Tolna Megyei Népújság, 1973. július (23. évfolyam, 152-177. szám)

1973-07-22 / 170. szám

A kertbarátok!; u száháU i<&ßi

#v

tfcHáplá l t&áfg

Az önellátás ösvényein

2.

S mi van a mérleg másik felén? A közvélemény öt ven valahány millió kilogramm nemzeti súlytöbblettel évek óta ostrom alatt tartja a mező- gazdaságot, a kereskedelmet, a fogyasztók érdekvédelmét kifejezve az elmarasztaló tudósítások, hírek sorra hangzanak el a rádióban, a televízióban, sorra jelennek meg az újságokban. Könnyű kitalálni, hogy miről. A Zöldség és a gyümölcs áráról, ? nem kielégítő, a nem mindig folyamatos ellátásról. Egyik oldalon tehát azon fáradozunk, hogy költséges módszerekkel hárommillió magyar megszabaduljon a minden szempontból káros súlytöbblettől. a másik oldalon: felpanaszoljuk, drága a paradicsom, a paprika, száz forint a piacon meg se kottyan.

Felvetődhet a kérdés: nem lehetne a két negatívumot összekapcsolni és ilyen módon két legyet ütni egy csapásra? Nagy a nyomás, olyannyira, hogy a zöldség- és gyümölcsellátás javítására az elfogadható árak kialakítására a képviselőházban is javaslatok hangzanak el, és ezzel kormányszinten foglalkoznak. Valóban közügy, csakugyan politikai kérdés. Dr. Dimény Imre miniszter, Fülöp László országgyűlési képviselőnek egyebek között a témáról a következőket írta: „A zöldségárak további növekedésének megakadályozása, a zöldségtermelés technikai feltételeinek javítása és jövedelmezőségének fokozása céljából a kormány és a minisztérium hatékony intézkedéseket tett, és tesz a jövőben is.

A 2043/1971. (XII. 30.) számú kormányhatározat intézkedett a zöldségtermesztés fejlesztésének időszerű feladatairól. Ebben az állami támogatás olyan rendszere került jóváhagyásra, amely lehetővé teszi, hogy a gazdaságok a nagyüzemi zöldségtermesztés gépeit — az önköltséget elfogadható mértékben érintő — saját erő felhasználásával megvásárolhassák.

1975-ig a nagyüzemi zöldségtermesztésre számításba vehető növények közül a legfontosabbakat, mintegy 33 000 ha területen zárt technológiával, korszerű gépekkel kívánják termeszteni. Az erre vonatkozó intézkedéseket a hazai gépgyártás segítségével és külföldi gépek vásárlásával megtettük.

Az 1972. évben e téren szerzett tapasztalatok kedvező eredményeket mutatnak.”

Látjuk tehát az intézkedések sokaságát, tapasztalhatjuk viszont ez még mind kevés ahhoz, hogy olyan legyen a zöldség- és gyümölcsellátás, amilyet a fogyasztók többsége keresetéhez méretezve szeretne. Olyan tehát, hogy a paradicsomot, a paprikát ne tíz forintokért, csupán fillérekért mérje, aki méri. Ha azonban a mezőgazdasági nagyüzemek be_ vetik a korszerű gépeket, akkor teljesen világos, hogy a gépek árának bizonyos idő után vissza kell térülni. Azon, amit termelnek. Ilyenformán nem valószínű, hogy a fogyasztói árak a mennyiség növekedésével megfelelően mérséklődnek, hiszen a beruházás költségei a terméket mindenképpen terhelik. Nyilvánvaló persze, hogy ez teljesen mellékes szempont abban az eset_ ben, ha más lehetőség, több alternatív^ nincs.

S úgy tűnik, más alternatíva valóban nincs. Kézi munkaerőre hosszú ideig a nagyüzemek nem alapozhatnak. A kö- telessé?sz°rö egész nap hétrét görnyedő munkát kivim' palántázást, gyomlálást, kapálást, szedést, válogatást már csak az 50—00 körüli asszonyok vállalják. Azok tehát.

akik ' beleszülettek . és akiknek más választásuk nincs. Ok viszont fogynak, és tíz év múlva egyik kezünkön meg tudjuk

majd számolni azokat, akik még hajlandók lesznek tavasztól őszig hétrét görnyedni. A falvak ismerői jól tudják, a mai 50—60 éves parasztasszonyok elmúlásával ez a kenyér, kereső mesterség is elmúlik, hiszen már most is csak a kifelé tartó nemzedék vállalja. Azt se feledjük, a fáradságos kézi munkát a termelőszövetkezetek legtöbbször annyiért kénytelenek megfizetni,

amennyit a jelentkező nem 6zégyell kérni. Ennek is nyilvánvaló következménye a drágaság.

Hogy a falusi asszonyok a hétrétgömyedő munkától elfordultak, annak az ellenkező, jét a Magyarország cikkírója egy hete játszi könnyedséggel bizonyítja — íróasztal mellett, statisztikai adatokkal, az élet- szagú valóság viszont egészen más. A nők részvétele a közös munkákban esetleg növekszik, de a húsz, harminc, negyven esztendős lányok, asszonyok nem oda kívánkoznak, ahol „meg kell szakadni”, hiszen már otthon se nagyon csinálják, sőt azt tartják, mit vacakoljak, megveszem a piacon. Szóval, hogy a falusi asz. szonvok elfordultak a nagyon nehéz fizikai munkától, azt éppen az mutatja, hogv ahol nincs nagymama, ott a háztartások többsége zöldségből, gyümölcsből nem ellátó, nem eladó, hanem a zöldségboltban, a városi piacon vevő, fogyasztó. Hogy Siófokot néhány hete még Budapestről látták el paradicsommal, az szintén mutatja, a környező községek

. kertjeiben eladó paradicsom nincs, pedig ott igazán megérné. mégsincs.

Általános tapasztalat egyébként, hogy tanácsülésen, más rendezvényen a falusi lakosság bírálja a helyi ellátást, s követeli, hogv hozzanak zöldséget, gyümölcsöt, mert nincs. Dehát honnét hozzanak? Mindezt tudva valóban úgy tűnik, kizárólag a nagyüzemek oldhatják meg a gyümölcs- és a zöldségellátást. Idézzünk ismét abból a levélből, amit 1972. november 21-i keltezéssel dr. - Dimény Imre miniszter juttatott el Fülöp László ország- gyűlési képviselőnek: „A zöldségárak kedvezőbb alakulása, a termelési kedv fokozása céljából elkerülhetetlen a zöldségkereskedelem szervezettségének, korszerűségének javítása, az indokolatlanul nagy árrések rendezése. Közismert, hogy a friss zöldségek fogyasztói ára, — az azokat terhelő magas és növekvő árrések miatt — többnyire jóval nagyobb mértékben nőttek, mint a felvásárlóár. (Például a zöldbab árrése az 1960. évi 30 százalékról, 1970- re 53 százalékra, a vöröshagymáé 30 százalékról 46 százalékra, a paradicsomé 40 százalékról 66 százalékra növekedett.)”

Az idei eddigi tapasztalatok ismeretében úgy tűnik, a zöld. ségárakat még nem sikerült kedvezően kialakítani, s leginkább azért nem, mert mesz- sze járunk a bőségtől, a kívánatos felhozataltól, hiszen a mezőgazdasági foglalkozású lakossággal körülvett Siófokra is miként már említettük, néhány hete még Budapestről kellett paradicsomot szállítani.

Érdi Judit rajza

Ennek ellenére valóban megoldhatják a nagyüzemek a teljes ellátást, de csak idővel, és nem kevés költséggel. Addig is nincs semmilyen más alternatíva?

Van: a súlytöbblet. Szek- szárdon például a családok 80 százaléka zöldségből és gyümölcsből egyik évről a másikra szinte teljesen önellátó lehetne olyképpen, hogy közben a család szórakozna, kikapcsolódna, s ha szükséges, diéta nélkül fogyna. Ismerősünk a túltáplált irodai ember dühöngve szitkozódott: a paradicsom Szekszárdon patikadrága. Igaza van; De mi lenne, ha a szekszárdi oldalakon valamelyik parlagon heverő területen kiirtaná a tarackot, pa- lántázna, kapálna, gyümölcsfákat telepítene, merő szóra-' kozásból.

Tíz évvel tovább élne. önellátó lenne és fütyülne a piacra. A kellemest a hasznossal. Tavasztól őszig heti néhány órás levegőn töltött elfoglaltság ennek az ára. Valószínűleg megéri. S a napfényes Tolna ebből a szempontból a korlátlan lehetőségek hazája.

(Folytatjuk)

. V. M. — Szp.

Szubjektív sorok

Táblák és emberek

Néha a táblák nem tisztelik az embert, letegezik, rá- mordulrtak, de sokkal gyakoribb eset, hogy az emberek nem tisztelik a táblákat. A táblákat pedig a hatóságok szereltették fel, — az emberek érdekében, védelmében.

Ha egy stop-táblát nem vesz figyelembe az ember, annak halál lehet a következménye. Ha egy parki táblát hagy figyelmen kívül, legfeljebb megbüntetik. Ha egy strandon elhelyezett táblára hány fittyet valaki — annak semmiféle következménye sem lesz. Nem lesz, mert sajnos gyakran a hatóságok sem veszik komolyan azt, amit kiírtak. Ez pedig nagy baj, mert a táblák becsületére elsősorban a hatóságoknak kell ügyelniük. Méghozzá nemcsak sípszóval, hanem büntetéssel is.

Ezek a gondolatok akkor jutottak az eszembe, amikor egy ismerősöm elmesélt egy történetet. A történet nagyon

tanulságos, ezért tovább is adom: gondolkodjanak el rajta mások is.

Ismerősöm a mólón ült.

Horgászott és nézte a fürdőzőket.

A fürdőzők között felfedezett egy kutyát. Két felnőtt ember játszott a kutyával, a felnőtt fürdőzők között — a vízben.

Ismerősöm várt. Kívárfcsian, hogy ki szól a két felnőttnek: vigyék ki a kutyát a strandról, nem való, hogy kutya fürödjön az emberek között, tábla is mondja: kutyát tilos behozni a, strandra.

Nem szólt senki.

ö nem fürdött, csak a mólón ült, őt a kutya nem zavarta.

De bosszantotta az eset. Hát, ha senki rfem szól, majd ő vállalja a népszerűtlerf feladatot.

A kutya okosságára apellált. Odaszólt a két felnőttnek:

— Tessék mondani, tud olvasni a kutyájuk?

A két felnőtt felkapta a fejét. A többi fürdőző is odafigyelt.

— Miért kérdi? — kérdezett vissza a kutya tulajdonosa.

— Azért, mert ha tud olvasni, akkor kivihetné a strand szélére és ott elolvastathatná vele a táblát, amelyen ez áll: „Kutyát a strand területére behozni tilos.”

A váratlan fordulat meglepte a két felnőtt fürdőzőt.

Lassan, de elindultak kifelé a kutyával.

A mólón ülők és a fürdőzők a kutyásokkal értettek egyet. Rokonszenvük az övék volt.

Ismerősöm pedig behúzta a nyakát és már bánni kezdte: Miért szóltam? Mi közöm a kutya fürdetéséhez?

A kutyát kivitték és, hogy a rokonszenv méginkább a kutya felé, az ellenszenv pedig ismerősöm felé irányuljon, a lompos fehér kutyát odaállították a kőre, a víz szélére, lássa, kívánja a kutya, de bele ne mehessen, szenvedjen, nyüszítsen, ugrándozzon, hogy méginkább ellenszenves legyen az, aki szóin*, mert.

A kutya vonyított, nyüszített, a gazdája fürdött, a barátja tartotta a kutyát, amely nemcsak a víz után, de a gazdája után is vágyott. »»

De nem mehetett a vízb , mert tiltotta a tábla, és ott ül a mólón az a (kiállhatatlan alak, aki ráadásul őrzi a tábla becsületét.

— Nézd, ott van a csónakban egy macska! —- kiáltott ki a barátjártak a kutyatulajdonos.

— Tényleg. Ott van egy macska. De szerencsére az nem fürdik.

Ismerősöm nem látta a macskát, pedig végigvizsgálta az összes csónakot.

Megértette: a célzás neki szól.

Neki, az undok alaknak, aki még a fürdőzés örömét is elveszi a kutyától.

Ismerősöm ott ült teljesen kitéve a froclizásnak. Senki, még egy bátorító pillantással sem állt melléje: „Igaza van, a kutyának semmi keresnivalója sincs a strandőrt”.

Már-mór úgy érezte: szól a kutyatulajdonosnak, vigye be a kutyáját, amely ott szenved a parton.

Sajnálta ő is a kutyát.

A kutyának nincs esze, a kutya nem tud olvasni, a kutya, az csak fürödni szeret, a kutya a gazdáját szereti, együtt lubickolna vele, ha ő hagyná. De ő a kiíráshoz ragaszkodik. ö egyedül: sem a fürdőzők, sem a hatóságok nem veszik komolyan a kiírást, pont ő az, aki kiparart- csolja a kedves kis állatot, pont ő, aki évek óta vágyódik egy kutyára, de annyira tiszteletben tartja a szabályokat, a táblákat, hogy nem tart még egy zsebben megbúvó ebet sem...

Erőt vett érzelmein. Nem adta meg az engedélyt, nem szólt oda: „Ha akarják hozzák be a kutyát, nem gondoltam én azt komolyan, amit az előbb mondtam...”

önmagával küszködve vállalta a népszerűtlenséget: a táblák becsülete, az emberek egészségé érdekében.

Csak az fájt neki: miért nem álltak mellé legalább a fürdőzők, akik ferdén néztek addig a kutyával fürdő felnőttekre, egészen addig, amíg ő véget nem vetett a kutya strandolásának.

Aztán a kutyáé és a kutyatulajdonosé lett a rokonszenv, az övé pedig ellenszenv.

Ült a népszerűtlenség pergőtüzében, de nem állt fel, nem hagyta ott a mólót, mert tudta, érezte: neki van igaza, és nem tehet róla, ilyen az alaptermészete: még, ha a többség nem ért vele egyet, akkor is szólni kell a többség érdekében.

Amikor befejezte a történetet, arra gondoltam: sok ilyen természetű emberre lenne szüksége a társadalomnak. Mert ha az ilyen természetű emberek szaporodnának, akkor fogynának azok, akik csak ezért is megmutatják, hogy ők...

Le kellene inteni ezeket a csakazértis embereket a hatóságoknak is, nekünk is, akik embertársaink érdekében komolyan vesszük a táblákat SZALAI JÁNS®

i