Tolna Megyei Népújság, 1973. június (23. évfolyam, 126-151. szám)
1973-06-10 / 134. szám
Verset vittem Rácegresre ) ILLYÉS GYULA: HASZNOS AKARAT ,LEGYEN A KÖLTŐ HASZNOS AKARAT!" SZ. Rácegresen tisztelik az írót: mint holmi föltebbviteli bírót. Ha minden szó esik már hasztalan —: „A vers — gondolják — az még hátra van a Múzsa!" — ha épp nem is ezt a szót használják, körülfogván az írót. épültek. Sok szobásak, tágasak minden van bennük, még fürdőszoba is, noha még ma is hiú ábrándnak számít, hogy lesz itt valaha vezetékes víz. Ötkilométeres hálózatot kellene építeni, de ha azt számítja az ember, hogy a tsz-nek gazdaságilag igen fontos góca a rácegresi üzemegység szarvasmarha, és juhtenyésze. te miatt, akkor is kérdéses, hogy megéri-e a milliókat? Az út, az másként jelenti az életet r Tisztelik a verset Rácegresen: attól várják, hogy villanyuk legyen. Úgy várják, de úgy, hogy — ha az segít — a filológiát is tesztelik. írtak ez ügyben tízszer is , „De tán, ha te is írnál valamit. Gyulánk __” V erset, prózát, zordat vagy simát, mindegy, akár egy sorstragédiát. Üt is, de főleg villany kellene. Ígéri három éve a megye. „Legyen a költő hasznos akarat..." Nézem iskolapajtásaimat. — Mi az megírni néked? De nekünk !... Egy hang: — Napunk lenne! Más (így): — Egünk! Mindegy nekik forma és külalak, a lényeget, azt harcolja ki csak. — Hatvan faduc meg tudná oldani!... — S mi minden lenne itt: Lányhang: — Mozi! Ha ezt meg tudnád írni, te! De úgy, hogy Szekszárdig följusson a szavunk! „Legyen a költő hasznos akarat..." Azt gondolom, hogy itt a pillanat. Dics, bér, babér — rég tudom én, mit Az ér valamit vers, mely földet ér. Gyökeret ereszt és gyümölcsöt ad — Adjon, ha lehet, minél hamarabb! o Beszédtémaként sem szeretik a cselédmúltat Rácegresen, amit a múltról beszélni hajlandók az idősebbek, az nem egyéb, mint a gyerek-, meg ifjúkor egy-egy emléke. Illyés Gyula gyerekkori pajtásai közül nem találtam már „Jani gazdát”, Tóth Jánost és Tóth Gyulát, csak Bór János bácsit, aki túl a 73. éven is csikó- érzékenységgel kapta föl Bartókra emlékeztető, gyönyörű metszésű fejét. — Üzent talán valamit? Eljön? Nagyon régen járt már itthon. — Nem fiatal, — mondtam — gondolom nehezen szánja magát az útra. — Mi az, hogy nem fiatal! Még csak hetven, én meg elhagytam a 73-at, és nézze, itt virulok a napon, pedig nemrég vágták le a lábamat. Érszűkület vitte el. Igen, Rácegreare ezt a bizonyára sokak által ismert verset vittem a minap. Emlékeztettek, tudtam hát, hogy azok, akik itt úgy „tisztelik az írót; mint holmi föllebviteli bírót’, szinte az elsők között voltak olvasói, hallói a versnek. De eltelt ám azóta tizenegy év, és az idő — barátunk és ellenségünk ebben — gyakorta töröl fejünkből jót is rosszat is. Arra számítottam hát, hogy elfelejtődött a vers. Tévedtem. Emlékeznek rá, sőt úgy emlékeznek, hogy a puszta talán sohasem kapott volna villanyt, „ha Gyulánk nem szól” akkor hasznos akaratként. De szólt és lám, 1962-ben, amikor Illyés Gyula 60. születésnapját ünnepeltük, a rácegresiek a pusztára kihozott fényt együtt ünnepelték az alkalomra hozzájuk hazaérkezővel. Érdekes, hogy míg fölfedezőn újra rácsodálkoztak a kezükbe nyomott versre, földerült öreg és fiatal arc, az érzéseknek és gondolatoknak olyan gazdagságával ajándékozva meg, ami olyan jóízűvé teszi az emberi kapcsolatokat még az isten háta mögött is. Bár az új Rác. egres — mert hiszen újjászületett a puszta — régóta nincs már az isten háta mögött, és az 1973-as év rettentő régi adósság törlesztését ígéri. A kövesút megépítését, aminek tervei — ha tanulmány- tervként is —. de készülnek már. Ezúttal komoly a szó, ami nemcsak Szekszárdról érkezett. A Pálfához tartozó, Si- montornyától és a korábbi közigazgatási 6zékhelyhöz, Sárszentlőrinchöz olyan közel, de ősszel-télen világvégi mesz- szeségben fekvő Rácegres végérvényesen kilép a napra. Szemben az egykori kis- kastéllyal, aminek annyiszor volt alkotó vendége Illyés Gyula, kápráztató fehéren húzódik a pálfai tsz egyik büszkesége, a szarvasmarhatelep istállóépülete. Tőle úgy 80 méterre gyalogcsapat, nekivetkőzött férfibrigád ássa a vízvezeték csövének új ágyát, amit mélyebbre kell tenni, meg öblösebbre is cserélni. Jöjjön bővebben a vén fúrt kútból villannyal előcsalogatott víz! — Hány éves lehet ez a kút? A fiatalok zavartan néznek össze, aztán rám. ök bizony nem tudják. De az idősebbek emlékezete sem pontos, ott volt már ez a kút akkor is, amikor ők voltak porban játszadoztok. Azt jöttem ide kikutatni, mi a magyarázata annak, hogy innen nem mennek világgá a fiatalok a munka után, hanem a szülőktől, nagyszülőktől eltanult keménységgel és szorgalommal itt élnek inkább a pusztán, ami századotlépő fejlődése ellenére is csak puszta. Mit tudtam meg? Hogy nagyon ismerik és nagyon kihasználják a boldogulásnak minden dologban megszerezhető lehetőségét Korábban egyszer a pálfai tsz elnöke, Lakos József azt mondta nekem, hogy a gazdaság legszorgalmasabb tagjai a rácegresiek, bárki elmehet hozzájuk tanulni, ha munkáról van szó. Amit magam tapasztaltam, egybevágsz elnöki szóval, mert még a házak körül sem láttam magukat a napon passzióból süt- tetőkkel. Rácegresen csak az nem dolgozik, aki beteg, mert még a nagyon öregek, a tsz. nyugdíjasai sem tudják —tán nem is tudják már megtanulni —, hogy milyen semmit se tenni, csak pihenni. — Mi hiányzik maguknak legjobban? — kérdeztem a dohánykertészetben a palántákat öntöző asszonyok egyikétől, Nagy Jánosnétől. — A kövesút! Igen, a kövesút. A gyalogbrigád — amelyikben ott dolgozott ennek a fiatalasszonynak a férje is — szívbéli nevetésbe tört ki, amikor a ci- garettaszünetnyi beszélgetés során az idősebbek fölidézték, hogy a húszas évek elejétől hány képviselőválasztás alkalmával ígérték a rácegresi — igen kevés számú választóknak — a környező és távolabbi világgal összekapcsoló kövesutat. — Aztán az ígéretet hamarabb elfelejtették, mint amilyen hamar kipárolgott a fejekből a kortespálinka gőze! Rácegres 53 házában — még egy cselédház áll a majorság szembenézeti jobb szárnyán a cselédmúltra emlékeztetve — 237 lélek él. A két utcából álló új Rácegres hajlékai olyanok mint bárhol másutt a házak, amelyek tíz. tizenöt éve Míg ezen borongunk. Jani bácsi buzgón szívja a cigarettáját, bajának főbűnösét, és idézi, mit „sátánkodtak” ők* annak idején és micsoda íze is volt a nem éppen egyenes úton szerzett szűzdohánynak, amit ott füstöltek el rendszerint a kiskastély meg az iskola közelében lévő, ma már iszappal behordott fahíd alatt. Nagyon szép. háza kertjét virágok, szőlőlugas uralják. Ök meg a nehezen kiküzdött házat, ahol el lehetett felejteni a cselédházak közös konyháját, a tapasztott padlót, a szűnös. szüntelen zsúfoltság miatti le- vegőtlenséget. o Később, az utcát járva ötlött az eszembe, hogy ha valóban jönne Illyés Gyula, és most is úgy, mint hasznos akaratként hazatérő, ugyan mit mondana, látva a kiskas- télyban székelő kultúrkombi- nátot is, ahol a boltok, meg a 38-as létszámú általános iskola egyik tanterme székel? Á múzsa nem mindig finom- szavú úrhölgy, éppen ezért gyakorta kényszerül gorombaságra, aki az ő alattvalója és mindhalálig azzal az elkötelezettséggel, amivel Illyés. Ez a kultúrkombinát ugyanis; karikatúrája minden hasonnevű intézménynek; külső-belső állapotából egyaránt ordít a bűnös elhanyagoltság. Ugyanez vonatkozik . a valámikor Róm. Kath. Elemi Iskola épületére is, ahol az egyetlen osztályteremben — ide járt Illyés Gyula — annyi mezítláb csattogott bezáróan az ötvenes évek közepéig, hogy ha ma mind egyszerre „szólalna” meg, égbe riadnának a madarak és az emberek azt hinnék, kitört a háború és mindjárt itt, ezen a tájon. Buzgó kalauzom a tanító úr, kis kiállításnyi anyagot gyűj- tött-kéricsgélt-koldult össze a „régiektől”, hogy megmutassa mindenkori tanítványainak és az itt irodalmi kegyhelyet kereső vendégeknek azokat a használati tárgyakat, amelye. két a puszták népe használt. Fontos dolog volt ez is, mert a házak, levegőt és fényt ivó nagy ablakaikkal, a háztetők tv-antennáikkal, az otthonok a rádióval, háztartási gépekkel, modem bútoraikkal már nem emlékeztetnek a múltra. Érdi Judit rajza A látástól vakulásig tartó iga- vonás kegyetlen törvényű és az embert időnap előtt sírba szikkasztó cselédéletére. Itt gazdák élnek! Okos, jó gazdák. Éppen ezért is kiáltó a „centrum” állapota. Amit itt láttam, abból csak' egy volt szép látványnak: a térés-tágas terület zöld füvét háromszáz darabos kondá 'faltai Nem a termelőszövetkezeté. Kicsit ka- jánkodva tévedésemen, de nagyon büszkén mondták el kalauzaim, hogy ez mind háztáji és a közös gazdaságban végzett nagyon szorgalmas munka után az állattenyésztéssel igen szívesen foglalkoznak a rácegresiek, mert megéri. Milyen jövedelem jön ki ebből? Beszéltem fiatal házaspárokkal, akik az elégedettség hangján mondták el, hogy a tsz- ben tavaly 50—60 ezer forint volt a jövedelmük. Az állattartásból, illetve -nevelésből majd ugyanennyi. Felkacagott a szívem. Gyerekkoromból én is ismerem azt a cselédvilágot, amit már ifjúként a Puszták népe tudatosított bennem. Öreganyáméknál sem volt a házban pénz csak egy évben egyszer, az is igen disznó egy pénz volt, mert amint jött, nemsokára ki is ment a házból. A mezőhegyesi állami birtokra érkező szekeres kereskedők éven át egy szakajtó kukoricáért, tojásért, ilyesmiért adták a kenyérsütéshez kellendő komlót, a gyümölcsöt, egyebet, s nekünk nagyritkán az édességek édességét, a medvecukrot, kandisz cukrot. Kérdeztem Pálfán a takarék- szövetkezetben, hány betéttulajdonos van Rácegresről és mennyi lehet ezeknek a tőkéjük? Váratlanul érte a hivatalnokokat a kérdés, nem tudtak pontos választ adni. Any- nyit azonban tudtak, hogy egy- egy betétesnek van több százezer forintja. — Amikor én „ idekerültem tanítani — mondta az itt feleségestül honos tanító — még dívott az egy cipő használata. Az ablakokon sem a mai drága függönyök pompáztak, hanem csomagoló,- vagy újságpapír. És sokáig nem láttam télikabátot a tanítványaimon. A termelőszövetkezet párttitkára: — Ha kiöltöznek a fiatalok, senki se mondja meg róluk, hogy rácegresiek. Bámul az ember és tűnődik, hogy vajon ki lehet ez az elegáns idegen nő vagy férfi? Aztán szemtől szembe találkozva kiderül, hogy nicsak, ez meg a Kata, a Jóska, vagy a Mariska. © Még a cselédházban lakók élete sem ugyanaz, ami elődeiké, vagy 20—30 esztendővel ezelőtt az ő életük volt. — Hát látja, szűkén va-, gyünk, szűkén —. mondta Lamszider néni, aki nagymama minőségében bakterkodótt és igen boldogan a két unoka és az alig pihés kiskacsák, kiscsirkék fölött — de azért bol- dogarí, lassacskán gyarapodva. A cselédház hátsó, a dombra néző frontján szikár termetű öregasszony, Rompos Zsófi néni invitált készségesen, hogy hát jöjjek csak akkor és nézzem. Rettentő munkában volt. Az épület másik végéből költözik át egy mostanában megüresedett szoba-konyhába, amit ki kell meszelni, padlatát fölmázolni. Egyszóval lakályossá térin i. — Milyen idős ez a ház? Azt mondom, van ez száz éves. de jó ház, erős ház. Téglából építették. A mész egészségesen friss illatát elnyomja a penész szaga. Erős ház, jó ház az egyetlen megmaradt cselédház, de azért vigye csak el az ördög, mert a szemet vidító dombhátról ide hömpölyög rendre a csapadékvíz, aminek nyaranta legföljebb a benne lábaló, futkosó gyerekek örültek valamikor. Az lenne ma már a jó, ha a népélet kis múzeumaként mutogathatnánk ezt az egyetlen cselédházat, mint hírmondót. Mert hírt mondani kell. A jóba hamar beleszokik az ember, a rosszat szívesen felejti el. Pedig időnként szükséges dolog számontartaní. hogy hányat lépett a világ, továbbhaladó lépteit merrefelé kell kormányoznunk. Búcsúzáskor: — Akkor hót, meglesz már az az út? Meg. Meg kell lennie! Meglesz! LÁSZLÓ IBOLYA
