Tolna Megyei Népújság, 1973. július (23. évfolyam, 152-177. szám)
1973-07-01 / 152. szám
Hamar Imrét Az emlékek hídján LOVÁSZ PÁL VERSEI: MŰTŐBEN Schmidt Lajosnak. Fekszem hanyatt, lekötve tagjaim; a lámpa fönt ezüst-tóként ragyog, fehér kámzsás, álarcos alakok buknak föl a fény tükrös fodrain. Agyam verik szívdobbanásaim. Szertartások közt az álarcosok árnyéka fojtón, némán rámhajol — várom, jöjjön, váltson meg már a kín ... Harc indul, fürgén csendül az acél; oltalmazom előtt a hősi cél: nyergéből az alattomos halált bizton kiütni. Érzem: jól talált! Elönt az élet édes árama — s fönt ég a lámpa: ezüst glória EQY FIATAL KÖLTŐNEK Űj világodról igaz szókat szólj csak, s halld visszhangod. Ez élőbb, gazdagabb, mint Dante, Shakespeare, Goethe halhatatlansága a föld alatt TRÓNBITORLÁS A gyászoló családot fölkerestem, hellyel kínáltak, s úgy esett, hogy a megholt kedvenc székébe ültem. A karfát simogattam, s titkon kértem: bocsáttassák meg trónbitorló-vétkem Annyi év után ismét szülőfalumban járok. Elillant gyermekéveim hangulatát keresem. Szívfájdítóan kicsire zsugorodtak az utcák, házak, egykori birodalmam szinte tenyérnyivé lett. Fájó nosztalgiával kutatok udvaron, padláson olyan tárgyak után, melyek még nem süppedtek el a tűnő időben. A régi kacatok között kis színes üvegre leltem. Tenyerembe vettem, letöröltem gondosan a címkéjét, amely már megsárgult, de még jól olvasható a felírás: GYŰL ANTIN, Különös, gondolom, hogy a lassan permetező idő városokat, piramisokat is elborító homokjából éppen ez a kis üveg bukkant elő. Egy őszi délután hangulatát ébreszti bennem, s különös ízekkel telik meg a szám. Megsimogatom a karcsú üveget, alig nagyobb féldecisnél. Orromhoz emelem nyílását, enyhe penészszag csap meg. Makuláhyi sem maradt abból a vérszínű folyadékból, amely annyi éve — erős illatával betöltötte az egész szobát... Egy reggel arra ébredtem, hogy megrakott kocsik, szekerek, kerékpáros és gyalogos emberek véget nem érő csoportokban kocogtak, surrogtak el ablakunk alatt. — Hova megy a sok ember? — kérdeztem nagyanyámtól. Ketten voltunk otthon nagyanyámmal, aki hosszú évek óta nyomta már az ágyat. — Vásárra. Tóváron vásár lesz. • Emberek, sátrak, tarka állatok színes kavalkádja jelent meg előttem. Egyszer már jártam édesanyámmal a tóvári vásáron. Cukrot vett nekem, meg madárhangú sípot. Hirtelen arra gondoltam, ahol annyi ember jelen van, nekem is érdemes lesz szeren, csét próbálnom. Talán hozzájutok valami keresethez. Édesanyámat három napja vitték be a kórházba. Igaz ugyan, hogy a mentőt nagyanyámért hivatták ki. De amikor megérkezett a szirénázó autó, á mentőorvos azon tanakodott, édesanyámat vagy a nagyanyámat vigyék-e el? Mirid- ketteh riasztóan rossz bőrben voltak, s első pillanatra nem is lehetett megállapítani, kettőjük közül melyik szorul rá jobban a gyors orvosi beavatkozásra. Végül mégis úgy döntöttek, édesanyámat viszik el, mondván, hogy a fiatal életet még érdemesebb menteni. Kimásztam az ágyból, s mielőtt még nagyanyám megkér, dezhette volna, mit akarok, ki. surrantam a szobából. Üres gyomorral, de reménykedve szegődtem a siető lábú emberek, surrogó kerékpárok nyomába. Párás, csípős volt még a hajnal, amikor kiléptem a kapun, mire azonban Tóvárra értem, már magasan járt a Nap az égbolton. A tóvári faluvégtől már messze hangzott a vásári zsi- bongás, s hamar elvegyültem a portékájukat kínálgatók, vevők gyűrűjében. Hosszan elidőztem az egyik lacikonyha előtt, s boldog voltam, hogy kedvemre szippanthattam a párolgó pecsenyék, sistergő kolbászok mindent átható, fenséges illatából. De nem bírtam sokáig a finom húsok párázásának közelében, menekülnöm kellett, mert az ínycsiklandó illatok egyre csúfondárosabban ingerkedtek korgó gyomrommal, táguló orrcimpámmal. Céltalanul sodródtam a tömeggel, hol ide, hol oda csapódtam a színes kavalkádban. Egyszerre éles hang hasított a fülembe. Nem messze tőlem, a legnagyobb tumultus közepén egy bőrzekés, vadászkalapos férfi emelkedett az örvénylő fejek fölé. Miközben harsányan kiáltozott, többször is megfordult saját tengelye körül és széles mozdulatokkal gesztikulált. — Szenvedő testvéreim! Álljatok: meg néhány pillanatra a vásár siető forgatagában! Fej- fájós, fogfájós, gyomorfájós testvéreim, csak néhány pillanatra jöjjetek közelebb! Megszületett a Gyulantin nevű cső. daszer! Tizenhétféle külföldi vegyszerből állították össze! Minden cseppje csodákat tesz, gyógyít! Fogfájós, gyomorfájós, fejfájós testvéreim, ne mulasz- szátok el a nagy pillanatot, lépjetek közelebb! Pillanatok alatt megszabadítlok benneteket rút fogfájástoktól! Fájdalommentesen eltávolítóm a szuvas fogakat, gennyes gyökereket! Úgy kavarogtak körülötte az emberek, hogy őt magát is majdnem lesodorták alkalmi emelvényéről. Miután úgy találta, hogy sikerült elegendő ember érdeklődését magára vonni, körülnézett, s a kíváncsiskodó gyerekeket vette szemügyre. — Gyerekek, ki szeretne keresni közületek öt forintot? Kézerdő magasodott a bőrzekés férfi felé. Valójában még senki nem tudta közülünk, hogy miről is van szó, de gyors reflexszel én is a magasba lendítettem karomat. Talán azért, mert valamennyi közül én látszottam a legelesettebbnek, vagy csak azért, mert én álltam hozzá legközelebb, rám mutatott: — Emeld fel azt a nagy táskát, add kézre a kis üvegekét! A szék lábánál hatalmas táska állt. Alig tudtam felemelni. A bőrzekés férfi kinyitotta a hasas táskát. Soksok apró üveg tárult a szemem elé. Az üvegekben pedig vérszínű folyadék. A férfi a táska aljából vattacsomót húzott elő, majd kibontott egy üveget. A vérszínű folyadékból cseppentett egy keveset a vattacsomóra, aztán körülnézett. — Nos, testvéreim, ki lesz az első, aki meg akar szabadulni sokat kellemetlenkedő, rossz fogától? Jelentkező volt szép számmal. Elsőnek egy hatalmas ter- ínetű, harcsabajuszú férfi járult eléje. A különös illatú folyadékkal átitatott vattacsomót ráhelyezte a hárcsá- bajuszo6 fájó fogára, ínyére. Sorra jötték á többiek, valamennyien kaptak egy cseppnyi Gyulantinnal átitatott vat. tát az odvas, gennyes fogukra. A huszadik páciens után ezt a műveletet a bőrzekés férfi befejezte, s magához intette a harcsabaj uszos férfit, akinek először helyezte beteg fogára a csodaszerrel átitatott vattát. Két ujjával belenyúlt a hatalmas termetű ember szájába, s mintha csak egy szilvamagot emelne ki, olyan köny- nyedséggel távolította el a szuvas fogat. — Fogfájós testvéreim, ide nézzetek! Akkora fogat tartok itt az ujjaim között, mirtt egy hatéves csikóét. Bátyám, ér- zett-e valami fájdalmat, amikor kihúztam? — Semmit, kérem. Semmit nem éreztem. Amikorra a huszadik ember, rel is végzett, olyan szorosra záródott körülöttünk a kíváncsiskodók gyűrűje, hogy alig kaptunk levegőt. Mindenki szerezni, venni szeretett volna a csodás hatású Gyulantinból. A bőrzekés férfi láthatóan erre a lélektani pillanatra várt. — Fogfájós, fejfájós, gyomorfájós testvéreim! Láthatjátok, nem csalás, nem ámítás! Akinek a feje fáj, Gyulantinos vattával csak megdörzsöli a homlokát, akinek a gyomra fáj, egy szem kockacukorra cseppent a csodaszerből, s megszűnnek a kínjai. Akinek pedig a foga fáj, láthatja, milyen egyszerűen segíthet maga is a baján. Van még néhány üveg' Gyulantin a táskámban, ragadjátok meg a soha vissza nem térő alkalmat. Ne térjetek haza Gyulantin nélkül! Mindössze öt forint darabja a csodaszerrel töltött üvegnek! Éh adtam kézre az üvegeket. a bőrzekés férfi csak a pénzt rakta el, azt is alig győzte. Amikor elfogyott néhány száz üveg, s az érdeklődés is lankadt, a férfi a közeli kocsiból újabb hasas táskát hozott, s a vásár másik pontján ütöttük fel harcállásunkat. Már az első percben elhatároztam, szolgálatomért én is egy üveg csodaszert kérek. Jól jött volna az öt forint, legalább két-három napra meglett volna a kenyérrevaló. De most nem erre gondoltam. Boldoggá tett a felfedezés, ez a csodálatos hatású folyadék meggyógyítja majd nagyanyámat, édesanyámat is. Jól bent jártunk már a délutánban, amikor eladtuk a harmadik táska Gyulantint is, és én elszabadulhattam végre a bőrzekés férfitől, zsebemben egy üveg csodaszerrel. Kínzott az éhség, szomjúság. De nem törődtem már semmivel, útnak eredtem. Repülni, szállni szerettem volna, hogy mielőbb megtérhessek a csodatévő Gyulantinnal. Későre járt, mire hazaértem. Szürke karikák táncoltak a szemem előtt, kínzott az éhség, a szomjúság, a fáradtság. Talpamat véresre marta az út köve. De ezeket a kínokat most elnyomta bennem az öröm. Nagyon hittem a Gyulantin csodatévő hatásában, abban, hogy még ma meggyógyul nagyanyám. Amikor hazaértem, meglepett, hogy emberekkel volt tele a kis szobánk. Nem érthettem, mit keres nálunk annyi ember. A szomszédok mind ott sustorogtak nagyanyám ágya körül, Nagyon fájt, hogy engem senki nem vett észre. Nehezen mégis odafurakodtam nagyanyámhoz. Sebtében elmondtam, milyen csodálatos gyógyszert hoztam. Az öröm és a remény, amely gyors szárnyakon repített hazáig, most mintha egyszerre kilobbant volna belőlem. A sok ember szemében hitetlenséget, értetlenséget láttam. Rimánko- dásomra Madarászná mégis kezébe vette a kis üveget. Nagy üggvel-bajjal kinyitotta, beleszagolt. — Ö, de különös szaga van! Mi lehet ez? Szagolják csak! — s ezzel hátraadta valakinek a vérszínű folyadékkal töltött üveget. A kis üveg kézről kézre járt, mígnem kisiklott egy ügyetlen mozdulat közben Vargáné kezéből. A vérvörös folyadék szétömlött a szoba földjén, de erős illata megtöltötte a szobát. Sírni szerettem volna, ve- lőtrázón ordítani. De hang nem jött ki a torkomon. Tehetetlen dühömben nekirontottam az asszonyoknak, s toltam kifele őket a szobából. Ügy éreztem, a szívemből is elfolyt minden jóság. A szomszédok, ismerősök mind el- széledtek, nem állhatták viselkedésemet. Amikor ketterf maradtunk nagyanyámmal, odaborultam az ágya szélére. Babusgattam, simogattam a sárga, aszott kezét: — Ha majd megint vásár lesz Tóvároh, " megint elmegyek. Szerzek ebből a csodatévő gyógyszerből. Az biztosan meggyógyít a nagy betegségből. Ügy bugyogtak föl bennem a szavak, mint a forrás vize. Ki tudja meddig beszéltem nagyanyámhoz. Nagy sokára tűnt csak fel, hogy ő nem szól semmit, a keze hideg. Arcomhoz vontam kiszáradt, gyökér formájú kezét. Most pillarí- tottam csak az arcára. Nagyanyám nézett, nézett világtalanul, fénytelenül a meny- nyezet egy meghatározhatatlan pontjára. Hiába könyörögtem, hiába rimánkodtam, többé nem fordította felém szép, fehér fejét. Kitártam az ajtót, s kirohantam a kertbe. Az ősz fagyos lehelete akkor csapott át a virágágyások fölött. Beleharapott a dáliák büszke fejébe, s szája szélén lecsurogtak a véres szirmok. Amikorra az ég kárpitját kiverték apró, fényes szögekkel, már a koporsót is meghozták. Nagyanyámat belefektették. Én meg repülni, szállni szerettem volna, hogy megleljem nagyanyám pillantását, meleg tekintetét. SÁRKÖZI MOTÍVUM
