Tolna Megyei Népújság, 1973. június (23. évfolyam, 126-151. szám)
1973-06-17 / 140. szám
Egy fiatal középvezető Máj ősről ,r ni. — A dolgozóktól, lentről, az ember mindig rosszat kap, egyiknek nem tetszik; a beosztás, másiknak a fizetés, és... — És maga van középen. — Fölfelé nem mondhatom, amit lentről kapok. Az üzemegység-vezetőségi posztra az embernek olyannak kell lenni, mint egy emésztőgödörnek. Ami lentről jön, annak csak egy bizonyos részét adhatom felfelé, mert azokat a szavakat én nem használhatom, és nem mondhatom fölfelé. Ami föntről jön, annak is egy részit meg kell emészteni. Mert az riagyon szép, amit föntről kapók, amíg magyarázzák és elmondják, mind szép és igaz, ha azt úgy meg lehetne valósítani, akkor minden rendben volna. De mire odakerülök, hogy a dolgozónak azt átadjam, már csak részben tudom átadni. A dolgozó jön az ő problémájával, elmondom, hogy mi a feladata, milyen munkabeosztást kap. Nagy lett a tsz-ünk, egyik üzemegységből át kell menni a másikba, ilyen szezonmunkánál. Eszköz- kihasználás szempontjából, meg rajtaütésszerűen nagy erőkkel kell felvonulni egy- egy területre, hogy gyorsan végezzünk. Megkapom a feladatot az agronómustól, hogy négy gépet küldjék át egy másik üzemegységbe, rendben van, de reggel jön a dolgozó, hogy neki családja van, a gyerek délben hazajön az óvodából, ő nem tud a másik tsz-be menni. Tehát az utasítást nekem át kell változtatni, mert a dől. gozónak igaza van. — Most nem úgy van mint régen, ezelőtt tizenöt-húsz évvel, hogy az embereknek könyörögni kell hogy jöjjenek dolgozni. Most úgy kell szervezni a munkát, hogy megfeleljen egy-egy tagnak. Tizenöt' évvel ezelőtt az volt a brigádvezetők legfőbb gondja, hogy zörögjenek a kapukon, hívják az embereket dolgozni. — Most is. A brigádvezető minden reggel elmegy, de csak a mi üzemegységünkben, a másik két üzemegységben megjelennek a dolgozók. Hozzá vannak ehhez szokva itt, és nem tudjuk őket leszoktatni erről. Most is elvárják, ha munka van, szóljunk, hogy jöjjenek. Kényelmesek az embereink. Tisztelet a kivételnek, nem mind ilyen. És egy probléma van a munkabeosztásnál. Ha a dolgozónak munkája van, kukoricáját meg akarja kapálni, yagy otthon valami dolga van, valahova el akar menni Valakinek segíteni, rendszerint nem szól, hogy el akarok menni; no van egy-kéf ember, aki szól. Ha azt mondja, hogy holnap nem jövök, akkor tudok rá számolni, a munkát úgy osztom, hogy rá nem számítok. Úgy osztjuk be a munkát, a munkaerőt, hogy megfeleljen mindenkinek. Mikor már félig beosztottam a munkát, akkor üzennek, hogy nem jönnek. Van aki nem is üzen. Csak elmarad és kész. Van egy munkatörvény ugye, és kellene, hogy megrovásban részesüljön az ilyen dolgozó, de akkor meg megvan az ellentét, a harag. Az ember ezt nem akarja. — Ez így egészen meglepő, az ember azt gondolná, hpgy egy ilyen jó, beállt tsz-ben nincsenek ilyen gondok. —_ Hát az idősebbekkel nincs annyi probléma, mint a fiatalokkal. Ok jobban megértik. hogy mi a feladatuk. Ha látják hogy jön az eső, kicsit igyekeznek, ha kazalon dolgoznak, akkor letakarják. A fiatalabbak nézik az órát. le-. telt az a bizonyos tíz óra, ők már eldobják a szerszámot és mennek. Mondjuk ha egy kocsi széna még kint van, azt mondják, majd behozzuk másnap. — Nincs meg bennük a tulaj dorfostudat? — Nincs. Sajnos ez a tulajdonostudat már az idősebbekben sincs annyira meg. Nagy probléma a tsz tagsága — egy része persze — a jogait követeli, ugyanakkor elfelejti azt, hogy a tíz vagy tizenöt hold földet, amit beadott a termelőszövetkezetbe, azt kinek kellene megművelni. Elmondják, hogy őket nem érdekli, ő mór nem dolgozik, hazamegy. S ha holnap jön a rossz idő azt a munkát már nem tudjuk elvégezni, az sem érdekli őket. — Maga mennyit szokott idegeskedni ? — Nagyon sokat. Sok ide- geskednivaló van. Nagyon sok. Az emberek ezzel nem törődnek. — Pedig a határ képéről, ahogy látja az ember és az üzemegységet, ha ezt látja az ember, akkor úgy véli, hogy itt minden szépen rendben van. — Ezen a gépesítéssel próbálunk segíteni. Fejlesztjük a gépesítést, s így az idősebbek nyugdíjba mennek, a fiatalabbak kevesen jönnek a tsz-be, húzza az ipar őket, ahogy fogy a tagság, úgy kell a gépesítéssel fejlődni. — Tehát bérmunkás-szoká- kat vesznek fel a tsz-tagok? — Sajnos igen. Állami gazdasági módszerek felé terelődik a dolog. — Szóval, itt maguknál tapasztalják ezt. itt a tsz-ben? — Igen. Úgy jönnek, mintha nem az övék volna a föld, semmi közük nem volna hozzá. Azt követeli a tagi" hogy iksz munkáért fizessen a tsz iksz pénzt. Az nem érdekli, hogy az a pénz miből és honnan kerül elő. Arra nem gondolnak. Erre az agronómusnak az elnöknek, az állattenyésztőnek, a főkönyvelőnek, a pénztárosnak kell gondolni. — Mi lehet az oka ennek, nincs talán megosztva a gazdálkodás gondja-baja a tsztaggal. Nincs bevonva a gazdálkodásba? — Ilyenformán néz ez ki, nem látnak bele a gazdálkodásba. Az elnökünk mindig arra kér bennünket, hogy a tagokat világosítsuk fel. — Az összefüggéseket nem látják? — Nincsenek elzárva, mindenbe beleláthatnak. Inkább nem törődnek vele. Talán írhatnám annak a rovására is, hogy olyan bizalmasak a vezetőkkel szemben, hogy a részletek nem is érdeklik őket. — Szóval a gazdaság ne idegesítse a tsz-tagot különféle gondokkal. — Igen, erről van szó. Gondjukat átvették a vezetők. — Ha megkísérli elmondani az embereknek az összefüggéseket,' arra hogyan reagálnak? — A tagok hetven százaléka öntudatos dolgozó, megérti, és igazat ad. Ugyanakkor van egy bizonyos harminc százalék, amelyik nem. Ezek pont az ellenkezőjét hangsúlyozzák állandóan. Úgy. hogy ha egy brigádban akad egy olyan ember, akit nem érdekel senki, semmi, akkor a brigád munkájában másnap ennek a hatását már észrevenni. Az ember a brigádban bomlasztó dolgokat vesz észre, nem megy úgv a munka, nem kezdik rendes időben, délben hosszabb ebédidőt tartanak, délután előbb abbahagyják. — Rengeteget idegeskedik, sokat dolgozik, megvan maga fizetve? — Én a fizetéssel meg volnék elégedve, de a munkaidővel nem, borzasztó hosszú a munkaidő. Reggel ötkor elkezdi az ember, és jó hogyha este hét-nyolc körül hazakeveredik. — De ősztől tavaszig más a helyzet. — Érdekes, akkor is itt kell lenni tíz órát, mert vannak olyan munkák, amit csinálni kell. Van az év vége. a zárszámadás, akkor a jövő évi tervet kell készíteni, évzárás, évnyitás. — Érzi a tagokkal szemben a felelősséget? — Nagyon szívre veszem a dolgokat, az is a baj. Minden, kinek eleget szeretnék tenni, szeretnék mindenkit úgy látni, hogy elégedett. Azt szeretném, hogy mindenkinek annyit tudnék beszélni, hogy lássák miért dolgoznak, hogy érdemes dolgozni. Meg is tudom győzni az embereket pillanatnyilag, elismerik. De utána mindig fölbarul ez. Mindig újra kell magyarázni. Mindennap elölről keli kezdeni. — Úgy beszél, mintha belefáradt volna ebbe a munkába. — Úgy néz ki. Nap mint nap belefárad az ember. Én már itt is hagynám, de nagyon szeretem a mezőgazdaságot. És ezt a szakmát is szeretem, ezt a beosztást is. Csak azt nem bírom benne, hogy az emberek nem segítőkészséggel jönnek hozzám, hanem mintha el akarnának gáncsolni, mintha az ellenkezőjét akarnák. — Nem gondolja, hogy magában is van hiba? — Sokszor úgy gondolom, nem vagyok elég erélyes és ezért rajtam is múlik. — Nem eléggé közvetlen? — Hát megmondom őszintén, az én embereim előtt — és ez fáj nekem is —, ha én mindennap olyan munkát tudok adni, amelyik 100—150 forintot fizet, akkor jó vagyok, akkor nincs probléma. Mindennap ilyen munkát nem tudunk az embereknek adni, ná. lünk nem úgy van, mint a gyárban, hogy a munka mindig egyforma. — Nem mondja maga az embereknek, hogy Sándor, Józsi bátyám, én csak akkor vagyok jó ember, amikor 150 forintos munkát adok! Ilyet nem mond az embereknek? — Van amikor megmondom nekik. — Amikor egyéni gazda volt, akkor sem csak azt csinálta, ami tetszett neki. — Ezt mondom én is. De nekik is igazuk van, mert az jár a fejében, hogy mindennap meg kell venni a kenyeret, az élelmet, a családnak él. ni kell. Ha hó végén összejön a pénze, akkor nem szól semmit, de ha nap mint nap nem látja, hogy mit keres, akkor baj van. Ha esős idő van, olyankor is szeretne dolgozni, akkor is szeretné megkeresni a 100—150 forintot. — Az egészsége hogy szolgál? — Idegileg kivagyok. Az a baj. — Azt mondja, hogy nem olvas, aztán ott van a zsebében az Élet és Tudomány, — Hát elviszem haza. — Tévét se néz? — Ritkán. Tavasz óta nem láttam. A rádiót se hallgatom. Ezért mondtam az előbb, hogy nagyon szívesen elvállaltam amit az elnök mondott, hogy az ősszel menjek egyhónapos továbbképzésre. Úgy vettem észre, hogy az elnök is meglátta, hogy kell nekem egy hónap továbbképzés, mert így nem tudok lépést tartani. Érdekes, pedig Palánkon annak idején azt tanultuk, nagy arra kell vigyázni, hogy az ember ne legyen túlterhelt, mert akkor nem lát, nem tudja látni a munkakörét. — Tehát magának most egyáltalán nincs semmi i leje, folyton csak a munkával foglalkozik. — Másra nincs időm. — Tehát nincsenek elhatárolva a feladatok, hogy ini a telepvezetőnek, a brigádvezetőnek, az üzemegység-vezetőnek a dolga... — A beosztásnak, a munkának nem látom se az elejét, se a végét. Az én munkámat valakivel még meg kellene osztani. — Ha sokáig ilyen elfiglalt lesz. egyszerűen visszafejlődik. — Igen, ez így van. A feleségem is mindig mondja, hogy sokkal világosabban láttam mindent, amikor még traktoros voltam, amucir még volt időm tanulni, olvasni, szórakozni. — Maga párttag? — Nem. Párton kívüli vagyok. — Politikai oktatáson sem vesz részt? — De igen. Minden télen. — Mi sajnálnánk magát, ha a sok munkában eltemetkezne. — Sajnos ez a helyzet. Elmondta a feleségem már, hogy nem vagyok olyan, mint a brigád vezetőség előtt, a családdal sem úgy viselkedek, mint régen. Az ember mindig ideges. Nem tudják, hogy mi bajom. Hát elmondom őszintén. és nagyon sajnálom az agronómusunkat, a Lőrincz Antit, mert én mindig őhozzá megyek a panaszommal. Én- utánam ő érzi legjobban ezeket a feladatokat, gondokat — Tehát nincs kialakulva a tsz-ben a középvezetők helyzete? — Nincs. Nálunk lávaként folyik most minden, most alakulnak« a dolgok. Nincs kialakulva még, hogy kinek mi a dolga, miért felelős, mennyit kell produkálni. — Tudja maga most, hogy mikor dolgozik eleget? — Nem. • ‘ P. V. Sz. Nem árt, ha az ember néha nyitott szemmel és füllel utazik a vonaton, hiszen ez a hagyományos közlekedési eszköz az egyik legjellemzőbb területe az úgynevezett „közvélemény” megnyilvánulásainak. Ha pedig az illető ráadásul újságíró, egyenesen kötelező az odafigyelés. Mielőtt megáll a szekszárdi állomáson, nagyot füttyent a Székesfehérvár—Bátaszék között közlekedő — a rossz nyelvek által vicinálisnak nevezett — személyvonat gőzmozdonya. Jóformán még mozog a szerelvény, máris megtöltik a kocsikat a munkából hazafelé igyekvők. Két hivatalnokféle nyomakodik befelé, miközben sűrűn töröl- getik magukról a fülledt melegtől patakzó izzadságot. Szemmel láthatóan elégedettek, mikor sikerül elfoglal- niok a megszokott törzshelyét. A peronon abbamaradt beszélgetést folytatják, — Bizony szívesen belebújnék most a fiam bőrébe erre a két és fél hónapra. — Nekem nincsenek ilyen nagy igényeim, megelégednék egy pedagógus szabadságával is. Van olyan iskola, ahol már május 31-én befejeződött a tanév. Szeptember elsejéig azt se tudják, mit csináljanak a sok szabad időHárom hónap vagy negyven nap ? vei. Három hónap fizetett szabadság! Ezek már nem is a szocializmusban, hanem a kommunizmusban élnek. A beszélgetés adta az ötletet, hogy utánanézzek ennek a legendás hírű szabadságnak. Tényleg ilyen irigylésre méltók-e a pedagógusok? Találomra kiválasztottunk egy iskolát, pontosabban a paksi I. sz. Általános Iskolát. Június 12-én jártunk ott, dél körül. A múlt század elején nemesi kúriának készült oszlopos épületben akkora volt a csend, hogy már-már azt hittük, a tanárok május 31-én csakugyan szélnek eresztették a gyerekeket, legfeljebb a bizonyítványosztáskor találkozhatunk velük. Később aztán kiderült, hogy a csend oka nem más, mint az ebédszünet. A jó hűvös igazgatói irodában Horváth Ferenc igazgatóhelyettes mondta el, hogy 395 gyerek tanul az intézményben 25 nevelő felügyelete mellett. Elmosolyodott, mikor megemlítettük, hogyan él a köztudatban a pedagógusok nyári szabadsága. ■ —• Harminc nap mindenkinek jár, ezen kívül van még 18 nap pótszabadság, de az utóbbival tulajdonképpen az igazgató rendelkezik. Ha szükséges, különböző szolgálatra oszthatja be a nevelőt. A 18 nap pótszabadság ideje alatt a paksi nevelők közül heten vesznek részt valamilyen továbbképzésen, táborozáson, országjáráson. Á többiek a napköziben töltenek el néhány napot. Egyébként a szabadság majd csak június 23-a után kezdődik. A rendes tanítás június 8-ig tartott, azt követték az úgynevezett pótló foglalkozások. A bukásra álló tanulókkal a szaktanárok foglalkoztak, akinek pedig itt nem akadt dolga, az a többi gyerek felügyeletét látta el. A június 16-i évzáró ünnepélyt majd csak június 22-én követi a tanévzáró értekezlet. Erre alaposan fel kell készülnie különösen az igazgatónak, igazgatóhelyettesnek, mert itt történik meg az egész évi munka értékelése. — Az igazgatóhelyettes mikor megy szabadságra? — kérdeztük Horváth Józseftől. — Talán július 10-e körül én is megkezdhetem a vakációt. Persze közben be-be- nézek, mert azt mondják ugyan, hogy a gyerek második otthona az iskola, de a pedagógus még inkább így van. Előreláthatólag Sárosi Zoltán matematika-fizika szakosnak sem fog különösebb gondot okozni, hogy hogyan töltse el a nyári szabadságát. Mint elmondotta, július elején a napköziben lesz, a jövő hónap közepéig pedig nyári egyetemen vesz részt. Az augusztus 25-e előtti egy hónapot pedig a vízügyi társulásnál dolgozza le. Kell a pénz az öttagú családnak. A pedagóguskölcsönnel épült családi házba ugyan már 1967-ben beköltöztek, de az épületen még mindig van igazítanivaló. Talán nem szükséges most felsorolni, hogy a paksi I. sz. Általános Iskola 25 pedagógusa mivel tölti az augusztus 25-ig hátralévő időt. Horváth József a kedvünkért utánanézett: a legendás három hónapból végül is 40—45 nap maradt. Ennyi nyári szabadságért lehet irigyelni a pedagógusokat — és nem többért. — gy _ »
