Tolna Megyei Népújság, 1973. augusztus (23. évfolyam, 178-203. szám)
1973-08-12 / 188. szám
Mária nővér, aki büszke Az 1973. évi Semmelweis-ünnepség alkalmával Budapesten a miniszter nyújtotta át neki az Egészségügy Kiváló Dolgozója kitüntetést. Neve: Papp Mária, a megyei kórház II. számú belgyógyászati osztályán dolgozik. Nem többet, mindössze eny. nyit tudtam róla. Most menynyivel több, amit tudok, miután találkoztam vele és meg is ismerkedtünk annyira, amennyire rövid idő alatt lehet? Nem sokkal több, hiszen az emberi értékeket és gyön- geségeket, fény- és árnyoldalakat egyaránt föltáró megismeréshez több kell, mint néhány óra: rokoni, baráti, munkatársi együttlétek kellenek. Idő, idő, ahhoz, hogy valaki ne úgy mosolyogjon ránk, kérdéseinkre ne úgy felelgessen, mintha közben egyfolytában tükörbe nézne. itt szolgálni kell! Orvosoknak, nővéreknek, mindenkinek — az egészséget kell szolgálni. I Mondták azt is, hogy megközelíthetetlen. Könyveljék el nyugodtan ezt is tévedésnek. Mária nővér nyílt szívű ember, és tán azért, mert viszonylag későn talált rá a hivatására az ozorai születésű parasztlány, semmit nem vesz olyan komolyan, mint azt. — Ha most kezdhetném, orvos lennék... — Nem boldog így? gyerekét özvegyen nevelő Papp nénit, hogy Máriát elengedje hazulról? Nem, Mária korábban néhány hétig betege volt a pincehelyi kórháznak, ott fürkészte ki, fedezte föl. az ápolónői munka szépségét., — Arra gondoltam, hátha engem is várpának valahol úgy a betegek, ahogy mi vártuk a nővéreket. Bár elmentem volna korábban tanulni. így, már nem fiatalon végeztem, 1957-ben és mindjárt ide kerültem. Nem érti meg a fiatalokat? Sok keserítő összetűzésre került sor közte és egy pályakezdő nővér között, aki azóta elment, nemcsak az osztályról, a városból is. Most szorgalmasan leveleznek. Ez a fiatal nővér mondta nem sokkal távozása előtt: unokahúg. Most éppen azért kell előre ledolgozni az éjszakás műszakját, hogy ismét hazamehessen, mert lakodalomra hívták. Utazásai azonban nemcsak ennyit jelentenek. 1962-ben vett részt az első külföldi túrán. Csehszlovákiá és Lengyel- ország egy-egy vidékét járta be, aztán Erdély következett, majd egy kiadós, osztrák körút,. később adriai nyaralás, hajóút Budapestről Pozsonyba. Tavaly Jugoszláviában üdült, egy Splithez nem messze lévő fürdőhelyen. És álmodozik. Mária nővér, akit sótlan szigorúsággal jellemeztek az emberi lélekhez vajmi keveset értők, arról álmodozik, hogy jó lenne elmenni Olaszországba; Rómát, Ná- polyt megismerni és megnézni milyen az égbolt Capri fölött és milyenek ott az emberek! Görögországba is menne boldogan. — Nem ' tudom mennyi lesz a nyugdíjam, telik-e majd ha kétévenként is utazásra .. még lehet szokni' az éjszakai munkát. A nappali pihenés nem olyan, nem nyeri vissza tőle az ember a teljes értékű munkához szükséges frisseséget. Nem tudom elképzelni őt olyan fáradtnak, amit észre- vennének a betegek, az osztályon dolgozók. Csupa vitalitás, pedig a lába... hát igen... Hiába gyógycipő, minden szükséges védekezés, a betegágyak mellett szolgálatot teljesítők lába lesz ilyenné, ha nem tudom hány és hány százezer kilométert tesznek meg azon a kicsike távon, ami a kezelőtől a kórtermekig valóban csupán pár lépés. A szemlélőnek ez semmiség, a lábat nem kímélő szolgálat jótéteményeit élvezőnek úgyszintén csak az. — Ha meglesz a saját lakásom, jó lenne ha központi fű- téses lenne, mert nem volt nekem elég látja a visszér, beszereztem egy térdizületi nyavalyát is. Az osztály két fiatal orvosa bejön,’ mielőtt hazaindulnának. Még néhány utasítás a tisztelet hangján. Nem lehet nem fölismerni hangjukban a tiszteletet, ami a megbízható, jó segítőtársnak szól. Mária nővér nemcsak büszke, boldog ember. Boldog emberekkel találkozni pedig az újságírónak is öröm. kivált ha azt a boldogságot a végzett munka hasznosságának - tudata táplálja — kiapadhatatlanul... LÁSZLÓ IBOLYA — Á sótlanságig szigorú. — A munkában nem ismer lazításokat. — Megközelíthetetlen, aki néhány évvel a nyugdíjkorha_ tár előtt már nem érti meg a fiatalabbakat. — Megbízható, lelkiismeretes, bár sok ilyen nővérünk lenne! íme, ezeket hallottam róla. Pozitív és negatív véleményeket, ha egészen pontos akarok lenni, pozitívságükban is negatív véleményeket. Ezért is kerestem föl az idei nyár legmelegebb napján és mindjárt megjegyzem, nem bántam meg a verítékeztető fölrándulást a hegyre. Még tartott a csöndkúra, amikor betoppantam az osztályra. Míg tanácstalanul bámultam körül, hogy merre Induljak, egyik kezelőből kilépve alacsony, élénk tekintetű nővér ment el mellettem. Nagyon sietett a másik kezelőbe, gondolom ezért nem kérdezte meg, mit keres ilyenkor „idegen a pályán”: látogatás nincs, csendkúra van! Futólag csak a mélybarna szempár villant rám kérdőn. Utánaóvakodtam és kiderült, hogy ő az akit keresek. Papp Mária. De mit akarok tőle, nem akar ő újságba kerülni, különben is mit lehet írni egy ápolónőről? — Ne haragudjon, ezt el kell még intéznem, most fejeztünk be egy infúziót. Nem haragudtam, pedig sokszor kellett félbeszakítani a későbbiek során az akkor már jóízű beszélgetést, s az osztályon fekvő mostani, majdani betegek nevében megnyugvással konstatálhattam, hogy Mária nővér csakugyan nem ismer lazítást a munkában és nem csábítja passzivitásra semmi. — A sótlanságig szigorú — mondták felőle, s igaztalanul, mert feszessége, önmagával szemben és másokkal szemben támasztott követeléseinek a magyarázata az az egyszerű csoda, ami a munkát, a foglalkozást hivatássá nemesíti. Aztán, viszonylag sokan nem tudják azt sem, hogy az ember csák azoktól követel, akiket igazán tisztel, vagy tisztelni akar, s mert tisztelni akar, szeret. Szikár, savanyú lélek ez a nővér? Nem és nem! Csupa mosoly, nővéri megértés, segíteni akarás, áldozatosság, ha a betegről van szó. Akkor mindent, még a lehetetlennek látszót is. A többiek? A többiek, a pályatársak ugyanannak a szolgálatnak egyenjogú és köteles- eégű tagjai, aminek ő is. És — De, boldog is vagyok, meg büszke is. Büszke több dolog miatt. Először arra, hogy Szegeden abban az ápolónőképzőben végezhettem, ami Kossuth Zsuzsa nevét viseli, aztán arra, hogy ozorai vagyok, a kitüntetésre, amit kaptam és azokra az évekre, amiket itt töltöttem el a belgyógyászati osztályon. Elmúlt harmincéves, amikor a már akkor nagyon öreg Sommer Gyula községi orvos tanácsára és segítségével Szegedre ment tanulni. Csak ez a tanács segítette a két lány— Ha akarojc valakire Hasonlítani, akkor az a Mária nővér! — Fiatal koromban szerettem táncolni. Most már csak olvasni, filmet nézni és utazni. Nemrég Szegeden járt. Tizenhárom éve minden évben lemegy egy, a sebészeti klinika szívsebészetén dolgozó volt évfolyamtársához, mert — ahogy mondja — Szeged a második szülőhelye, és mindig megnézi a szabadtéri játékok egy-egy bemutatóját. Aztán a faluja is hazavárja: 76 éves édesanyja és asszony húga, meg a két A kórház főépületének manzárdjában lakik, közvetlenül a gyerekosztály koraszülött, részlege fölött, és várja, hogy saját otthonába költözhessék. Akkor majd elhozza ide a mamát, kettecskén éldegélni. — Én nem unatkozom soha, mindig elfoglalom magamat hol ezzel, hol amazzal. Tulajdonképpen nem sok idő jut személyes dolgokra. Amikor éjszakás vagyok, egyúttal hasznavehetetlen is vagyok, nekem nem mondhatja senki, hogy Az üzemi konyha olyan mindennapi fogalom, hogy keresni is bajos lenne különbet. Az országban milliók ismerik, veszik tudomásul, szidják olykor és többnyire jogtalanul, vagy dicsérik, ami messze a legjobb eset. Túloznánk. ha azt mondanánk, hogy az üzemi konyha, az üzemi élelmezés csak a felszabadulás utáni idők találmánya. Jobb ipari nagyüzemekben volt ez korábban is, a távolról jött summások pedig merőben tapasztalati alapon régen rájöttek, hogy jobb, ha összedobják mindazt a természetbenit, amit az uraságtól kialkudtak, és gzzal főzetik meg, aki viszonylag legjobban, de okvetlenül leggazdaságosabban tudja. Maradjunk a mezőgazdaságnál. Az állami gazdaságokban a mindennapok természetes része az üzemi konyha. Hol jobb, hol rosszabb. Hosz- szú évekkel ezelőtt például a Serneváll-é legendásan jó volt, a Gyapjútermelő Tröszté érthető módon nem szűkölködött a birkapaprikásban. Az általános ■ igények, melyek köztudomásúan nem a jól megalapozott táplálkozástudományi szaktanácsokhoz igazodnak. szinte mindenhol kötelező előírássá változtatták a nagy mennyiséget. „A nehéz testi munka kalóriát igényel!” — hangoztatta minden valamelyest képzett konyhavezető, hogy legalább a „kalória” tudományos ízű szavát kóstolgathassa a nyelve hegyén. / termelőszövetkezetekben többnyire ezt sem vallották, aminek sok és alighanem lényegesen összetettebb oka van semmint amennyinek kifejtésére egy napilap hasábjain teret szentelhetnénk. Talán „az asszony főztjénél nincs különb” szemlélettel kezdődött, ami kétségtelenül szépen hangzó, csak éppen nem egészen igaz. Az asszony főztjét ugyanis továbbítani kell. A kertek alól mindenki hazabandukol harangszóra, de ezt távoli határrészekből megtenni már bajos. Az ötödik „X”-be lépett nemzedék tagjai még emlékeznek rá, • • Üzemi konyha — termelőszövetkezetben de a fiatalabbak közül szintén sokan tudják, hogy korábban ilyen okokból is megelevenedett a határ. Asszony-, leány-, gyerekkaravónok gyalogszerrel, vagy kerékpár kormányára akasztott kosarakkal, elemózsiával. Ez a múlt. A jelen azonban változatlanul az, hogy a házi kolbász, sonka, szalonna is zsírját ereszti a tarisznyában, hiszen határbeli hűtőszekrényekkel nincs felszerelve a hazai mezőgazdaság. Ezt mindenki tudja, aki valaha is falatozott már nyáron, amikor tűző napsugarak kergették táncra lapulevelek felett a levegőt. Jó volt ez? Próbáljunk többé-kevésbé hitelesen idézni egy régi, de bizonyára sokszor elhangzott mondatot: — Mennyivel különb. ha csajkában hordják utánunk? Vagyis a csajkarendszer. A kifejezés még a Horthy-időkből származik és a szovjet kolhozoktól, a közös gazdálkodástól való elrémítésre szánt frázis volt. Ostoba frázis, melyet végérvényesen múltba süllyesztett az idő. — Mi a helyzet ma Mözsön? — kérdeztük Arany Istvánt, a nagyhírű itteni Uj Élet Termelőszövetkezet elnökét. — Itt a termelőszövetkezet új központjában van egy kis tálalónk és az előcsarnokban étkezdénk. Naponta százötven-kétszáz adag ebédet hozatunk a tolnait Béke étteremből, ennek java részét széthordjuk n határ legkülönbözőbb pontjaira, ahol munka folyik. Egy ebéd nyolc forintba kerül, ebből a gazdaság három forintot megtérít a tagoknak. — Jó a koszt? — Meglehetős. Lehetne jobb is. Igény azonban így is van, hiszen más meleget enni, mint szalonnázni. ( _ — A fejlődés tervei? ____ A fejlődés, fejlesztés tervei fokozatosan valóra válnak. A termelőszövetkezet építő- brigádja a MEZÖBER tervei alapján készíti a központhoz csatlakozó kultúrtermet, mely- egyúttal kétszázötven személyes étterem is lesz. A teremhez háromszáz ■ pdagos konyha csatlakozik majd és a termelőszövetkezet elnöke őszintén reméli, hogy a vezetőség jóváhagyja majd azt az elképzelését, hogy a konyhán kétféle menüt készítsenek, egy normált és egy diétásat. Miután ilyen igény van, lehetővé teszik, hogy az ételt haza is lehessen vinni, csúcsidőben, a nagy munkák heteiben pedig ebédet és vacsorát egyaránt készítenek. Az építkezés, melyet a termelőszövetkezet nőbizottsága és KISZ-esei egyaránt lelkesen patronálnak, őszre befejeződik és az üzemi konyha még az idén működésbe lép, O. I. __________ . foto: G. K.
