Tolna Megyei Népújság, 1973. augusztus (23. évfolyam, 178-203. szám)

1973-08-12 / 188. szám

I gaf.. ezzel ä nehezebbik * végét fogjuk meg a dolgoknak, bár isten tudja, az államosítás éveiben az se volt éppen könnyű, hogy munkások, agrárproletárok olykor hat elemivel vagy még annyival se, egyik napról a másikra irányító posztokra kerültek, vállalva a vezetés giem köny- nyű mesterségét és a képzetlenségből óhatatlanul adódó veszélyeket, A hit, a lelkesedés, az elvszerűség, a nép szolgálata viszont szinte minden nehézségakadályon átsegíti az embert. Az akkor volt nehéz, ez most lesz nehéz.

Felesleges tehát a vállalkozást formai szempontból mérlegelni, inkább a lényeg

Kapunyitás fölfelé

érdemel szót, s ebben az esetben az a lényeg, hogy megtaláltuk az intézményes megoldást, a tehetséges munkások és parasztok , „kiemeléséhez”, kiemelkedtetéséhez. Nagy dolog és nagyon eljött ennek az ideje, mert az utóbbi években mintha a kör teljesen bezárult volna. S úgy látszott, a hőskorral együtt múlt el a nagy lehetőségek kora, az amikor valaki tegnap még vasesztergályos volt, holnap vezér- igazgató let», amikor a nép sűrűjéből tízezrek kerültek •vezető posztokra, ezzel is rep• •

Üdüljön együtt a család

Az a szülő, aki gyermekeivel szeretne üdülni, de nem jut kedvezményes beutalóhoz, bizonyára nincs elragadtatva a családos üdültetésben eddig elért eredményektől. Pedig — ha csak a legutóbbi öt év adatait tekintjük, akkor is — jelentős az előrelépés. A SZOT Üdülési Főigazgatóságán megtudtuk, hogy 1968-ban 24 600 családos felnőtt és 18 500 gyerek jutott kedvezményes üdüléshez, ebben az évben pedig már 38 500 családos felnőtt és 25 700 gyermek kapott beutalót. Ezenkívül legalább kétszer annyi család kap kedvezményes beutalót a vállalati üdülőkbe. Elégedettek mégsem lehetünk, hiszen több mint egymillió dolgozó élvezi a kedvezményes üdülés előnyeit, de közülük alig 10 százalék a családjármi együtt. Ezért a párt, a kormány és a SZOT egyik legfontosabb feladatként határozta meg, hogy minden illetékes igyekezzék segíteni a családosok üdülését. Itt is elsősorban a nagycsaládosokat kell előnyben részesíteni.

Lényeges javulás az idén, hogy a SZOT megnyitotta a siófoki Csepel Vasas üdülő területén és a széplaki Ezüstparton az új családos üdülőket. Az utóbbi az ország legnagyobb ilyen létesítménye: a 200 szobás üdülőszállóban nyaranta 16 500 vendég, köztük több száz család pihenhet kulturált körülmények között. A széplaki üdülőkombinát szobái összenyithatók, a több- gyermekes családok számára is kényelmes, együttes pihenést biztosítanak.

Természetesen az ilyen új létesítmények beruházási költségei igen magasak. A siófoki és az ezüstparti üdülök felépítése is cSak az egyes szakszervezeteknek és nagyvállalatoknak a SZOT-tal kötött kooperációs megegyezése révén vált lehetővé. Az eddigi tapasztalatok szeri-,rí- mindenki jól járt. Amíg például az elszórtan működő vállalati üdülőkben 110 —120 forint a személyenkénti önköltség, addig a korszerűen berendezett ezüstparti családos üdülőben 80—82 forint. (A beutaltak persze itt is, ott is csak a szokásos kedvezményes összeget fizetik.)

A SZOT Üdülési Főigazgatóságán sem elégedettek az eddigi eredményekkel. Ezért vették örömmel a hírt, hogy néhány üdülővel kapcsolatban feloldották, illetve feloldják a beruházási „stopot”. így például hozzákezdhetnek a 160— 200 férőhelyes leányfalui üdülőtelep építéséhez, ahol szintén elsősorban a családosok üdülhetnek majd.

Az új létesítmények mellett néhány szervezeti intézkedéssel is igyekeznek kfterjeszteni a családos üdültetést. A karácsonyi iskolai szünethez igazítják például a télen is működő üdülők turnuskezdéseit.

A központi kezdeményezések mellett egyre több helyről érkezik a hír: hogyan segítenek az üzemek és vállalatok. A gazdasági vezetők közül egyre többen ismerik fel a családos üdültetés szociális és társadalmi jelentőségét. (Például törzsgárdatagságuk- nak nyújthatnak forintban ki sem fejezhető előnyöket.) A vállalatok a jutalmazási alapból is jelentős összeget fordítanak erre a célra. A szak- szervezeti bizottságok a segélyalapból igyekeznek hozzájárulnihogy a nagycsaládosok igénybe tudják venni a beutalást. Hiszen egy kis keresetű, többgyermekes családban bizony nem kis gond még a kedvezményes üdülés befizetése sem.

Végül ide kívánkozik egy példamutató eset: a Ganz Műszerművekben egy 9 gyermekes család 7 tagja számára adtak egyszerre beutalót. Anyagiak miatt azonban kétséges volt, hogy igénybe tudják-e venni' a régen várt, egyűttpihenést. A vállalat ezért ezerforintos segélyt mellékelt a beutalóhoz. Az utazás költségeit szintén megtakaríthatták a vállalat kocsija vitte az üdülőbe a boldog famíliát.

PÁLOS MIKLÓS I

rezentálva a munkáshatalom lényegét, azt. hogy ez az ország a dolgozók országa. Az ügyeskedők, a kispolgárok, a karrieristák abban az időben nehezebben jutottak szóhoz és érvényesülési terephez. . Az erős munkáskordon gátként állta el útjukat. És most, mintha más változatban ugyan, de hasonló értékű, erejű és érvényű kapunyitásra számíthatunk fölfelé.

Óvatosan ugyan, de tíz esztendeje itt-ott időről időre sokan megpendítették: napjainkban nem képzelhető el, hogy egy munkásból, kiemelve a munkapad mellől, vezető legyen? Akkor lehetett? Most nem? Éreztük, érezhettük, valahol valami ezen a területen rfincs rendben, s csak részben fogadható el a magyarázat, az, hogy napjainkban már nem úgy megy, mint húsz esztendeje, hiszen a követelmények nőttek, a vezetés tudomány, a szükségállapot megszűnt, nem lehet azt konszolidált körülmények között alkalmazni.

Igaz, igaz, de a szorongás, a nyugtalanság mégis bennünk maradt, hiszen a statisztikák például más oldalról is figyelmeztetik a szocialista normákban gondolkodó embereket: a munkás folytonossággal. a munkásrészvétellel a vezetésben. az értelmiségi pályákra való eljutásban nincs minden rendben. A főiskolákon, az egyetemeken a munkás és paraszt fiatalok számaránya csökkent, s ha ez a folyamat nem fordítható vissza, akkor hovatovább saját elveinkkel kerülünk szembe: a munkás fiából csak munkás, az értelmiségi gyermekéből feltétlenül értelmiségi lesz.

A kérdés kérdés máradt. Nosztalgiákkal sűrítve, a hősidőket emlegetve magam is jól emlékszem az első raj megjelenésére, arra, amikor az ötvenes évek legelején bevonultak a közéletbe az első nem kiemelt káderok, a diplomás

proletár fiatalok. Nem egy, nem kettő, tíz-húsz. száz egyszerre. Többnyire szakérettségi után végezték el az egyetemet, s számomra felejthetetlen élmény marad a találkozás azokkal, akiket már nemcsak úgy egyszerűen kiemel- tek| — mint teszem azt engem — hanem iskoláztak is olyan színvonalon, hogy azt el kell ismerni. Kopott gúnyában ők voltak az első igazi próletártanárok, proletár- mérnökök. értelmiségiek. Minőségi változás volt ez és általuk mi kiemelt káderok is nagyot nőttünk. Hát, hogy most már nekünk is van mit ki- akasztarti a falra. Gergely István vörös diplomával végzett, százesztendős parlagon heverő tehetségkincs került benne felszínre, kinevezték állami gazdasági főagronómus- nak. később miniszterelnökhelyettesnek. és most megyei első titkár. Mérhetetlen nagy közösségi kár származott volna abból, ha a negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején tanulásra érett korban nem kerül felszínre. Vagy Császt- vay Istvánt is megemlíthetem, a nagy tudású tanárt, aki most a Tájékoztatási Hivatal munkatársa, ö is az elsők közül való. A szegénysorról. És a többiek. Gyűjtőszóval így neveztük őket: új értelmiség. Róluk annak idején gyakran írtak az újságok, aztán csend lett.

Talán kimerültek volna egy ríágyon tehetséges nép tartalékai? Dehogy, dehogy. Ahonnét mi jöttünk, ott most is vannak tehetségek. Csak a lehetőségek változtak. A körülmények viszont sokkal jobbak, ez elvitathatatlan, hogy jobbak. A hetvenes években eleve több ismeretanyaggal rendelkezik a földműves, a munkás gyermeke. Ha más nincs, ott a rádió, hallgathatja. ott a tévé, nézheti. Csak egy valami hiányzott: a régi érvényesülés korszerűen mai megfelelője. Hiányzott, mondom múlt időbeni mert ms már van. Egy üdülőben olvastam az erről szóló híradást, amely száraznak tűnő közlemény csupán, számomra mégis a legnagyobb olvasmányélmény az utóbbi időben. Szóval egy nagyon lényeges kérdésre ismét megtaláltuk a helyes választ. A kormány határozatáról van szó. arról, hogy az érettségivel nem rendelkező, de képességeik alapján felsőfokú tanulmányok folytatására alkalmas fiatal szakmunkások számára tízhónapos előkészítő tanfolyamokat indítanak. amelyek sikeres elvégzése után a hallgatók felvételi vizsga nélkül beiratkozhatnak a kijelölt műszaki felsőfokú oktatási intézmények első évfolyamára.

Nagy horderejű ez a határozat. Gondoljunk csak bele. Igaz, a nehezebbik végét fogjuk meg a dolognak, de mindenképpen kapunyitás fölfelé és abból a gazdag forrásból merítünk, amely szellemi kincsekben kimeríthetetlen éltetőnk. Ez a határozat a nagy lehetőségek hordozója. Más módon ugyan, de a sokszor, és nosztalgiával felemlegetett hőskor lehetőségeit kínálja a mostani tizenéveseknek. Ennek nagyon örülhetünk. Nemcsak azért, mert kétségbevorthatat- lanul rangosítja a határozat a szakmunkásképző iskolákat, elsősorban azért, mert a valóban tehetséges munkás jelöltek előtt nincsenek sorompók az önmegvalósulásban.

Talán túl nagy feneket kerítek valaminek, amire azt is mondhatjuk, nem más. csupán újabb lehetőség a meglévő lehetőségek mellett. Több ez sokkal több. A Miniszter- taríács felkérte a Szakszervezetek Országos Tanácsát, hogy a KISZ-szel. a munkaügyi miniszterrel, az érdekelt vállalatokkal és felügyeleti hatóságokkal együttműködve jelölje ki azokat az üzemeket, ahol a fiatal szakmunkások előkészítő tanfolyamra jelentkezhetnek, és állapítsa meg a tanfolyamra egy-egy üzemből felvehető szakmunkások számát.

Sz. P.

Szubjektív sorok

Hát. idejutottunk!

De mindenért csak magunkat okolhatjuk.

Naponta megalázzuk önmagunkat, megalázunk másokat és ráadásul megaláznak bennünket. Pedig csak a „kötelességünket” teljesítjük.

Borravalót adunk.

Kinek ennyit, kinek annyit, és gyakran nem találjuk él, hogy kinek mennyi jár.

Mert borravalót nemcsak adni illik, hanem azt is tudni illik, hogy ki mennyit fogad el. ki mennyiért hagyja megalázni magát. Aki ezt nem tudja, az megaláztatik. Mint az az ismerősöm, aki a következő történetet mesélte el.

Tíz liter szuperbenzint vásárolt. Negyvenkét forintot nyomott a benzinkútkezelő markába. Gondolta, hogy tíz liter benzin után elég két forint borravalót adni.

Rosszul gondolta.

Ez akkor derült ki. amikor beült a kocsijába. Már indította a motort, amikor a benzinkútkezelő felmutatta társának a két forintot. Már ez is elég lett volna a megszégyenítéshez. de a benzinkútkezelő ezzel nem érte be. Odaszólt a társának:

— Nem akarsz fogat mosni?

Ismerősöm megértette: ez a borravaló csak fogmosásra

elég.

Ismerősöm megszégyenülten távozott. Azt a pénzt, amit adott, nemhogy megköszönték, azért a pénzért megszégyenítették. Viszont megtanulta: benzinkutasnak nem illik két forint borravalót adni.

Ezt a tudatot megerősítette benne a következő eset is.

Ekkor nem ő volt a megalázott, hanem egy nő. Ugyanannál a benzinkútnál. A nőnek százasból kellett visszaadni. A benzinkutas a zsebében kotorászott, aprót keresett. Látta ezt a társa és nem tudta megállni szó nélkül:

— Ha kell. tudok egy tízest váltani! — és gúnyosan mosolygott. világosan tudtára adva ezzel a mosollyal az autós nőnek: itt nem illik tízesből visszaadni.

Ilyen esetek sajnos nemcsak a benzinkutaknál történnek.

Velem is. másokkal is előfordult hasonló, mondjuk vendéglőben, vagy cukrászdában.

Kinek, mennyi jár ?

A számla mondjuk nyolc forint hetven. Az ember ad egy tízest és megköszöni a kiszolgálást. A pincér visszaadja az egy forint harmincat. Mintha nem is hallotta volna a kö- szönömöt. ami borravalónyelven azt jelenti: a többi a magáé.

Nem kell neki.

Egyharmincért nem hagyja megalázni magát. A megaláztatáshoz minimum egy ötös kell.

Messze vagyunk már attól a felirattól, hogy „Borravalót nem fogadok el, mert öntudatom dolgozó vagyok”. Ma már

csak akkor öntudatos a borravalóra aspiráló, ha kevés bor. ravalót kap, ha nem annyit, amennyire önmagát taksálja.

De ki tudja, hogy ki menynyire számít, kinél mennyi az az összeg, amit adni illik?

Ezt csak saccolni lehet. Egy tízest biztosan mindenki elfogad. Ezt gyakorlatból tudorh. Ezen alul esetleg megalázhatják az embert, visszautasíthatják a borravalót. Ezt is gyakorlatból tudom.

De miért adunk egyáltalán borravalót?

Ezt a kérdést én is feltettem magamnak egynéhányszor, de válaszolni soha nem tudtam rá. Ilyen válaszokat adtam önmagámnak: azért adunk borravalót, mert így illik, mert így szokás, mert így alakult ki...

De miért így szokás, miért így illik, miért alakult ki így?

Azért, mert mi magunk, borravalót adók alakítottuk ki az így szokást, az így illiket.

Kezdetben adtuk jószántunkból, most meg már elvárják tőlünk, sőt lassan odajutunk, hogy ugyanúgy megszabják a borravaló összegét, mind mondjuk a benzin, a hajvágás, a taxikilométer árát...

És minderről ki tehet?

Mi. akik borravalót adunk olyan munkáért, amiért fizetést kapnak azok, akik végzik.

Mi. akik gyakran nem találjuk el, hogy kinek, mennyi borravaló jár és ekkor megszégyenítenek bennünket: feltűnően leszámolják a visszajáró aprót, vagy felmutatják a kétforintost. amely még szájöblítésre sem elég, csak fogmosásra.

És most választhatunk: vagy annyi borravalót adunk, hogy magunk is belesápadunk, vagy annyit adunk, hogy mások előtt megszégyenítenek. Bennünket, akik munka nélküli jövedelemhez juttattunk másokat olyan pénzből, amiért nekünk munkát kellett végeznünk.

Furcsa, de ígv van. így alakult ki, ilyen a szokásunk. *

Nem lenne ió lemondanunk erről a rossz szokásunkról?

SZALAIJÁNOS