hátramenés nincsen”. Szóval, nem hagyta magát, bármennyire akartak is belőle ágyútölteléket csinálni. A munka elől viszont soha nem futott el, s ha földet nem is. de munkája révén megbecsülést szerzett a faluban. Amikor a közgyűlésen a kitüntetéseket adták, az ő nevét szólították először. Bio
