Tolna Megyei Népújság, 1973. augusztus (23. évfolyam, 178-203. szám)
1973-08-12 / 188. szám
A bírásat joga, a művészet szeretete és más apróságok Á művészek mindig szerették a mecénásokat, bár nem egyszer akadt velük bajuk. Michelangelót például pápák sora hajtotta egyre több. egyre nagyobb teljesítményekre, még szerencse, hogy páratlan képességeiből telt is azok valóra váltására. Ezt az elkészült művek ismeretében állapították meg a korabeli nézők, a művészettörténészek és ugyanígy az utókor. Nem akarjuk sematizálni a művek értékelésének cseppet sem eevszerű folyamatát, mégis azt kell megállapítanunk, hogy sosem a művész szándéka a fontos, hanem amit szándékaiból megvalósítania sikerült — az alkotás. Az olvasó jogosan sejtheti, hogy minderre nem azért vesztegetünk szót, mintha Michelangelo Buonarotti leszármazottjaitól érkezett volna tiltakozás lapunk bármelyik megállapításával kapcsolatban. Tiltakozás Kő Pál szobrászművésztől érkezett, aki kifogásolta alulírottnak „Kiállítás Tamásiban” című rövid beszámolóját, melyben a 12. országos Tolna megyei művésztelep alkotóinak munkáiról emlékezett meg. Kő Pál — és a levelet szintén aláíró Péterfy László — kifogásolták. amit megírtam és kifogásolták azt. amit nem írtam meg. Valóban nem nyilatkoztam például az említett tábor mecénásairól, a faanyagot adó gyulaji erdészetről, a községi tanácsról, a gimnázium igazgatójáról, vagy a járási művelődési központ munkatársairól. Néni akartam ugyanis vitathatatlan jó szándékukat megsérteni és azt feszegetni, hogy a kiállítók munkáiból ítélve egyelőre korán szenteltek időt és energiát támogatásuknak. Kő Pál. a tábor vezető tanára volt, méghozzá az általam kiemelten jobbnak ítélt szobrászok vezetője. El kell hinnem tehát neki, amit' ír. hogy „Az emberanyag vegyes összetételű.’’ Szívesen elhiszem, hogy „munkáikra jellemző a művészet szeretete”, de azt a legnagyobb jóakarat sem hiteti el velem, hogy többségükre a művészet is jellemző volna. Ha pedig „ezek az alkotótáborok, karakterüket tekintve — mert amatőrökről van szó — alapvetően közművelődési indítékúnk”, akkor nagyon helyes lenne sokáig, szerényen, minden hírverés nélkül dolgozniuk, munkákkal próbálkozniuk és kiállítással, vagy bemutatóval csak akkor nyilvánosság elé lépniük, amikor van mit bemutatniuk. Jó né- hányuknak volt. ezek szerepeltek is inkriminált rövid ismertetésemben és érdekes módon nem jelentkeztek tiltakozó sorokkal. Valószínűleg tudatában annak, hogy a kész alkotás közreadásakor a művész szerep« befejződött és tudomásul kell vennie, hogy műve önálló életet kezd, impressziókat, benyomásokat ébreszt, véle. ményalkotásra inspirál minden nézőt. Ha a néző történetesen újságíró, úgy valóban fenyeget a veszély, hogy írásba is foglalja a véleményét. Ez éppannyira joga, mint ahogy a kiállítók bármelyikének joga van remekműveket alkotni. Kő Pál levele végén úgy véli, hogy „Kiállítás Tamásiban” című („nem sikerült”, „kriti- kátlan”, „pongyola fogalmazásé”) cikkem ártott. Szerintem használt. Használt már annyiban is, hogy a tábor egyik vezető tanárát az ottani program újbóli összegezésére vezette. Bizonyára érdekes lehetett Bánszky Pál előadása néhai Laborcz Ferenc munkásságáról. Nem kevésbé Vút Pál, Zágon Bertalan és Buglya Sándor filmvetítése, Kondor Béla tihanyi emlékkiállításá- •nak megtekintése, vagy akár a gyulaji vadrezervátum felkeresése is. A regölyi lovaglás már kevésbé képzőművészeti jellegű program, de ha már volt mecénás, aki fizette, miért ne tűzték volna napirendre. (Szilárd meggyőződésem, hogy nem mindig tudjuk mire és miért áldozunk közpénzeket.) Az oktatás jellegű napirend azt látszik bizonyítani, amit írtam is. hogy a résztvevők jó részére egyelőre még az alapismeretek elsajátítása fér rá. Ami nem baj. nem szégyen, csak éppen nem teremt alapot semmilyen levélbeli kifogásra azzal szemben, hogy egy ismertetés szerzője — jelen esetben én — nem ítélte művészetnek és ennek megfelelően nem fogadta hozsannázva azt, ami nem művészet, csak próbálkozás. V ORDAS IVÁN LOVÁSZ PÁL VERSEI: PASZTELL Az emlékezet lágy, elmosó színekkel festeget, s szép ó-arany keretbe jog ja a voltat, könnyeset. PSZICHOANALÍZIS Győzelmi vágyaink a tudat küszöbét lopózva, álruhában lépik át — szent kívánságokra ajazzuk kint a szó s bentről testvérszívekbe lőjük a gyilkosság nyilát. EQY-KÉT FELELETLEN EQYÜQYÜ KÉRDÉS Honnan jöttél? Hová mégy? Mi vár lent? Mi vár fönt? Mért félsz? ÉRDI JUDIT RAJZA Fába írott, agyagba égetett, szőnyegbe szőtt mesék. „Kék, sárga, piros összekent színeket láttam álmaimban és úgy képzeltem, ez a rend;” (József Attila) Az emeletes szekrény, amelynél megálltam, s melynek megtapintásától még a teremőrök zord pillantása sem tudott elriasztani, Németalföldön készült, az 1600-as évek •elején. A sötétbarna színű bútordarabon hiába kerestem tekintetemmel csak egyetlen ujjnyi sima felületet is. nem találtam. Talán ezért is támadt bennem a kényszerérzet, hogy megfogjam, ujjaimmal -végigszántsak a sűrű barázdákon, amelyek vad összevisszaságban és mégis szabályos renddé sokasodva díszítették a szekrényt. Amint hozzáértem a fához, képtelen gondolatom támadt. Vajon ha száz év múlva, egy látogató, itt az Iparművészeti Múzeumban megáll majd a huszadik századi ember fal mögé rejtett, „beépített” szekrénye előtt, feltámad-e benne a vágy. hogy megérintse a sima fehér ajtókat? És mit gondol majd rólunk, ma élőkről? Hogyan értékel bennünket? Mint ahogyan mi ítéletet mondunk — tárgyaik ismeretében — a száz-kétszáz, netán kétezer évvel ezelőtt élt emberekről? Az Iparművészeti Múzeum impozáns, szép épülete több mint 60 000 tárgy otthona. A kőbe, fába „írott”, agyagba égetett, szőnyegbe szőtt mesék az ember örök vágyáról, a szép megteremtéséről vallanak. Dr. Radocsay Dérfest. a múzeum főigazgatóját arról kérdezem, milyen elgondolás szerint válogatják a kiállított anyagot? — A múzeum, azzal, hogy kiemel és csoportosít, dialektiAz aranyozott ezüst szépen cizellált talpastál Napóleon ötvösének, Martin Guillaume Biennais-nak figyelemre méltó alkotása. •-*'. . . kus fejlődésében mutatja be különböző korok emberének alkotásait. Ily módon szeretnénk átfogó képet nyújtani az elmúlt századok iparművészeti alkotásaiból. — Engedjen meg egy szubjektív kérdést. A múzeum gyűjteménye, a tizenhatodik századtól kezdődően, napjainkig. elsősorban: Európában készült tárgyakból áll. A kiállítási termeken végigjárva, úgy tűnik fel, a csaknem négy évszázad alatt a tárgyak csupán anyaguk minőségében, a díszítés módjában változtak, tartalmi és formai egységüket megtartották. Ezután az ember belép az új magyar iparművészet kiállítási termébe, és nem a tárgyak új formájával, hanem merőben más, ismeretlen formákkal találkozik. Valóban ilyen szándék lenne a mai és a régebbi korok emberének ízlése, igénye között? — Annak, hogy a változás ilyen szembetűnő, részben a helyszűke is az oka. Sajnos, meglévő gyűjteményünknek csak mintegy öt százalékát tudjuk kiállítani. Ezért úgy döntöttünk, hogv az európai nemzetközi gyűjtemény bemutatását befejezzük a század elején, és nyitunk egy új ki- * állítási termet a legújabb magyar iparművészeti anyagból. Való igaz, hogy megszakítottuk a folytonosságot, ez a szükségből fakadó megoldás azonban csak kiemeli a valóságot. A tér-idő egységének megbomlása együtt jár a megszokott látvány egységének megbomlásával. És az ember ebben a században lépett az űrbe! A kiállított térplasztikák, a legkülönbözőbb anyagszínkombinációk mind-mind ennek a megváltozott világképnek, egy új esztétikai mércének a visszatükrözök — Az iparművészeti tárgyak, kevés kivételtől eltekintve. egyben az ember használati tárgyai is, ily módon közelebb állnak hozzá, mint a csak díszítésül szolgáló, képzőművészeti alkotások. Segíthet-e, és feladatának tartja-e a múzeum, megértetni az emberekkel a sokat vitatott művészeti törekvéseket? — Természetesen. A múzeum, amikor megvásárol egy iparművészeti tárgyat, rangot is ad annak. Aki itt találkozik egy számárg szokatlan, új formával, semmi esetre sem megy el mellette olyan közömbösen, mint esetleg egy kiállítási teremben. Legalábbis megkísérli megérteni, hogy a tárgy miért van itt, és ezzel a legfontosabb mozzanat — az érdeklődés — már megtörtént. Az itt látott tárgyak tehát — ha közvetve is — befolyásolják az emberek ízlését. Ez természetesen ríagy felelősséget is ró azokra, akik az anyagot válogatják. A mostani kiállítás, egységesen, csak a díszítő tárgyakat tartalmazza. Egy év múlva, egy másik egység, az új használati tárgyak kiállítását rendezzük meg. Régebbi korokban, a művész és mesterember fogalma többnyire összefonódott. Raf- faellóról tudjuk, hogy falisző- pyegeket is tervezett, Verecc- hió, Cellini szobrászok és ötvösök is voltak, egyszemély- ben... A mai értelemben ismert iparművészet az elmúlt száz év folyamán vált önálló művészeti ágazattá. A gyáripari tömegtermelés megszüntette bizonyos tárgyak egyéni birtoklásának kiváltságát. Ma már az embereknek módjukban áll — még szerényebb anyagi körülmények között is — egyéni ízlésük szerint alakítani környezetüket, A „hogyan” — sokaknak gondja. Érdemes elmenni az Iparművészeti Múzeumba, és meghallgatni, mit mondanak a „néma társak”. Talán segítenek megérteni az „összekent színek” rendjét. LÁSZLÓ ILONA i
