Tolna Megyei Népújság, 1973. július (23. évfolyam, 152-177. szám)
1973-07-01 / 152. szám
I Kegyel emkeny ér en Minden hónapban egyszer, kopogtat a faddi postás özvegy Bán Istvánná ajtaján. Kétszázkét forintot számol az asztalra. Se többet, se kevesebbet. Bánná megszámolja, elteszi és. közben arra gondol, vajon hogyan lesz ez elég a következő húszadikáig. „Hetvenhárom éves munka- képtelen öregasszony vagyok. Saját családom nincs, nyugdíjat csak 202 forintot kapok. Eddig a fenti (Somos u. 26.) házszám alatt térítés fizetése nélkül laktam és most a házigazda felszólított, hogy fizessek havi 200 forint lakbért, vagy menjek ki a lakásból. Ha kimegyek, nem lesz hol lakjak, ha fizetek, nem lesz betevő falatom. Fadd nagyközség Tanácsa annyi -segítséget ad,, hogy az öregek otthonában a hét hat napján egy ingyen ebédet kapok. Mitévő legyek?” Mitévő legyen özvegy Bán Istvánná? — mi :<= *zi kérdeztük a községi, - tanácson, Csehák Istvánná igazgatási előadótól,, aki a szociálpolitikai ügyekkel foglalkozik. . , — Ismerjük özvegy Bán Istvánnét. A tanácstagja segítségével szociális segélyt kért. tőlünk, de mi csak annak adhatunk, aki semmiféle , jövedelemmel nem rendelkezik, ő- pedig a hadiözvegyek járadékát kapja. Nem tudtunk mást ajánlani, elhelyeztük az öregek napközi otthonában, hétköznapokon ott ebédel. Őszre majd kérünk a számára a járási hivataltól pár száz forint segélyt tüzelőre. Ingyenes orvosi, kórházi és gyógyszerellátásban részesül. Felmondták a lakását? Ezt nem tudtuk. Fádig Puskásék, akiknél lakik, nem lennének rászorulva arra a kétszáz forintra. Szegény öregasszony eddig is csak azért volt ott, hogy a házra vigyázzon, mert a tulajdonosok a másik, az új házukban laktak, a fiúknál. Régi, hosszú épület a Puskás-porta, és ha az idő meg is koptatta, látszik, hogy tulajdonosainak mindig volt mit a tejbe aprítani. Bűnné szobája az udvar hátsó részéről nyílik. Rakott tűzhely, mestergerenda, deszkamennyezet A berendezés belefér a „tisztes szegénység” fogalmába. Bánné panaszkodik: — Három gyereket neveltem fel, igaz nem az enyémek voltak, hanem az uram gyerekei. Méeis férihe-7 aHtam ki„ házasítottam őket. Mikor a nagy ínség volt, az ötvenes évek elején, ők olyan kenyeret ettek, mint a kalács, csak a mák hiányzott belőle. — Megöregedtem, megbete gedterp, eladtuk a házat. Elmentem a fiamhoz Komlóra. Aztán visszajöttem, mert nem hallgathattam, hogy a menyem olyan csúnyán beszél neki, meg a sok lépcsőt se bírják a lábaim. Lárh| most is be vannak fáslizva, tr.ombőzisosak. , A. lányok itt laknak. Fuddah. Az Annáék . meg-rnogkuogátnak. Kimosták a ruhámat, rr.'imr beteg volt:- m.-Sk::k.>b . ,i • Idősebb Puskás János: Nem sokat kérek én! itt volt az unokám, hozott e*y csirkét, hogy vágjam le. A falón fényképek. Harminc, negyven év körüli férfi, alaposan megbarnította az idő. — Ez az uram. Elvitték a negyvennégyi háborúba, nem is láttam többet. Itt maradtam a három árvával. Esküvői képek, elsőáldozós kislányok, ök az unokák. — Ez a fiamé. Mrs*", hogy elváltak, az anyjánál van. Az apja meg csak szomorkodik utána. — Es a másik lánya’- Azzal régóta nem beszélek. Azt mondja, kisemm.ztűk. Puskás János, a ház gazdája eddig a kapu előtti kispadon üldögélt, bekapcsolódik a beszélgetésbe — Hatvannyolcban azért fo- ’gadtuk ide, hogy a házra vigyázzon. Dolgozott is, de azt mindig megfizettük. Most sincs semmi baj, csak a feleségem azt mondta, nekünk se ért, ha bejön az a kétszáz forint. Hát nem érdemel meg ennyit ez asszony a gyerekeitől, akiket ő nevelt fel?! Valóban, Bánné mindenképpen megérdemelne enny,t, sőt még többet is. Arra kérte őket, hogy csak száz-száz forintot adjanak neki havonta. Eddig egy fillért sem kapott. — Mi annyit megtettünk ér. to, amennyit még a saját családja sem — folytatta idősebb Puskás János. — Nem olyan sokat kérek én! Kétszáz forint nem sokat jelent — legalábbis Puskásék- nak. Bánnának ennyi az egész havi jövedelme. — Szociális otthonba elmen, ne-e Bán néni? — Oda nem, inkább meghalok. Parti Jánosnétól, Bánné egyik nevelt lányától megkérdeztük, mit tud a nevelőanyjáról. — Mi nem tartjuk a kapcsolatot, a húgom biztosar jobban tudja. — Miért nem tartják a kapcsolatot? — ö nem tartja. Minket árvákat kisemmizett. Mikor eladta a házat, én még három deka élesztő árát sem kaptam belőle. — Férjhez adta tisztességgel. — Az én hozományom az édesanyámról maradt rám, egy avít dunyha, meg két vánkos. Most fizessen az, aki a hasznot eltette! A másik lányt, Baranyai Jó. zsefnét nem találtuk otthon. özvegy Bán Istvánná továbbra is eljár az öregek napközi otthonába ebédelni. — Mi volt a reggelije Bán néni? — kérdeztük tőle, mielőtt elbúcsúztunk. — Meggy, meg kenyér. — Hát a vacsora mi lesz? — Az se lesz más. Én egy kertmoziról álmodom Álmodozom. Természetesen technikolcrr álmaim vannak, mivel mozizásról képzelődöm. Az ég tintakék, a hold ezüst, és persze, a csillagok is ragyognak. A szellő simogató, én meg terpeszkedem egy kényelmes karosszékben, szemeim a filmvászonra tapadnak, körü-_ lőttem zizeg a fák lombkoronája. Hol vagyok? Egy kertmoziban! Persze csak álmomban. Mert ha ébren indulnék a tipikus nyári szórakozóhelyre e kellemes fekvésű dunántúli megyeszékhelyen, Szekszárdon, akkor a következőket tapasztalnám: A bejáratnál balra rossz kályhacső, kidőlt ajtó, faragások. (Hiányzik viszont a lyukas lavór és egy letörött angyalfej és két rongyos mesekönyv.) Aztán bokrok, gaztenger között felbukkan kertmozink. Frissen mázolt sudár tartóoszlopokon csillog-villog az ominózus tető — frissen javítva — alatta hepe-hupa, a hupákon gerendák, a gerendákon ketten ülnek. Szalonnáznak és társalognak. Várják a szállítókat, akikkel majd elviszik a gerendákat, amelyek eddig az állványzatot alkották. Az éltesebb úr — az építőipari ktsz dolgozója — elújságolja, hogy három hónapja befejezték a tető felújítását, és hogy már csak a villamosítás van hátra, de azt a „fiúk” — a villanyszerelők — egy hét alatt megcsinálnák. Erre egészen virgonc lennék, hogy hát akkor? Csak újra kell meszelni a „vásznat”, be kell hordani a padokat és júliusban már járhatunk kerimoziba! Ilyenkor, amikor kellemesek az esték, ragyognak a csillagok etc.l Persze, hogy nem fogunk járni. Mert: a régi padokon Simontornyán üldögélnek a mozizok, oda kerültek „jói'áírás- sal”. Üj padokra meg nincs pénze a moziüzemi vállalatnak és a városi tanácsnak sem. Meg állítólag le óhajtják betonozni a nézőteret (Szekszárdon betonmánia van, hogy tetszik a Korzó előtti tér??) és az nagy pénz. Így a kertmozi az idén nem fog üzemelni. Mire elég a havi kétszáz forint? — kérdezi özvegy Bán Istvánná. Parti Jánosné: Most fizessen az, aki a hasznot eltette! Gyuricza—Komáromi —vfé— Ifjúsági bútorok Most már csak lakás kell l Az ember észre sem veszi, hogy mennyi minden alkotja legszűkebb életterét, a szobát, ahol él. Van benne fekvőhely, szekrények, asztal, székek — hogy csak a legalapvetőbb berendezési tárgyakat vegyük sorra. Egykönnyen elképzelhető, hogy kétségbeesik az a fiatal, akinek mindezt be kell szereznie, ha önálló életet szeretne. Mert a bútorok nem olcsók, és a választék... Végül is beéri az ember valamivel, ami van és a legolcsóbb. Tavaly jelentek meg először az üzletekben — a budapesti nagy bútorszaküzletekben — az ifjúsági bútorok, amelyeknek prototípusát a Tisza Bútorgyár KISZ-esei készítették el. lényege: korszerű formák, jó kihasználhatóság, olcsó ár. A visszhangja: ez kizárólag reklámfogás, széles körben úgysem lesz megvásárolható, hamar elfelejtkeznek a gyártásáról vagy szépen lassan eltűnik a piacról. A borúlátóaknak most nem lett igazuk. Idén valamennyi magyar bútorgyár elkezdett ifjúsági bútorokat gyártani, és a napokban már Szekszárdon is megjelent az első tíz berendezés. * Kiss Erzsébettel, az Otthon Áruház bútorosztályának fiatal eladójával beszélgettünk az ifjúsági bútorról: — Egy-egy berendezés ára tizenegy-tizen- háromezer forint körül van, és egy-egy bútorcsalád 15—18 tagú. Található benne heverő, ülőszék, asztal és bútorfal, vagy szék és fotelek is. A daraboknak külön is van áruk, elméletileg darabonként is megvásárolhatók, azonban elég kevés van belőlük ahhoz, hogy erre sor kerülhetne, — mondja Kiss Erzsébet. Szekszárdra kéttípusú ifjúsági bútor érkezett és néhány nap alatt legtöbb gazdára is talált a „Zala” és az „Ifjúság” elnevezésű bútorok közül. A bútorokat részletre is meg lehet venni, minimális alaptőkével is berendezkedhet az, akinek lakása már van. (Mikor lehet majd ahhoz is ilyen könnyedén jutni...?) Persze, szó ami szó, én például nem laknék túl nagy örömmel abban a szobában, amit az egyik Szekszárdon kapható ifjúsági bútorral rendeztek be. Zöld a kárpitja, piros és fehér a farészek színe. Talán nemzeti érzületből tervezték így? Ezzel együtt nagyszerű ez az új kezdeményezés, főleg ha számításba vesszük, hogy a ,felnőtt”-bútorok fele árába kerülnek az „ifjúsági” berendezések. Csak attól tartunk, hogy mikor olvasóink benéznek a legközelebbi bútorüzletbe, nem fognak találkozni velük. Nem tíz, hanem sok 6záz garnitúra elégítené ki a szekszárdiak igényeit. Fiatal otthonain pitik nagyon sokan vannak a megyében. i?sa)
