Tolna Megyei Népújság, 1973. július (23. évfolyam, 152-177. szám)
1973-07-01 / 152. szám
A eímef felírtam a dg»rettáscsomagra. Ez meg ez BátaszékrőL Hát rendben, egyszer majd felkeresem és megírom. Délután a cigarettásdobozt elhajítottam és most törhetem a fejem, hogy kicsoda is az az érdekes ember, akiről Mátyás, a címadó, reggel azt mondta: érdemes lenne megnézni. Átkozott szórakozottság. A báta- széki címet a jegyzetfüzetbe kellett volna átírni, hogy megmaradjon. Egyedül az vigasztal, hogy az egyik érdekes ember helyett lesz majd egy inásik, s az utóbbiról ugyanúgy érdemes lesz írni, mint a címhagyottról. Ami meg a dolog lényegét illeti: az az igazság, ez a vesz. teség töredék csupán abból a rengeteg értékből, amit fájó szívvel ugyan, de mindennap elhullajtok. És így megy ez évek óta. Reggel óta például mennyi mindent elpotyogtat- tam már, pedig jóformán még ki se mozdultam a munkahelyemről, illetőleg éppen csak leszaladtam a trafikba bélyeget, Symphoniát, a hírlapárusnál Látóhatárt venni. Egy fiatalember ment át előttem a zebrán. Rálépett, az övé, birtokába vette. Az FD 32—05 rendszámú gépkocsi vezetőjét ez a birtoklás valamilyen oknál fogva feldühítette. Kihajolt az ablakon és rákiabált a fiatalemberre. — Nehéz előrenézni. B . i ,d meg az anyádat, nehéz előrenézni? — ordította gyűlölködve. Tűnődöm. Érdemes csodálkozni azon, hogy minden piszkos munkára akad vállalkozó, hogy minden piszkos munka megtalálja a maga emberét. Lám ez a gépkocsivezető. Hétrossz, ha egy ilyen pasas dirigálhat, ha csakugyan hatalom. Vincze Kálmán, a szolgálat- vezető jut eszembe. O az egyetlen ember, aki miatt katonaidőmre rossz érzéssel gondolok vissza, pedig a mai had- seregbgn szolgáltam. Ez a szolgálatvezető mindig akkor szórakozott velünk, amikor a tisztek aludtak, éjjel. A sofőr lent jár már a sorompónál. Itthagyta mocskos névjegyét, kihajította a biztonságot jelentő sofőrülésből, arra gondolva: tehetem, úgysem érnek úton. Lehet, hogy egy gyáva, alamuszi ember, vagy éppen átkozott rossz napja van ma. Jó lenne megismerni, de hát erre nincs sok esélyem, szinte lehetetlen. Kimarad ő is, mint annyi minden: a rengeteg helyzet, a számtalan történet, a rengeteg ember. Sajnáljam? ördög tud. ja. Van amit sajnálok* van amit nem, és sok mindent felejt is az ember. Két hónapja talán, egy apró. hirdetésre hívták fel a figyelmem: hatszobás ház, beköltözhető, eladó. Kár, hogy mindig közbejött valami, és a hat- szöbás ház elmaradt végérvényesen. Nem fogom megtudni hány család használta, és egyáltalán eladták-e azok akik árulták, hogyan lakják a hat szobát, azok akik megvették. Egy ez is a sokból. Jó lett vol. na megírni. Dunakömlődön a brigádvezetővel beszélgetve, a gangon hátunk mögött a családhoz tartozó menyecske szívta a cigarettát és kéretlenül gyakran helyesbítette az apósát olyan alapon, hogy tagja az após vezette brigádnak. Jó lett volna őt is megírni. Hiába, „nem fért bele” a mondanivalóba. Talán majd máskor. Bizony jó lenne egyszer azt is megírni, ami anyaggyűjtés közben történik az emberrel. Aztán örökké^ kimarad, pedig itt van előttem, a fontoskodó rendész, a lépcsőházpusztító kamasz, peronoszpórával álmodó trafi- kos, és a többiek: a fiatalasszony, aki harmadik éve tanulja a gépkocsivezetést, az agglegény, aki bajai címre várja a házassági ajánlatokat, a rokkant nyugdíjas, aki műkedvelő szociológus, Vica néni, aki 3ó lenne mindent megírni saira gondolva, ha csak tehettem, a foglalkozás megjelölését elhallgattam. Nem bánom, hogy így volt, hiszen immár jó ideje tudom, ebben a mesterségben semmit nem számít, hogy mit írtak a személyi igazolvány megfelelő rubrikájába. Ez a foglalkozás csak akkor érvényes, amikor elismerik érvényességét az újságolvasók. Ezen meditálva látom: furcsa kis pár lépked a téren, rájuk figyelek hát, gondolataim rovására. Furcsa kis pár, mondom magamban, hozzáteszem: korán kezdik, bár éppen ezt nem lehet elég korán kezdeni: Ezt: a szerelmet. A pár viszont éppen attól furcsa, mert korukhoz képest túlságosan szeretik egymást az utca szeme láttára, a pipaszárlábú kislány talán tizenhárom éves, a sovány képű legény tizen- négy-tizenöt. A két gyerek egymásba borulva bemegy a bérházba. Jó lenne, jó lenne... De mi lenne jó? öt év múlva jó lenne találkozni ezzel a gyereklánnyal és megírni boldogságát vagy boldogtalanságát. Megtalált valamit, elvesztett valamit? Vajon mi lett ebből a délutánból? Beteljesülés, vagy egy kis tévedés? Nem lehet mindent megtudni, s nem is érdemes, nem is szabad mindent tudni. Egy öregasszony ül a pádon. Ismerem. ötvenesztendős lányát tavaly temette el. Hol döntötték ezt el? Milyen jogon távozik az, akinek még maradnia kell, s meddig várjon, aki már rég menni készül? Se elmondani, se megírni nem tudom. Sz. P. piacszakértő, a tanár, akitől ellopták a 250 éves faliórát és a képkeretező, akinek rengeteg a munkája, de nem tart alkalmazottat, mert félti a cég jó hírét. Hely hiányában még azt sem lehet felsorolni, hogy mit nem lehet megírni, mert a nap csak 24 óra, és az újság csak ennyi meg ennyi oldal. Lassan belenyugszom: amíg ember él a Földön írni kell, de mindent megírni azért lehetetlen, mert az ember befejezhetetlen. A „kezdés éveiben olykor rámtört a nyugtalanság: mi lesz, ha elfogy a téma? A kezdők szorongó betegsége ez, mindenki átesik rajta, aztán jóval később már az nyugtalanítja az embert, hogy a való világ bőségéből éppen csak a morzsákat képes fölcsipegetni, reménytelenül törekedni a teljességre. A terített életasztal végül arra is megtanítja az embert, hogy azért az étkek sokaságából azt vegye maga elé, amelyikben benne találta- tik az egész bőségasztal zama. ta, íze, méze, keserűje. Van aki gyakran megleli, van aki soha. mert nincs hozzá látása, szaglása, meg szerencséje. A zsűri viszont nem ismer tréfát. Szigorúan ítél és saját mértékével végzi a minősítést. Befogad, elutasít, azono. sül, kívül marad, egyszer legyint, máskor nevet. Naponta ismétlődő szorongás a zsűri elé állni lesújtó vagy felemelő, „felmentő” ítéletére várni. Régóta tudom, mindegyik újságolvasó kitűnő újságíró és egyik újságolvasó sem fogadja el a badarságokat, de mindegyik elfogadja az általa is azonosítható, felmérhető, általánosítható igazságokat. Ez a dolga persze. Ezt is tudva a kezdés éveiben hosszú ideig nehezen járt rá a szám arra, hogy foglalkozásom: újságíró. Ady Endre, Móricz Zsigmond, Bálint György íráDUNASZENTGYÖRGY Érdi Judit rajza Egy ismerősöm városlakó lett. Városon lakik, de nem tud szabadulni a falusi szokásoktól. Szakmát tanult, kereskedőként dolgozik, de kora hajnalban, késő este mindig futni látom. Szalad a nyulaihoz. Egy kis házinyúlfarmja van. Bérelt egy istállót havi kétszáz forintért és itt neveli a nyulakat. — Keli a pénz! — mondja. — Ki kell fizetni az öröklakásra felvett kölcsönöket. Valóban kell neki a pénz, de csak azért nem csinálná. Voltam vele otthon a szüleinél. Első dolga volt hátravinni az istállóba és bemutatni a nyulakat, a sertéseket, a kacsákat, a baromfiakat, no meg a kertet a málnabokorral, a paradicsom- és paprikaültetvények, kel, a mini lucernással, a kígyóként tekergőző „tyúkbél’;-öntözőcsővel... Nem mondta, de minden mozdulatából, hanghordozásából érződött: ez az ő világa, ide vágyik. Körülbelül olyan szeretettel beszélt az állatokról, mint az öcsém, aki falun él, villanyszerelő-szakmát tanult, de ÉPFU-kocsival járja az országot. Otthon keltetőgépet barkácsol, galambot tenyészt és órákig tud mesélni a galambok életéről. Hát ilyen ember az én ismerősöm is. ö is mindent tud az állatairól. Nem véletlenül írtam, hogy az állatairól, mert nemcsak nyulai vannak. Azzal kezdte. Aztán az istálló egyre inkább kezdett hasonlítani a Noé bárkájához. Megtetszett neki a krédlityúk. Gondolta: kicsik, elférnek az istállóban. Azóta krédlik ülnek a létrán, a nyúlólak tetején és a ketrecek alatt a tojáson. Egyre több a krédli, mert se a tyúkot, se a kakast, se a tojást ő meg nem eszi. A krédlik pedig tojnak és szaporodnak. Legutóbb egy kilyukasztott papírdobozzal a kezében találkoztam vele az utcán. — Mi van benne? — Galambok. Postagalambok. Mondanom sem kell, hogy ezek a galambok is a bérelt istállóban kapnak helyet. Majdnem ide került egy kecske is. Ennek a története a következő. — Te, olyan szép rizspintyeket láttam Fácánkerten. Ak« korák sincsenek, mint egy krédlitojás. Képzelheted, hogy milyen kicsik a tojásaik. — És mennyiért adják? — Huszonöt forintért. — Nem is drága. Egyedi jelenségek ezek? Nem! Erre a következtetésre jutottam, amikor ismerőseim körében beszélni kezdtem ezekről a dolgokról. Kiderült, aki falun élt. abban még évtizedek múltán is él a nosztalgia. Egyik ismerősöm, aki tagadta ezt a nosztalgiát, egyszer csak a homlokára ütött és kijelentette: „Lehet, hogy igazad van. Most jut az eszembe, hogy időnként engem is elkap a lisztvásárlás. Eszembe jut, hogy otthon csak egy kiló liszt van, holott a szüleimnél mindig egy zsákkal volt. Ennyit tartalékoltak. Ilyenkor én is azt szeretném, ha legalább 10—15 kiló lenne otthon. De minek, hisz jó, ha hetenként elfogy egy fél kiló...” Magamnak is feltettem a kérdést: „Vágyódsz-e a falu után, még most, huszonöt év elteltével is?” A kérdésre őszin. tén, igennel kellett válaszolnom. Hiányzik még most is a kutya, a macska, a kacsa, a tyúk.,. De leginkább a kutya és a macska. Ahogy erre gondoltam, felvonultak előttem a városban élő kutyás emberek, akik vezetgetik hűséges állataikat. Ezek egy része is faluról jött és falusi életéből legalább a kutyát igyekszik beleilleszteni a városi életformába. Városaink lakossága megnőtt. Egyesek a duplájára. A lakosság zöme faluról jött városra. Nagy részük nem tudott lemondani és talán soha sem tud lemondani a falusi életformáról. Ha nem is tudatosan, de visszavágyik a faluba, a patakok partjára, a szép dűlőnevű határrészekbe, a mezei virágok, a virágoskertek közé, ahol éjszaka kutyák vonítanak, nappal tyúkok káricálnak... És mit tesz, hogy vágyait kielégítse? Nemcsak magát, de a kutyát is városi életformára szoktatja. Ha szabad ideje van, akkor beül a kocsijába és rohan a természetbe. Két kézzel kap a város környékén felparcellázott, nagyüzemi művelésre alkalmatlan területek után és kertészkedik, szőlőt, gyümölcsöt telepít és otthon érzi magát, amikor a tőkék között szalonnázhat... A felesége kisbabát vár. Az ismerősöm is nagyon várja Sőt a nagypapa is. Még négy hónap múlva várható csak a kisbaba érkezése, de már készülnek: fürdőkádcsap után rohangálnak... Egy napon azt kérdi az én ismerősöm a feleségétől : — Mondd, szereti a gyerek a kecsketejet? — Nem. A kisgyereknek nem szabad kecsketejet adni. — Kár, mert láttam egy nagyon szép kecskét. Elfért volna ott az istállóban és mindennap friss tejet adott volna a gyereknek. így az istállóban egyelőre csak: nyúlfarm, krédli- és galambtenyészet van, de lehetséges, hogy hamarosan leszneK itt rizspintyek is, mert tanúja voltam annak a beszélgetésnek, ami az én ismerőm és a barátja között zajlott le; Lehet, hogy nincs igazam, de én úgy érzem: abban, hogy a városokban egyre inkább szaporodnak a kutyák, hogy a városi emberek hétvégeken útra kelnek és elindulnak a természetbe, hogy a városok körül lassan minden talpalatnyi földet betelepítenek szőlővel, gyümölcsössel.» Nem végeztem tudományos kutatást. E megállapítások nem támaszkodnak tényekre, csak érzésekre. Arra kérem önöket is. ne fogadják el ezeket a megállapításokat tényeknek. Gondolkodjanak el rajta, tegyék fel önmaguknak is a kérdést, mindegy, hogy igen vagy nem lesz a feltett kérdésre a válaszuk — csak nyerhetnek, önmaguk adják meg a választ életünk néhány kérdésdarabkájára. Higgyék el az is jóleső érzés, ha az ember önmagától tud kérdezni és még nagyobb öröm, ha önmagának megnyugtató választ tud adni. SZALAX JÁNOS Szubjektív sorok Noé az istállóban
