Tolna Megyei Népújság, 1973. július (23. évfolyam, 152-177. szám)

1973-07-17 / 165. szám

Haszontalan ismeretek és nemzeti alapműveltség

A vita észrevétlenül a statisztika napja felé fordult: szá- mok és százalékok bizonyítják] hogy olvasó nemzet vagyunk-e. vagy sem. A darabszám-szem- lélet számára könyv — könyv, pedig végeredményben azt sem tudjuk pontosan, mit kell könyvön érteni. Nezval ABC című könyve (megszámoltam) összesen 94 verssort tartalmaz, ám éppúgy „könyv”, sőt a statisztikában „egy könyv”, mint Mann Józsefe. De még csak nem is erről van szó. A statisztika nagyobb veszedelme. hogy tökéletesen közömbös az értékkel, s tükrében az, aki elolvasott tíz kötet Conan Doyle-t, tízszer annyit nyom a mérlegen, mint aki az egy kötétbe foglalt Petőfit mondhatja magáénak. Az ellentmondás még rikítóbb lesz, ha arra gondolunk, hogy népdalkincsünk jelentős részét olyanok' diktálták fonográfba magnetofonba, akik legfeljebb a bibliát meg a kalendáriumot' forgatták, ha ugyan tudtak' olvasni, s mégis nemzeti kultúránk olyan kincsét köszönhetjük nekik, amely nélkül szegényebbek lennénk. Még él Tolna megyében egy öregasszony, aki lánykorában a fiatal Kodálynak énekelt, s miután újra találkozott vele, Pécsre Vagy Dombóvárra utaz- tában. mindig meglátogatta az öreg szülét, akiben egy pusztuló kultúra egyik utolsó tanúját tisztelte. De míg egyik oldalról nézve kultúrahordozó a szüle, a másikról egyenesen rontja a statisztikát, s vele együtt olvasó hírünket, hisz imakönyvén kívül nem forgat egyebet.

A mennyiségi szemlélet ellentmondásait nem lehet feloldani, s egész olvasómozgalmunk zsákutcába jut. ha nem váltja fel egy olyan minőségi követelmény ami önmagában már nem is műveltség, hanem az emberség mércéje, az össze; tartozás látható jegye elsősor. bán. Szubjektivizmus, az ízlés önkényének leghalványabb gyanúja nélkül meg lehet állapítani, mi az a — nem találok rá jobb kifejezést — nemzeti alapműveltség, ami természetességével az együvétar- tozást jelenti, a szellem magától értetődő tájékozódását.

Ha valaki nem ismeri Goethe színelméletét, attól még művelt ember lehet. Aki otthonos Shakespeare drámáiban, szerzett ismereteit váltja át élményre; az élmény alapja a tudatosan szerzett ismeret, ami szükségszerűen önmagát gyarapítja. Nem tudom, egy szövetkezeti gyalogmunkás jobban végzi-e dolgát, ha Shakespeare- t olvassa, bár valószínű, de milyen világban él. minő értékrendben gondolkozik, ha — mondjuk — nem olvasta a János vitézt? S itt nem az a fontos, hogy a János vitéz milyen világirodalmi értéket képvisel. hanem sokkal inkább az. hogy eggyé vált nemzeti kultúránkkal, már nem szá- monkérendő olvasmány és ismeret. hanem életünk természetes része.

S itt egyszerre megfordul a kérdés: csak másodsorban fontos. hogy mennyit olvasunk, előbb arra kell válaszolnunk, mit olvasunk, milyen alapélmények áramkörében élünk. A sokat emlegetett információ- bőség, , amit az okoskodó jól- értesültség hivalkodása is duzzaszt ázzál fenyeget, hogy elmossa a lényeges és jelentéktelen határát. Hadd mondjam el: a televízióból, miközben a télen a korcsolyázó-bajnokságot néztem, olyan mennyiségű ismeretet szereztem, amit sürgősen el kellett volna felejtenem, semmi szükségem rá. s még az a szégyen is fenyeget, hogy afféle vidéki Intim Pistává lépék élő, aki titkok tudója, ám ezek a titkok nem érnék egy fadorombot se. Tudom, hogy a svájci bajnoknő cukorbeteg, s orvosi ellenőrzés mellett versenyez, az angol csillagnak gyomorbántalmai vannak egy erőszakos fogyókúra következtében, egy másik csillag szegény, s partnerének szülei fizetik az edzőt stb. Egyszerű néző szerettem volna lenni, a riporter azonban szü. net nélkül beszélt, oktatott, olyasmire, amire egyébként nem lettem volna kíváncsi, s eszembe se jutott volna, hogy valaha is megkérdezzem. De megtanultam, a sok haszontalan ismeret rátapadt agysejtjeim falára, levakarni se lehet egyhamar őket A bőbeszédű riporter természetesen nemcsak engem oktatott, hanem a televízió valamennyi nézőjét, tehát 4—5 millió magyart, akik bajnoknők intim titkainak tudói lettek, ám közöttük — sajnos — nem is egy van, aki nem olvasta a János vitézt.

A haszontalan információk áradatában egyre nehezebb felismerni a lényegest, sőt hovatovább maguk a fogalmak is devalválódnak. Magán-közvéde. ménykutatásom alapján tudom. hogy jó felfogóképességű gimnazisták, akik megtanultak több ezer sornyi táncdalszöveget, Petőfiből tíz sort se tudnak idézni. ,,Az is vers, ez is vers”. — mondta az egyik, s ha arra az anyagi és erkölcsi megbecsülésre gondolunk, ami hazánkban jelenleg a táncdalkultuszt kíséri, meg- adóan igazat is kell adnom neki.

Mj hát a teendő? Illyést idézem, aki egyik verses könyvének előszavában ezt mondja: „Ritkán volt olyan emberi feladat magyarnak lenni. mint korszakunkban.” Ez az emberi feladat elválaszthatatlan attól, amit a nemzeti alapműveltségnek mondtam, s ami elég pontosan körülhatárolható. A János vitéz is ide tartozik, a Toldi is. de lehet-e valaki teljes értékű magyar ember, ha életében legalább egyszer nem látta a Bánk bánt, a Székelyfonót. Folytathatnánk a sort. de csak módjával, mert a mennyiség, az olvasottság, az irodalomtörténeti tájékozottság egy másik kategóriába tartozik. A nagyobb gondot az alapok jelentik, s itt az olvasmány minősége. az ismeret értéke olyan tényező. amit statisztikai adattal soha nem lehet kifejezni.

I r ' CSANYI LÁSZLÓ

Vevő-e a falu a képcsarnokban ?

Meglepődtem,' mikor a szekszárdi Képcsarnok-boltban mondják, hogy a bolt vevői között gyakori a falusi ember, a kétkezi dolgozó. Miért meglepő ez? Nyitottak egy elegáns, drága üzletet. ami nyilván azért nyílt meg, hogy benne vásároljon, akinek egyedi festményekre,' iparművészeti tárgyakra támad kedve és van pénze. Csakhogy. A falusi lakások zömében olcsó, ízléstelen vásári nyomatokat. Rákóczi elfogatását, Kossuth mellképét, szentképeket aggatnak a falra. Márpedig, ha a képcsarnokban vásárolnak, vannak akik tudják, hogy a havas hegycsúcs, a szentkép. olcsó és ízléstelen.

Vannak persze, — a fiatalok között, ök a „közvetítők”, akik hozzák a papát, mamát, pénzestől együtt a képcsarnokba, hogy lássák, ez ám a valami, a szép. ezt érdemes venni. A papa és mama természetesen jön, s nem sajnálja a pénzt, mert mit tegyen vele, s örül, ha örömet szerezhet. Tudjuk persze, földet venni nem érdemes, csak aranyat, értéket, házat. lakást. S kezdik szépen az elején: a

fiataloknak először lakás, aztán berendezés, majd érték. Mert a falusi ember negyven év után már nem gondol önmagára, hisz „nekünk már jó az úgy. ahogy van”, legfeljebb kéz alól, olcsón veszi. ami kell. : " '

Népújság

5

1913. július 17. I

Huszonöt éy után,

A folyosó hangosabb’ volt, mint huszonöt :évvel ezelőtt bármelyik napon. A hangoskodással talán a tudatalattiból fakadóan, kom-,, penzálni akartuk a negyedszázad előtti kényszerű csöndet. Meg biztosan azért pöfékeltünk, egyikről a másikra gyújtva a cigarettákat. mert annak idején tiltotta ezt az iskolai rend. De huszonöt év után a csengőszóra most is önkéntelen fegyelemmel foglaltuk el egykori helyünket, s ugrottunk vigyázzba, amikor a napos jelenteni készült.

Osztálylétszám . ?", jelen van. .:í igazoltan távol.:igazolatlanul távol senki. Senki, mert jött levél kórházból és Los Angelesből, halaszthatatlan külföldi útra hivatkozással, vagy közölvén, hogy a szülő halála teszi lehetetlenné a negyedszázados érettségi találkozón való‘.megjelenést. Majdhogynem ötvenen vagyunk, f majdhogynem annyian, ahányan a fordulat /évében sikeres érettségi vizsgát tettünk. S nem kis büszkeséggel írom le — nem ;s akármilyen félszáz ember.

A legkényelmesebb lenne statisztikát készíteni. ki mivé lett, ki hová került, ki milyen eredményeket ért el az életben, kinek milyen a rangba, megbecsülése munkahelyén. Mondom. kényelmes lenne, csak akaratlanul is hivalkodónak tűnnék. Ezért hagyjuk a statisztikát, a későbbiekben úgyis elkerülhetetlenül szó esik még a fentebb mondott „nem is akármilyen félszáz ember” kijelentés bizonyítására.

*

A ^találkozó másnapján, nem minden lelke, séd ás nélkül, sőt, egy kissé dicsekedve beszél, tem. társaságban magunkról. Megjegyzi egy ifjú. kollégám, hogy „ja persze, akkor még az érettséginek nagyobb volt a társadalmi rangja, mint ma.” Zavartan pislogtunk egymásra jeten volt középkorúak, persze, tényleg maga. sabb volt (ez nem volt egyébként jó), de hát nem erről van itt szó. Nem, nem erről, más- rdfl akartam én akkor beszélni és másról akarók most is. Nem arról, hogy a mi indulásunk naiben volt könnyebb és miben nehezebb. Ar- rtál ellenben, hogy az indulás mindig adott, ő.e folytatni is tudni kell — folytatni: okosodni, továbblépni közben, tanulni szakadatban és nem arra építeni, hogy ilyen vagy ‘amolyan bizonyítvány van a zsebben. A bizonyítványt persze, hogy kérik, de ma már az egész világon a tudást, a hozzáértést kérik elsősorban számon. Hogv magasabb vég. zettség mellett ennek nagyobb a valószínűsége? Természetesfen, De csak a valószínűsége.

(Elnézést kérek a kitérőért.)

*

Feleltünk. Az életünkből, mint annak idején

tananyagból. Most ez a tananyag.

■Orvos lettem, van két gyerekem, az egyik .iár gimnazista — B. tanár úr (ott ül a tanári sorban^ elöl, mintegy elnökségként) „megfertőzött”. Magyartanár lettem. Megköszönöm. — Műszerész vagyok, most megy férjhez a lányom. (Súgják mellettem, kiváló dolgozó, jelvényes.) — Osztályvezető. — Tanár. — Honvédtiszt, alezredes. — Csoportvezető a televíziónál. (Közben az oktatásügy kiváló dolgozója.) — Mérnök. — Mérnök. — Közgazdász. — Pártmunkás. — Vállalatvezető.

Soroljam? Minek. Akad még igazgató, sofőr, üzletember (külföldön), csárdavezető, tudományos intézeti igazgatóhelyettes, kandidátus és újságírói

találkozó után

Infarktus volt három, válás öt, közben páterünkből apátplébános lett, tudományos dolgozatot megjelentettek négyen, nem nősült meg hat. idegenbe szakadt négy, Szekszárdon maradt kilenc. Az érettségi találkozón nem jelent meg és ki sem mentette magát két fő — egyik volt diák, a másik volt tanár. A volt tanárok valamennyien nyugdíjasok, de egyikük sem tétlenkedik, van. aki órákat ad még, másikuk korrepetál, olyik kertészkedik, s a méhészetben is szaktekintéllyé lett, aki egykoron Szerb Antal, Babits, meg József Attila szerelmesévé fanatizált bennünket.

Hát ilyenek vagyunk, ilyenekké lettünk. Nem tehetek róla, de bizonyos szempontból sokszor még ma sem tudom kívülről nézni önmagamat. Még a korosztályomat sem. S csodálkozom, amikor látom, nem vagyunk már kisdiákok, sem világot váltani induló ifjak, hanem immáron mi lettünk negyvenévesen, deresedően a derékhad, ha úgy tetszik a társadalom gerince.

F. Jóska, amellett, hogv általánosan tisztelt orvos, a társadalmi élet ismert alakja, az apát a békemozgalomban fáradhatatlan, a műszerész egyben szakszervezeti funkcionárius. a tudományos kutató pártbizottsági tag a kerületében, az egyik mérnök nőtlen, fölös idejét hát a népfrontklub szervezésével és irányításával tölti, a honvédtiszt a jövő sportolóit segíti, stb.. stb., stb.

ötvenünknek közel kilencven gyereke van. s szinte mindenki járt már külföldön. A disszidensek közül mind volt már itthon, egyikük sejteti, hogy rövidesen véglegesen haza készül, a másik pedig felsőfokban beszél a magyar gimnáziumokról, mondván, hogy az amerikai középiskolák a nyomukba sem lé*' hetnek. A tanároknak megbocsátottunk és ők is megbocsátottak nekünk. Volt, aki nem találta egykori albérletét, más meg önkéntes cicerónénak szegődött a várostól elszakadtak kalauzolására. A csuda tudja, mitől van ez, lakhat bármelyikünk az országnak, vagy világnak bármely táján, valahol mélyen szekszárdi maradt.

És ez jó.

LETENYEI GYÖRGY

Csalás tehát, ha a képesará nokban megjelenő sokszoknyád; asszony láttán örvendezünk** Nem magának, hanem a fia-*, falóknak vásárol, jórész# azoknak, akik a városban lak-», nak és dolgoznak, s tudják, hogy van egy bolt, ahol érté- . kés, s valóban nagyon szép? dolgokat lehet venni. Húszon-*: öt-hanminc esztendős. mező*;

gazdaságban dolgozó asszo- ’

nyok, férfiak szerint ilyesmire*, költeni nem más. mint pénz* pocsékolás. Az idősebbekről na; is beszéljünk. Gyűjteni a fia*í taloknak az örökségre, s hogstf öreg napjaikra ne szorulja*^ nak kegyelemkenyérre. ök bizony nem vásárlók a kép-*, csarnokban, legfeljebb zavarti! ideges szülők, az „idegen cifraságok’’ között. Akárhány, a mezőgazdaságban dolgozó, vagy falun élő ipari munkást kérde* zünk meg, öt-hétezer forintot nem ad ki egy festményre^ háromezer forintot egy fali*! szőnyegre. Elvégre enélkül is* jól meg lehet élni — nélkülöz--* hető. Jóllehet, sokan vehet-' nék, megtehetnék, s mégsem teszik. Még azt sem lehet ró- sütni senkire csak emiatt.' hogy igénytelen, elvégre kivétel nélkül minden faluban új utcasorok épülnek, a bútorüzletek nem győzik az utánrendelési, s a ruházkodás színvonala sem tizenöt évvel ezelőtXí- »A#, j

Azért mégis, a képesarnole ürügyén érdemes elgondolkodni azon, hogy az Ízlést formáló, gazdagító, az igényt növelő munka mennyire el* maradt a ; -lehetőségektől.' Vannak képek, kerámiák, hajlított lábú fotelek, különleges lámpabúrák, művészi rézmütyürök. És vannak nyomatok.' világítós rekamiék. sötétbarna agyagszarvasok, és a többi, és a többi. A célnak -> mindegyik megfelel, ötvösnyaklánccal és bizsuval is feldíszítheti magát valaki, a fotelekben ülni lehet, a képben gyönyörködni. És természetesen mindegyikért pénzt kell kiadni. Az egyikért többet, a másikért kevesebbet. Meg kellene tanítani, hogy miért szép a szép. és miért visszataszító az ízléste- *erL '

S ez kinek a dolga? Kinek: a -dolga felkelteni az érdeklődést az ember életét gazdagító, tartós és tartalmas igényességet, a művészi értékek utáni vágyódást. A szépre, a jóra alapjában véve mindenki fogékony. A formálást, a szellemi igény növelését nemcsak elkezdeni, hanem folytatni is kell. Olvasom, hogy ha az utcára viszik az olcsó tömegcikkeket, tizenöt, húsz száza* lékkai emelkedik az üzletek forgalma. Vajon miért nincs kiállítás, vásárlással egybekötött bemutató, a képcsarnok dolgaiból a kisebb falvakban? Mert hát azért mégis ott lakik az emberek többsége. Igaz. hogy ez elég fárasztó, és nem is olcsó mulatság, de a népszerűsítésnek egyik legrégibb, és legjobban bevált formája. Vagy talán a falvakat járó két „szervező” vállalta magára ezt a feladatot? Mert. ami azt illeti, nem túl nagy a tolakodás a szekszárdi képcsarnokban. Vagy elégedjünk meg azzal, ha néha-néha a lánya karján betéved ide egy-egy segédmunkás, vagy nagypénzű falusi ember?

Ami igaz, az igaz, az idegen* forgalomra viszont felkészültek. Van már szériában rézkarc a megyéről, és a szekszárdi szüretről, könyvborító, s mi több, a város címerével díszített slusszkulcstartó is.

V. M.