Tolna Megyei Népújság, 1973. június (23. évfolyam, 126-151. szám)

1973-06-24 / 146. szám

TAMÁS MENYHÉRT:

TÁRULKOZÓ TEKINTETEK

Egymás szemébe kapukat képzelünk, szárnyuk a bizonyosság sarkvasán fordul, lám, máris tárulkozik tekintetünk: hol tegnap még elvakult harag dúlt, átléphet rajta ma mindenki, rokon és nem rokon, aki betört léceinken is a közös jelek üzeneteit keresi, szavaink közeiét, akit nem a viszonzatlan csend küld közénk — csukódásában sem őriz titkot többé, ki nem akar túllépni a másikon, botlása is a másikhoz érkezőé, aki ezután mindig velünk marad — így hal meg, kapuvá változott szemekkel, s mellünkön a hűség vaspántjaival egymásra nyílunk majd minden reggel.

Petőfi-emlékpályázatot hirdetett — tanulói részére — a Pécsi Művészeti Szak- középiskola a költő születésének százőtvenedik évfordulója alkalmából. A pályázat első díját a szekszárdi . Jantner János harmadik osztályos reklámgrafikus nyerte Petőfi-illusztrációi- val. •

Két rézkarc a sorozatból: A helység kalapácsának Erzsókja és a pap a Csokonaiból.

Lázár Ervin :

Elkésett füttyögetés

Hát fura egy alak volt ez a Szarvaspataki — őt adták mel_ lém, hogy kísérjen a szállodába.

— Sváb vagy. mi? — kérdeztem tőle — a svábok magyarosítanak ilyen marhaságokra, hogy Szarvaspataki, Vérhalomkői meg fittyfene.

— Hehe — heherészett és a hátamra vágott —, te meg Kis vagy. Bár az se rosszabb. Egy sövel, vagy két sövel?

— Eggyel.

— Brühaha — röhögte —, mégis rosszabb.

Megállt egy koszos cipőkirakat derengő fényében, kihízott, egygombos zakója feszült a pocakján, s most vettem észre, hogy bokán felül érő, haj- tókás nadrágot visel. Csupa eldobnivaló, kinőtt holmi. Egy pillanatra úgy tűnt. hogy maga Szarvaspataki semmivel nem különb ruházatánál, csak éppen senkinek sem volt még érkezése szemétdombra hajítani őt.

A feje azonban más volt. Szokratész-fej, de pohos, germán kiadásban, kis/ tömpe or. ra csupa szenvedés, s a szőke, borzas haj is, ahogy körülfolyta feje teteje pihés kopaszságát — hát az is valami megejtő volt. Különösen ott, annak a vacak kirakatnak a fényében.

— Te, Kis, te megkedveltél engem. Ne is tagadd — mondta és bizonytalanul magasba emelte a jobb keze mutatóujját.

— Aha — mormogtam és a sarok felé indultam, mert valami kocsmafélének a fényei csillogtak arra.

— Kocsma hát! — rivallta Szarvaspataki — a csapos puszipajtásom.

— Minden csapos ebben a porfészekben, mi?

De ügyet sem vetett a közbeszólásra.

— És miért kedveltél meg?

— kérdezte.

A hangja elvékonyodott, tömpe, látszólag mozgékonyságra képtelen orra úgy rezgeti, mint egy angóranyúlé.

Muszáj volt végiggondolnom, hogy miért is kedveltem meg. Ott ült a többi nagykutya között. Azok piszokul rázták a rongyot. Hogy így Kis elvtárs, meg úgy. Ez meg csak kopasz volt.

— Azért, mert kopasz vagy

— mondtam.

Sértődötten rámnézett. Meg tán mérgesen is, mert az orra megkeskenyedett.

Elvékonyodott hangon, majdnem suttogva mondta:

— Marháskodsz!? Most mar. háskodsz velem?!

— Mi van? Buzeráns vagy te? — kérdeztem tőle dühösen.

. — A nagymamád! A jó nagymamikád, az — sziszegte és megállt, nekitámaszkodott egy villanyfának.

— Pedig hát a kopaszságod miatt — mondtam neki bo- csánatkérően. — Olyan magától értetődően viselted a kopaszságodat a sok handaban- dázó, válltöméses frizurakirály között.

Kutyaként nézett rám a villanyfa mellől. A szempilláját így árnyékban lehetett látni. Fényben nem. Olyan szempillája volt. mint egy kese kocának.

— Hát azt elhiszem — mond ta lassan —, látod ezt elhiszem.

És mentünk be a kocsmába.

Itt újra nem lehetett látni a szempilláját. A szemöldökét se nagyon.

— Tiszteletem Rudi úr — ordibált a csapos Szarvaspata. kinak és felém bökött. — Neki is?

Bólintott.

A csapos elénk csúsztatott a lucskos bádogon két konyakot meg két pohár sört.

Szarvaspataki gyanakodva rámpislantott:

— Komolyan mondtad, ezzel a kopaszsággal?

Éppen csak ránéztem. Ebből megtudhatta, hogy komolyan,

— Még egyszer — mondta a csaposnak és lenyomott a pult meg a fal közé egy sörös- hordóra. — Mesélj magadról valamit. Valami fontosat!

— Ne hülyéskedj! — mondtam és lóbáltam a kezemben az üres söröspoharat.

— Nem hülyéskedek — az orra megint, mint a nyúlé.

Tudtam, hogy mesélni kell valami fontosat.

— Egy spinkónál voltam egy hete — mondtam —, a férje éppen Angliában van. — Elhallgattam.

— Na! — biztatott.

— Lehet, hogy nem is fontos.

— De az — mondta határozottan —, igenis fontc«.

Megtekert nyakkal néztem egy darabig, a poharat se lóbáltam. Honnan a francból tudja, hogy fontos? Mert az volt.

— Na igen. és füttyögettek meg hujgattak a srácok a ház előtt. Szemben valami kultúr- ház van. Beat-zene meg ilyesmi. .. annak a nőnek nagyon szép combja volt. Mint az ala. bástrom.

— Mint micsoda? — kérdezte mohón.

— Alabástrom.

— Az milyen?

Bambán néztem rá. Elröhin- tettem magam.

— Nem tudom. Az anyja ke- servit, fogalmam sincs, milyen az alabástrom.

Tényleg nem tudtam, az ju. tott róla eszembe: alabárd.

— Nem baj — legyintett — folytasd.

— Feküdtünk egymás mellett. A falak sárgák voltak. Szórt fény... azt hiszem, jó nő

........Mi van veled?” — kérd

ezte. „Nem hallod, füttyöget- nek” — mondtam. „Kis hülye huligánok — válaszolta. — idejárnak hacacárézni”. ’ .. .Egy bérházban voltunk a második emeleten. Magamra kaptam egy fürdőköpenyt és kióvakodtam a loggiára. Három srác állt a kultúrház előtt és füty- työgetett. Semmiért, csak úgy bele a vakvilágba. Szép, lo- boncos hajú srácok. Igaz, este volt már, sötétedett, lehet, hogy nem is voltak loboncos hajúak. Én meg ott álltam a loggián, trotyakosan, igaz, a térdemben, a mellemben, a csontjaimban egy jó nagy szeretkezéssel. De azért trotyakosan. Ezek meg füttyögtek ott. Leüvöltöttem nekik: „Mi az, srácok, nincs nőtök?” De csupa szeretetből, azért, mert szerettem volna köztük állni... Azt

hiszem. Azok ott lent abbahagyták a füttyögetést és az egyik fölkiabált: „Tökfej!” — azt kiabálta. De én biztosan tudom, hogy szeretetből.

— Egész biztos — mondta áhítattal Szarvaspataki.

— A nő meg őrültezett és rángatott befelé. „A szomszédok, a szomszédok” — lihegte. Én meg már nem akartam melléfeküdni. Irtózatosan szerettem volna ott lent füttyö- getni, meg hujgatni a srácokkal.

— De visszafeküdtél — mondta szomorúan.

Elhúztam a számat. Hát persze, visszafeküdtem.

Kint az utcán a vállamra tette a kezét. Bár ez kényelmetlen lehetett neki, mert jó-. val alacsonyabb volt nálam.

— Kerülünk egyet, ió?

— Tőlem, akár ne is mondtad volna, úgysem tudom, merre van a kosz szállodátok.

— Nono — mondta, — új szálloda — és a vállamra csapott.

Egy ramaty mellékutcában állt meg velem, kétszintes, szemmel láthatóan új családi ház előtt. Az ablakból tompa fény szüremlett a fejünkre. Most megint meghatóan kopasz volt.

— Hehe — rötyögött rám kislányos-szemérmesen és négy ujját a szájába dugta. Füty- tyentett... fityfiufüty... csak úgy harsogott. Én meg mint egy oroszlán: hujuuhuhuj. Ö is. Erre én füttyögettem. Zenebona, gilingalang!

Az ablakon kihajolt egy férfi. Fürdőköpenyben.

— Trógerok! Rohadt huligánok! Takarodjanak!

Nem üvöltött, félhangosan mondta, mint aki nem akarja ezt a szerencsétlen, szétcincált csendet háborítani.

— Tökfej! — üvöltötte neki Szarvaspataki.

— Vén kopasz állatok! — kiabált amaz, most már ügyet sem vetve a csendre.

Mi meg futóra, neki a sötét utcának.

A saroknál lassítottunk. A futástól kalapált a szíven}, fű, de öreg vagyok. Ezt akartam mondani. De nem szóltam. Nézem ezt a marha Szarvaspatakit. Sír. A jó fenébe! Egy darabig ballagtam mellette, aztán a vállára tettem a kezem.

— Süket, hát * miért nem mondtad? — morogtam szelíden. — Valami nőd lakik ott? Szeretőd? Feleséged?

Óvatosan kihúzta magát a kezem alól.

— Nincs nekem senkim — mondta —, nem is volt soha — és barátságosan a hátamra paskolt. — Jó srác vagy. Istenbizony. Az a fényes ott a szálloda.

Ezzel otthagyott.

T ÉN AGY SÁNDOR:

RAQVOQÁS

Szerelmet ad a szó, ahogy kimondták, '

tudod-e, bizsergést reggelizem és lángolást kortyolok rá részegen szállók akkora fényben, akkora nyárban akárha szemed vizében, anyám sóhajában, érdes és édes nyelv: ízlellek, só és víz kitárt ege-földje, falánk hullámzás: átölellek s magamba zárlak, ragyogás lázas porszeme, szállók, tudod-e, akkora magányban, akárha sejtmag száll időtlen plazma-árban, nem láthatsz te sem, hunyt szemhéjam beborít, csak hiszed, hogy megtalálsz, s én is, hogy élek, keringlek csak, gyökerem, csöppként az aszályban, keringetlek, parányi Földem, újra-még sugárban, megszületnék már, gondoltam, megszületnék, a fény pirkadó bőrét áttörve, kihasítva, csakhát mihez kezdjek csontjaimmal, gyönyörű, nehéz csontjaimmal...