Tolna Megyei Népújság, 1973. június (23. évfolyam, 126-151. szám)
1973-06-17 / 140. szám
Irodalomtörténet, vagy amit akartok ricznak néhány évtizeddel később. Csak az időrend folyamata terelheti őket együvé, amiben hiába keresnénk az összetartozás szellemi rendsze. rét. De egyébként is, ha az irodalomtörténet valóban csak az egymást követő események láncolata lenne, ami mechanikusan tükrözi a valóságot, elkövetkező fázisait előre ki lehetne számítani. Erről azonban szó sincs. De az olvasónak is csak saját kronológiája van, mely belső szabályait követi, s a tananyag teljessége helyett az élmény teljességét kínálja. Az irodalomtörténet mindig az, amit gondolunk róla, dinit dz élmény egybe tud fogni. A szerzett isineret, bármennyire is elhanyagolhatatlan tényező, önmagában nem sokat jelent: ä tudós filológia képes csak arra, hogy Kölcsey mellé állítsa a Lenore-balladasémával szolgáló Bürgert, vagy Petőfi mellé a mérsékelten jelentős Béránger-t. Irodalomtörténetük csak a kortársaknak van, időbe ágyazott létük a kronológia dicsérete. Petőfi vagy Arany bármennyire is tükre korának, ez még nem jelentené föltétlenül, hogy figyeljünk szavukra. Császár Ferenc kortörténeti példának mindenképp alkalmasabb náluk: szohettkoSzorúja vágy be- szélyei csdk egy adott kór ízlését képesek érzékeltetni. Dö nem erre vagyunk kíváncsiak: az olvasó a megkettőzött én élményét keresi, hogy önmagát teremtse újjá. Ha erről lemondanának, nem lenne szükség újabb irodalomra, hisz a múlt századok és ezredek olyan mennyiséget halmoztak föl, ami több emberéletre is elegendő lenne, még akkor is, ha az igazi raa- tddaridöság nagyon ritka, s az, amit élő világirodalomnak nevezünk, Homérosztól napjainkig, élfér egy középes családi könyvtárban. Az olvasó személyi érdekeltsége könnyű Szívvél felejti a teljességet, miután a mennyiség mindinkább elidegenítő tényével nem tud mit kezdeni. A családi könyvtár néhány száz klasszikusa, amit szükségszerűen gyarapítanak a kortárs irodalom mellékbolygói, teljés világ, olvasmányélmények és -emlékek együttese. Az élfnényt pedig a másod- vágy harmadrendű is gyarapíthatja, épp alkalmi időszerű., ségével. Cronin vagy Brom- field igazán nem klasszikus, átmeneti Sikerük mégsem az ízlésficam példája: egy adott időszakban valamit fölvillantottak. múló eszközökkel az elmúlóból, ahogy annak idején Császár Ferenc beszélyéi is. Előkelőbb példát is fölhozhatunk. Szabó Dezső könyve, Az elsodort falu mai alig-olvas- hatóságával nem is tudja sejtetni zajos fogadtatását és átmeneti hatását: akkor és ott jelentősége volt. De néha igazi értékek is az élmény perifériájára kerülnek. A Zalán futása például, amelynek értékét az irodalomtörténet objektivitása sem tudja kiemelni az olvasói érdektelenségből. Jelentősége más, valóban történeti, mert szemlélete, nyelvi leleménye régen felszívódott, a köznyelvet is gazdagítva, s bár a kortársak is inkább csodálták, mint olvasták, mellette az imént idézett Császár fél évszázaddal korábbinak tűnik. A múlt látszólagos egysége, mihelyt közeledünk hozzá darabokra hullik. A „kor érze- ménye” is csak távolról és leegyszerűsítve tűnik félreérthetetlennek, amikor az eredményből következtetünk visz- sza. Ezért kockázatos a művészetek egységét keresni: az egyes eszmei áramlatok, stíhis- fordulatok, amelyekben köz- 1973. június 17. vetve mindig ott van a „kor Ha kimondjuk a szót: irodalomtörténet, még arra gondolunk, amit jelent, s főleg, amit a múlt században jelentett, az irodalom történetét, miközben magával a fogalommal egyre kevésbé tudunk mit kezdeni. Mert ez a történet, amelynek szakadatlan folyamatosságot kellene jelentenie, a növekvő adathalmazzal egyenes arányban egyre hiányosabb, s már régen nem jelenti „a nemzet írott szellemművei egyetemét”, vagy „a történeti összefüggő ismeréteket”, ami még Toldyt lelkesítette. A totalitás, amit a XIX. század írt zászlajára, legföljebb a könyvtárak katalógusában képzelhető el, s ha csak a mennyiségként értelmezett teljességről kellene lemondanunk, alig lenne okunk panaszra. Azonban a kényszerű reductio ad hominem elsősorban másra figyelmeztet. Archaikus eszközeink — szerencsére — elég fogyatékosak, s ahhoz mindenképp elégtelenek, hogy a múltát valósággá tegyük, s tetszés szerint birtokoljuk; a felvillanó fényjelek a visszahozhatatlanra figyelmeztetnek, s az érték és maradandóság fogalma voltaképp nem választható el az átértékeléstől. Homérosz vagy Dante bizonyára egy szót se értene meg mai kommentátoraiból, s Goethe haragosan visszautasítaná a Faust értelmezőit. De nincs is szükségünk jóváhagyásukra. A múlt értékét kizárólag átértékelhetősége jelenti, állandó antropomorfizál- hatósága: a történelem nem ismétlődik, azonos szituációk sincsenek, hanem a művészet hasonul a mindig-új állapothoz, s hatását is ez jelenti. A Szeptember végén-től hiába remélnénk, hogy megismétli eredeti jelentését, szinté azt mondhatnánk, az csak a vers egyik lehetősége volt, s értékét nem csökkenti, ha beiktatják az iskolai ünnepély műsorába, s utána mindenki jóízűen megvacsorázik. A vers, mely egy adott pillanatbarí egyértelmű valóság volt, irreverzibilis sorsok része, egy másik koordinátarendszerben egészen más értékrendét valósít meg. Jelentősége a szereplők életében is változott, ahogy nyilván mást mondott Szendrey Júliának, amikor Költőn olvasta, s megint mást tíz év múlva, Horvát Árpád feleségeként. A hatás szubjektivizmusa egymástól független jelenségeket is rokonit: a Szeptember végén-hez például közelebbinek érzem Goethe Über allen Gipfelnjét, vagy Theodor Strom Abends-ét. mint Petőfi többi költői versét. S ha tovább keressük világirodalmi társait, a versek évezredeket mosnak össze, s az irodalom- történet időfolyamatossága egyszerre érvényét veszti. Idő és folyamat egyébként is kétértelmű fogalmak az irodalom- történetben, amely egymást kizáró művek egységét kényszerül megvalósítani, holott szándék és szemlélet mindenképp szétfeszíti ezt az önmagában természetesnek tűnő egységet. Például az a gondolat, hogy Móricz Zsigmond és Herczeg Ferenc kortársak voltak, egy városban élték, tökéletes képtelenségnek tűnik, mely ellen egyaránt tiltakozik az ő szándékuk és a mi ítéletünk, mert az idő valóságos logikájában gondolkozva Herczegnek egy évszázaddal előbb kellett volna élnie, MóNépújság 9 érzeménye”, rendszerint nem egy idejűek. A német romantika fénypontjáé dz 1ÖOO körüli évek jelentik, a Sturm und Drang mozgalma, Schiller, s legtisztábban Novalis művei. A zene ekkor jut el a klasszicizmus csúcsára, míg a festészetnek évtizedekre van szüksége, hogy C. F. Friedrich- ben megtalálja a romantika legtisztább hangját. Gondolkodásunk elmossa a határokat, az élmény kialakítja Saját mozgásrendszerét. Az irodalomtörténet egésze bármennyire egyértelműnek látszik, tisztázatlan fogalom. Mert végtére azt sem tudjuk; mi az irodalom: az írás meny- nyisége, Vagy inkább az a változó-ható erő. amelynek léte független időtől, de csak annyiban, amennyiben minden kor saját szándékaihoz tudja hasonlítani. Általában egyetértünk abban, hogy az irodalom nem mennyiségi fogalom, s látszólag könnyen meg is tudjuk vonni határait, De vannak határesetek, sőt, az irodalomtörténet nagyobbik fele ilyen határeset: Például valószínűleg mindenki elfogadja, hogy Vdhot Imfe émlék- iratait ki kell rekesztenünk az irodalom köréből. Vahotnak önmagában ninfcs jéléhtőSége, olvasmánynak is érdektelen. De mint Petőfi kortársa, hazugságaival együtt, szinte észrevétlenül besurran az irodalomba. Nincs saját vonzásköre, S Petőfi mbzgásrendszeré- ben is Sötét kisbolygó, dé a lángelme fényében átlátszó ha- zudozásai is titkos értelmét kapnak. Váhöt Szándékúnk, sőt kifejezett tiltakozásunk ellenére. belép az irodalomba, s kortársszerepe esetlég forrás- értékűvé változtatja olvashatatlanságát. Az olvasó saját ízléséhez, „stílusához” formálja az irodalomtörténetet. s tán ez mindig így volt. Napjainkban á méretek olyan arányban változtak meg, hogy a hagyományos fogalmat föladva égyre inkább nem az irodalom, hanem az olvasó történetébén vagyunk kénytelenek gondolkozni. A Homérosz-kor görögje az aoidoszok történetéiben teremtette űjjá önmagát, ahbgy a magyar középkor is, amelyről az angol Sidney tudósít: a lakomákon az ősök vitézségéről énekeltek. Élmény ék irodalmi tüdat akkor válik Szét, midőn a réndszferbe foglalás igénye tananyaggá változtatja, hogy feledtesse a megfogalmatakács tibor.UTAZÁS Ide is eljutottál, fent Vergilius sírja. A dombsor körbehajlik ez a táj Mergéllina. Ide is eljutottál s ülsz szemközt a VezúVval, a holnapi napokkal, s hátad mögött a múlttal. Milyen régóta jöttél, milyen nagyon akartad. Kenyered s Vized sincs már, kisebesedett talpad. Milyen messziről jöttél suhanc-álmok korából, s amiben sosem hittél: itt van előtted Nápoly. Itt van előtted Nápoly, a Vezúv kettős kúpja, s te úgy indulsz, mint otthon, ha kimentéi a kútra, s anyád utánad nézett — Ó, nézz KtánáiH, Nápoly} Visszajutok-e egyszer még útjaim porából? gás-azöftösiílSs iker örömét, a tudomány továbbra is és mindig csak az objektív-egészben tud gondolkozni, egy ideáliS teljesség lebeg szeme előtt, inért a* összegyűjtés és adat- feldolgozás szorgalmának épp olyan jelentősége van, mint az invenciónak. Az ölvasó más isteneknek áldoz: saját világát akarja kiformálni, élményből és Ismerétből. S itt már nem az a kérdés, hogy miként szaporítja ismereteit, hanem az, hogy miként tud ezzel gazdálkodni. Ismereteink — irodalmi ismereteink is — állandóan gyarapodnak. Egy közepes föl- készültségű gimnazista bizonyos értelemben többet tud fizikából, mint Newton, irodalomból, mint Kazinczy, Köl- csevnek kétezer kötet könyve Volt; abban az időben kevesek gazdagsága, már néhány év alatt bárki össZegyűjthet eny- nyit. De ennek csak akkor van jelentősége,, ha a meny- nyiség valóban átésa'p minőségbe, melyben a megértés nem fogyasztás, s a lélek élménye mindig meghallja a jó, tehát az emberhez méltó szólítását. Az olvasói élmény az értelem jpelektálóképéSsé- gének függvénye, s ma, amikor körülbelül félmillió könyv jelenik meg évente a világön, az áttekinthetetlen mennyiséget csak az értelem és ízlés ellensúlyozhatja. Mert a félmillió kötet nagyobbik fele vásári kacat, szellem alatti termék, mely a konzum- társadalom alkalmi fogyasztásai élégífi ki. Az olvasóra hárul a feladat, hogy el tudja határolni magát a selejttől, de feladata ennél is több: magának kell megteremtenie saját irodalom-, vagy pontosabban élménytörténetét, melyben a műveltség az élményt táplálja, s mindegyik cselekvő valóságot jelent. De. az olvasás sem lehet passzív kiszolgáltatottság, eb- hen az értékrendben már részvétel, s az öntevékeny olvasó folyton növekvő feladata abban is áll, hogy szembe tudjon nezni a mindig retrográd díva! manipulációival, ami az egyéniségről való lemondást jelenti, még akkor is, ha véletlenül érték kerül a bestseller-listára, mint Hemingway, vagy Sartre esetében, amikor az író neve csak áruvédjegy, „mint akármely mosóporé”. Az olvasó sikere nem azonos az íróéval, s létét, olvasói mivoltát csak azzal igazolhatja, hogy saját szolgálatába állítja élményeit, s megteremti önálló világát. Tehát nem fogyasztó, hanem teremtő, aki akkor lép jogaiba, amikor az író letette a tollat. S itt már annák sincs jelentősége, hogy Vahot vagy Császár az irodalomtörténet része-e. mert rögtön részévé válik, ha az olvásó befogadja, életre kelti, s hellyel kínálja őket szellemi otthonában. A könyvet bárkinek el lehet adni, ez á kereskedelem dolga. Az irodalomnak azonban nem vásárló kell, hanem cselekvő olvasó, aki újraéli és élteti azt, ami a I könyv határai között élettelen anyag. S ez már nemcsak lehetősége az olvasónál«, hanem egyre inkább kötelessége is. CSÁNYI LÁSZLÓ Farkas Pál szobrai v'ábM, azt ez a kiálliiás is bizonyítja. Farkas Pál az elmúlt években több alkalommal szerepelj, már a szegedi nyári tárlatokon, és egy íz- tieh h dét-atf Sieti t'árlaton, lévén szülőhazája Csongrád megye. Itteni bemutatkozása szerény, néni a hírveréssel, hanem a munkával, az alkotással magának rangot kivlvA fenti szérény címmel nyílt kiállítás vasárnap a megyei művelődési központ színháztermének földszinti csarnokában. A Sióagárdon lakó, Szekszárdon tanító huszonhat éves pedagógus — egyelőre — nem tartozik a közismert művészek közé, de hogy már egyáltalán nem csak ígéret. hanem művész ä jani akaró művészre vall. Kisméretű szobrainak anyaga változatos, érzésünk, és a saját bevallása Szerint is a fa áll azonban legközelebb hozzá. Kitünően sikerült a Iá-, fogatát a terem közepén szinte fogadó ilyen anyagú szobra, a „Szobrász”, a jobb sarokban lévő „Copernicus". vagy a belépőre balról néző „Halász”. A kiállított művek között rossz darab nincs, és ez nem csekély elismerés, bár színvonaluk természetesen nem egyenletes. Így a „Nagyanyám” ezerszer megmintázott, és a nézőnek újat nem adó, kedves arca, vagy a (talán indokolatlanul) Ame- rigo Tot — Tóth Imre utánérzést sejtető „Estefelé”. Gro- teszkül szellemes a kisméretű „Jónás” és kitűnőek a bemutatott plakettek. Farkas Pál, ha fához nyúl, azt bizonyítja, hogy művész kezében a fa sosem szűnik meg élő anyag maradni, mint aho- hagy avatott mesternél a kő se nem rideg, se nem élettelen. A kiállított anyag megyénk határain túl terjedő elismerését az emlékkönyvbe írók közül többen kívánták. Talán megnyugtatásukra szolgál, ha közöljük, hogy a képzőművészeti lektorátus a kiállítás zárása, tehát június 25 utáni időpontra több alkotást felkéretett újabb zsűrizésre, mely már az anyagi értékelést is tartalmazza majd. A Népművelési Intézet pedig Farkas Pált — bonyhádi rajztanár kollégájával, Kovács Ferenccel együtt — meghívta To- 1 kajba a „hivatásos” művészek telepére. Ebben az elismerést kell örömmel tudomásul venni, nem a kissé bürokratikus ízű elnevezést. Ez minden hozzáragasztott jelző nélkül lenné igazán egyértelmű, és Farkas Pálra szép jövőt ígérő, bemutatott munkái alapján természetszerűen alkalmazható. így, egyszerűen, hogy — művész. (ordas)
