Tolna Megyei Népújság, 1973. július (23. évfolyam, 152-177. szám)

1973-07-22 / 170. szám

Alberto Moravia:

Kommunikáció

Egy ideje bizonyos képek üldöznek. Iceberg, vagyis lebegő jéghegy, amely csak afféle dudorként emelkedik a tenger színe fölé, de nagyobbik fele. akár valami kékeszöld jégből formált órási hajótest, láthatatlanul . rejtőzik a víz alatt. Vadrózsabokrok takarta észrevehetetlen, majdnem elzárt. szűk nyílás, barlangok, vagy barlangrendszerek bejárata, amelyekben oszlopként áll vagy függ a cséppkő, és föld alatti tavakra, folyókra, termekre, folyosókra, átjárókra bukkan az ember. Egyajtós, egyablakos házikó. amelyből hatalmas zárt pincébe juthatunk, s odalent egy iszonyatosan nagy. csillogó, fekete gép serény munkájának kattogása és zúgása hallatszik. Sokfajta képet látok, de mindegyik ugyanazt a gondolatot fejezi ki: ami látható, az kicsi és egyszerű, ami nem látható, az óriási, hatalmas és bonyolult. Röviden és nem képletesen szólva: a látható az én vagyok, jelentéktelen tisztviselő, a városban működő számos pénzintézet egyikének alkalmazott-, ja; de az is én vagyok, ami nem látható,. illetve helyesebben. hogy is mondjam, az én életerőm lelki energiám; mindezt pontosan tudom, de képtelen vagyok bármit is kezdeni vele. Sajnos két egyenlőtlen részem között nincsen kapcsolat, a nagyobbik semmilyen formájában sem hat a kisebbikre. így hát néha az a gyanúm támad, hogy nagyobbik. láthatatlan részem nem is az enyém, csak őrzője vagyok, és mint az összes többi őr, én sem használhatom fel. be kell érnem azzal. hogy ép. ségben megőrzőm halálomig.

Az az érzés, hogy életem csak letétként van a- birtoksm- ban, elbátortalanít és lehangol. Egy alkalommal érthetetlen módon kedvem támadt rá. hogy kiöntsem a lelkemet. és megemlítettem a dolgot egy csinos gépírónőnek. Bellának, akivel egy helyiségben dolgozom. Az icebergről, a barlangról, a gépről természetesen nem szóltam: szégyelltem magamat. Csupán félénkségemre ée elszigeteltségemre céloztam. Bella némán meredt rám kissé kancsal szemével, egy kis ideig erősebben rágta az amerikai rágógumit, amit már előzőleg a szájába vett, majd határozottan azt mondta: — Tudod, Girolamo, mi a te bajod? Az. hogy nem kommunikálsz.

— Hogyhogy?

— Megfigyeltelek, amikor

köztünk vagy: nem beszélsz, nem veszel részt a társalgásban. nem szólalsz meg, tartózkodóan félrehúzódsz: vagyis

nem kommunikálsz.

— Nincs semmi mondanivalóm.

— Az nem számít: a kommunikálás nem azt jelenti, hogy az embernek mondanivalója van.

— Hát akkor mit jelent?

— Kommunikálni annyit jelent. mint. .. kommunikálni.

— Ö, igen. De végül is szerinted hogyan kell kommunikálni?

Bella újra eltűnődött, köz- beá erősen rágta a rágógumit és félig lehunyta a szemét. Végre válaszolt: — Nem tudom; az ember sok mindent csinál úgy. hogy számot se vet vele, például lélegzik, jár. Van egy ötletem. Menjünk le holnap a tengerpartra Lucianóval, Giuliánóval és Carával, jó? Figyeld majd meg, hogyan csinálják a többiek, és utánozd őket.

Népújság 6

Megfogadtam Bella tanácsát. Amikor elindultunk a kocsival úticélunk Fregene felé, akár a rovarkuiató, aki rejtekhelyéről kémleli egy csomó rovar viselkedését, szinte tudományos alapossággal figyelni kezdtem útitársaimat. Majdnem a kezdet kezdetén felfedeztem valamit. A két fiatalember és a lány roppant elevenen beszélgetett, szavaikat a munkát követő pihenés öröme, a megkönnyebbülés vidámsága, felszabadultsága hatotta át. Vagyis kommunikáltak. De nem olyan személyes dolgokat közöltek egymással, amelyek csakugyan fontosak nekik, és amelyek közvetlenül és mélyen érintik őket, hanem csupán információkat cseréltek a legkülönfélébb kérdésekről. sportról, tudományról. filmekről, divatról, politikáról, szórakozásról, takarékosságról és így tovább. Ezeket az információkat két, hallásra kevéssé meghökkentő yonás jellemezte: jóllehet nagy lendülettel mondták ki őket, semmi új se veit bennük, egytől egyig ismert, köztudott értesülések voltak, és a társaság tagjai általában nem is figyeltek rájuk, mégis, miközben egyikük beszélt, a többi, anélkül. hogy hallgatta volna, türelmetlenül várta, hogy az illető befejezze mondokáját. és ő juthasson szóhoz. Például:

— Rómából az autósztrádán már öt óra alatt el lehet jutni Milánóba.

— Én két óra alatt tettem meg az utat Rómából Firenzébe.

— Én félóra alatt Firenzéből Bolognába.

— Időnként lassítani kell. főleg kis kocsival.

— Az autósztrádákon az a legveszélyesebb, hogy a kocsik egymásba szaladhatnak.

— No meg az egyhangúság.

— Főként éjszaka.

— És nappal hogyan védekezel a vakító napfény ellen?

Satöbbi, satöbbi. Megnéztem az órámat, kerek félórát beszélgettek az autósztrádákról, sorra vették a kérdés minden részletét, olyan lendülettel.

olyan hévvel cserélték ki az összes lehetséges információkat, mintha minden szavukkal alapvető felfedezést tennének. Elnéztem őket: arcuk kipirult, elevenen csillogó szemük köny- nyesnek tetszett a rokonszenv- től. „Az ördögbe is” gondoltam önkéntelenül magamban „mekkora hűhót csapnak, pedig csak az autósztrádák hasz. nálatáról váltottak néhány közhelyet.”

Elhatároztam. hogy én is megpróbálom a dolgot. A kocsiban a következőképpen helyezkedtünk el: elöl a vezető és Bella, hátul Luciano, Cara és én. Odafordultam a csinos, alacsony, barna Carához. aki ugyancsak gépírónő; láttam, hogy cigarettázik. Elkezdtem a beszélgetést: — Én húsz cigarettát szívok el naponta.

Máris válaszolt: — Én csak tízet.

— A keleti cigaretták a legkönnyebbek.

— Az amerikai cigaretták a legerősebbek.

— A francia cigarettákba nagyon sötét dohányt töltenek.

— A dohánytól rákot lehet kapni.

— A füstszűrő megvéd a ráktól.

— Az egyik barátom naponta hatvan cigarettát szív el— Az apám nyolcvanat is elszív.

És így tovább. Alaposan megvitattuk a dohány problémáját, beleértve a tubák-, a pipa- és a cigarettadohányt. Amikor elhallgattunk, észrevettem. hogy ez legalább is Cara szempontjából kommuni. káció volt: epekedő tekintetet vetett rám, csípője hozzám „í- mult, keze hozzáért a kezemhez. Bella felfigyelt a dologra, megfordult és hirtelen azt sziszegte: — A legjobb cigarettát az óceánon túl csinálják. — A hangja olyan dühös volt, hogy Cara meg én ösztönösen elhúzódtunk egymástól.

íme Fregene. íme a zöldre ' festett kabinok sora, mögöttük a tenger kék sávja. Elsőnek Bella és Cara ment be a kabinba vetkőzni. Miközben odakint várakoztam " hallottam,, hogy a különböző fürdőruhákról váltanak információkat:

— A kétrészes fürdőruha kényelmesebb.

— Az egyrészes divatosabb.

— A bikini kiemeli a csípőt.

— Az egyrészes karcsúbbnak tünteti fej a nők alakját.

— Toplesst csak az hordhat, akinek szép melle van.

— Toplesst tilos viselni.

Ez alkalommal is az volt a benyomásom, hogy a két lány kommunikált. De mit közöltek egymással? Az égvilágon semmit, legalábbis azokból a szavakból ítélve, amelyeket hallottam. \

Bella végre kijött a kabinból. s elindult a tenger felé, de engem arra se méltatott, hogy rám nézzen. Gyorsan levetkőztem, közben két társam információkat cserélt a vízálló és normális, az arany és fém. a négyszögletes és kerek karórákról, valamint a« óraszíjakról és az acélláncból font karkötőkről; rohantam Bella után. Amikor utolértem, lustán járkált a parton, s minden lépésnél megnedvesítette a lábát a nyugodt tenger egy-egy kis fodrával. Megfogtam az egyik karját és megkérdeztem: — Bella, mi bajod?

Nem felelt, sanda pillantást vetett rám. és karját kihúzta a kezemből. Nem hagytam annyiban a dolgot: — Bella, mivel bántottalak meg? Azt tanácsoltad, hogy kommunikáljak és én kommunikáltam.

— Persze, persze, ne félj, észrevettem.

— Pontosabban, Cara talán azt hitte, hogy kommunikál velem, de én biztosan nem kommunikáltam vele. Bella szeretlek, és csakis veled akarok kommunikálni, de nem úgy mint a többiek, akik információkat cserélnek egymással; úgy akarok kommunikálni veled, hogy elmondom az igazat magamról, hogy magámról' beszélek neked. Először is szeretném ha megtudnád. hogy én a lelkem mér lyén olyan vagyok, mint egy iceberg, mint egy mély barlang mint egy föld alatti gép: nagyobbik részem nem látható, ami látható, az semmi. Én azt szeretném Bella, ha megismernéd a rejtett részemet, amely, ha szeretni fogsz, vég1973. július 22.

Az utóbbi évtized magyar irodalom- és művészetkutatói nagy lendülettel fordulnak az avantgarde felé. A haladó európai művészeti irányok egyik első magyar szervezője, ismertetője, szerkesztője és írója volt Szántó György maga is. Külön érdekessége, hogy Szántó György expresz- szionista festőként, operarendezőként és díszlettervezőként kezdte pályáját, majd tragikus módon szeme világát vesztve regényíró lett és négy évtized alatt több, mint negyven regény szerzője volt. Most jelent meg a Gondolat Könyvkiadó pazar nyomdai prezentálásában, szép szedéssel és nyomással, mintaszerű kötéssel, és húsz, jórészt több színű illusztrációval önéletrajzának, a Fekete éveimnek harmadik kiadása. A több százezer példányban elkelt Stradivari és számos más regény szerzőjének a húszas évekről szóló önéletrajza az akkori magyar és közép-európai társadalmi, irodalmi és művészeti élet egyedülálló dokumentációja és személyes emlékekkel meggyőzővé tett bemutatása.

Ami olvasóinkat különösen érdekelheti, és ami helytörténeti tudatunkban még nem kapta meg megillető helyét, Szántó György eredetileg Tolna megyei származású. A Fekete éveim 139—140. oldalán vall erről. Esztergomi nagyapjáról írja a következőket:

Szántó György,

az ayantgarde Tolna megyei úttörője

„Apja, nagyapja, minden felmenőági ősünk asztalosmester és üveges volt egy dunántúli falucskában, Simontornyán. Kutattam magam után ezekben a dunántúli Scheiberek- ben. Felfortyanó, lármás emberek voltak, mint én, de egy . egér életét nem tudták volna elvenni... Templomi asztalosmunkát és faragásokat mesterkedtek, színes, ónkarikás ablakokat üvegeztek évszázadokon át... Ha gyermekkoromban valami dómba kerültem utazásaim közben, _ mindig csak az ablakokat bámultam. Izzó, érzéki gyönyörrel teltem meg a színes üvegek láttán, tudtam, hogy sehol sincsenek ilyen tiszta, ragyogó, áhítatban tündöklő misztikus fényjátékai a természetnek, gigászok ékköveinek láttam a keretes templomablakok üvegfestményeit. Minden festményemet transzponálni lehetne üvegre, behatárolt felületekkel, annyira az ősökből nőttek... Dédapám, Scheiber Márton hivatalos .írásaiban Simontornyai Scheiber Márton névvel szerepel. A Tolna megyei levéltár adatai szerint a Scheiberek már az 1820-as nemesi összeírásban szerepelnek ... Apám mesélte, hogy gyermekkorában

járt egyszer Simontornyán, az asztalosoknál. Szép sétabotot esztergályoztak neki, A házuk bent épült, a falu közepén. Kertjén át folyt a Sió ... Nekik régi -kiváltságuk volt, a pécsi székesegyház faragványainak és üvegablakainak egy részét is ők készítették. Valószínűleg innen eredhetett a kiváltság.’!

Szántó György 1921. és '1931. közötti írói'pályakezdését örökíti meg ebben a munkájában. A gorlicei áttörésnél kitüntetett rriérnökjelölt őrmester évek múlva vesztetté el látását, de úgy, hogy előre tudta ennék bekövetkezését. Ez alatt volt ideje, hogy írógépen megtanuljon írni. Halála napjáig saját maga írta regényeit, ! drámáit és cikkeit, kora hajnal csendjében lekopogta tva á napi 2—3 oldalt. (Thomas Mann feleségétől hallottam, hogy ő is naponta két oldalt írt, és így jött össze a nagy , életmű.) Szántó Györgyné, férje hagyatékának' hű gondozója, arfnak ellenére ment férjhez az akkor reménytelen jövő elé néző művészhez, hogy megossza vele életét és segítségére legyen munkáiban. Történelmi regényeihez szükséges, forrásokat és olvasmányokat ő olvasta fel az írónak, aki példátlan ernte felszínre kerülhet, végre kifejeződhet.

Amikor elhallgattam, füröd- tem az izzadságban: még soha sem voltam ilyen őszinte, még soha sem beszéltem ilyen sokat magamról. Elhallgattam, és reménykedve néztem Bellát. Láttam hogy sanda, becsmérlő pillantást vet rám. azután megvetése jeléül elfintorítja a száját. — Nem értelek — mondta végül.

— De hisz én .

— Nem értelek, nem is akarlak megérteni. Szokásod szerint nem kommunikálsz, legalábbis velem nem kommu. nikálsz Girolamo. Persze az előbb Carával kommunikáltál a kocsiban. Eriggy Carához. ,

— De Bella . . .

— Eriggy Carához és hagyj engem békében.

Ebben a pillanatban a derült égbolt felől száraz robbanást lehetett hallani: egy katonai

repülőgép, amelyet még nem láttunk, átlépte a hangsebesség határát. Támadt egy ötletem, s miközben a repülőgép süketítő dübörgéssel elszállt a fejünk fölött, odakiáltottam Bellának: — Szuperszonikus

katonai repülőgép.

Láttam, hogy felnéz, és tekintetével követi a repülőgépet, amely hosszú páracsíkot vonva távolodott. Azután kel. letlenül válaszolt: — Nemsokára a polgári járatokon is szuperszonikus gépek fognak közlekedni.

— Igen. Rómából két óra alatt, eljuthatunk New Yorkba.

— A szuperszonikus repülőgéppel az a baj, hogy nagyon erős zajt üt, amikor leszáll.

— Ráadásul meg kell hosz- szabbítani a kifutópályákat.

— A szuperszonikus repülőgép többe fog kerülni.

— A szuperszonikus repülőgép kevesebbe fog kerülni.

És így tovább. Közben odamentem Bella mellé és megfogtam a kezét; nem ellenkezetté: IJpekedő tekintetet vetett rám és mosolyogva mondta: — Ne ússzunk egyet?

— De igen.

Egymás kezét fogva, ujjainkat összefonva elindultunk a tenger felé.

Fordította:

ZSÁMBOK1 ZOLTÁN

lékezőtehetségével fejében tartotta és vizionáriusan megelevenítette aztán a regényeihez fölhasználandó anyagot. A világtörténelem és a világirodalom nagyjairól szóló regényei, vagy a magyar történelem kiemelkedő hőseiről és korszakairól írt munkái számos kiadást értek meg nemcsak magyarul, de több idegen nyelven is. Szántó önvallomásából kibontakozik felvidéki és erdélyi gyermek- és ifjúkorának érdekes társadalmi háttere és megelevenedik az 1910-es évek budapesti élete. Részletesen foglalkozik azokkal a világirodalmi hatásokkal, amelyek mint regényírót érték. Kiemeli a Klasszig kus Regénytár pazar fordításainak sorozatát, és különösen a klasszikus orosz, francia és angol regények döntő befolyását. De fölrázó hatással volt rá a húszas években a weimári német fordítások révén megjelent nagy modern szovjet regényiroda- lom is. Kortörténeti érték a bécsi és berlini magyar emigrációval való ismeretsége, Kassák körének és az Erdélyi Helikonnak bemutatása. Mindez a nagy regényíró talpraállító hús és vér alakokat formáló jellemző és ábrázoló erejével.

Szántó Györgyöt nyilván kell tartani a tolnai szárma-' zású nagy magyar írók sorában.

GÁL ISTVÁN