Tolna Megyei Népújság, 1973. május (23. évfolyam, 101-125. szám)

1973-05-27 / 122. szám

Homoródi József t \ Téli utazás I. LÁSZLÓ IBOLYA VERSEI: Ungarischer Langosch (Paróka) Sétálunk a bécsi Mariahilferen a téli verőfény­ben, nehezen viseljük el a didergető szelet, ezért elhatá­rozzuk, hogy bemegyünk egy boltba nézelődni, melegedni, úgyis vásár van, tél végi ki­árusítás, végig ezen a hosszú utcán papucs, cipő, csizma, ruha, kabát, bunda van ki­rakva fogason-rúdon, pulton- asztalon, ládában-skatulyában, mint valami mesebeli orszá­gos vásáron, amelynek se vé­ge, se hossza. Mégpedig va­lami olyan üzletbe kéne be­menni — mondja a feleségem —, ahol parókát kapni, mert hát odahaza igen nagy divat a pepi, s neki, szégyenszemre, még nincs álhaja. Aggodal­masan tapogatom a zsebem­ben a nyolcszáz forintunkért kapott félannyi schillinget, amelyből ebédelni is kéne, újságot-könyvet venni, hor- dárt-ruhatárt fizetni, helyje­gyet váltani az Orientre. de meglágyít az asszony könyör­gő tekintete, üsse kő, legfel­jebb nem ebédelünk, lapokat 6e veszek, de bemegyünk eb­Hanglemez-figyelő Joseph Haydn alkotóművé­szetének jelentős korszaka az a több mint három évtized, amelyet Magyarországon, az Eszterházy-hercegek szolgála­tában töltött. „Egy zenekar élén kísérletezhettem — írta —. Megfigyelhettem minden ha­tást, javíthattam, nyesegethet­tem, vállalkozhattam, merhet­tem! El voltam zárva a világ­tól, senki sem kínozhatott kétségekkel, így eredetivé kel­lett válnom.” Az új lemezen megszólaló két mű is ebből a termékeny időszakból szár­mazik. a 39-es sorszámot vise­lő g-moll szimfónia 1768-ból. s a 47-es G-dúr szimfónia 1772-ből, a híres „Búcsú” szimfónia évéből. Az előadó együttes a Tátrai Vilmos ve­zette Magyar Kamarazenekar, amelynek már számos előző Haydn-felvétele aratott jelen­tős sikert nemcsak itthon, de külföldön is. Bartók Béla I. és II. zongo­raversenye 1926-ban keletke­zett. egymás közvetlen szom­szédságában a két mű ugyan­annak a zeneszerzői problémá­nak kétféle megközelítése, két­féle megoldása. Bartók alkotó­művészetében gyakori az ilyen egymás közelségében született iker-mű, mint például a hege­dű-zongora szonáták, vagy a két zenekari szvit. Mindkét zongoraverseny részben Sztra­vinszkij hatását tükrözi. A zseniális fiatal zongoraművész. Kocsis Zoltán nagyszerű Bar- tók-játékát hangversenyen már többször megcsodálhattuk, hanglemezen azonban most először. Kocsis, aki egyben ze­neszerző-növendék is. kiváló értője és megszólaltatója a bartóki zene legmélyebb ér­zelmi-gondolati tartalmának. A Rádiózenekar — élén Lehel Györggyel — a fiatal művész sugárzó erejétől megújulva kelti életre a partitúrát. A Bantók-összkiadás másik új lemezén a mester munkás­ságának negyedszázadát felöle­lő kórusművészetfével ismer­kedhetünk meg, az 1910 és 1935 között keletkezett nép­dal-ihletésű kompozíciókkal. Magyar, székely és szlovák népdalok egyéni feldolgozásai szólalnak meg a lemezen. A Négy régi magyar népdal ősi népszokásokat őrző Székely­föld és a Dunántúl falvainak hangulatát, ősi erejét eleveníti meg. A szlovák dalok két el­lentétes hangulatú ciklusra oszlanak; a Tót népdalok cím­mel 1917-ben íródott férfika­rok háborúról, katonáskodásról szólnak, ellentétpárjuk, a szin­tén ez évből származó Négy tót népdal vegyes karra (Négy szlovák népdal címmel is is­meretes) vidám képeket, lako­dalmat, szénagyűjtést. táncje- leneteket mutat be. Az Elmúlt időkből címmel 1935-ben ke­letkezett három férfikarnak már csak szövege népi. zenéje önálló eredeti alkotás. A „Nincs boldogtalanabb a pa­rasztembernél” kezdetű dal bemutatója idején, 1937-bon a leghősiesebb kiállás volt a magyar föld népéért A művek tolmácsolói a Ma­gyar Néphadsereg Művész­együttesének férfikara és a Szlovák Filharmónia Énekka­ra — mindkét együttes magyar és szlovák nyelven is énekel — Vásárhelyi Zoltán és Szabó Miklós vezényletével. be az üzletbe, amelynek a kirakatában pompás póthajak is láthatók, elbűvölő csiniba­ba műfejeken. Jó napot, kis­asszony, köszönjük, inkább csak legeltetnénk egy kicsit, ha szabad — de miért lepő­dik meg így? Vagy úgy. bo­csásson meg, elfelejtettem, hogy maguknál ezt nem így mondják, ha jó emlékszem, maguk zabáltatják a szemet, ez a helyes kifejezés, elnézést, kisasszony, mi csak legelte­tünk, tudja, nomád pásztor­nép voltunk valaha, talán azért, szóval, csak nézelőd­nénk egy kicsit, ha nincs el­lene kifogása. Persze, szolgá­latunkra lehetne, hogyne, ha volna olyan kedves és né­hány parókát mutatna, mert ez a csaknem derékig érő ha­jú hölgy itt mellettem, a fe­leségem, úgy hallotta, hogy maguknál itt Bécsben potom áron, úgyszólván fillérekért kapható, neki oldhatatlan vá­gya, hogy szőke hajzuhatagát valami vicces kis póthaj alá gyömöszölje, tudja, olyan mókás-furis kis hajzatocskák- ra, mindennap más színűt ve­hetne föl, hogy elkápráztassa a kollégákat és pukkassza a kol- leginákat, ugye érti, mire gondol. Ö, ez a Tizian-vörös lokniköltemény igazán elraga­dó. Hogy mondja? Kettőezer? Hm... És ez a csigákba om­ló bagaria színű, ezzel a mókás ősz tinccsel? Kétezer­ötszáz? Bagatell. Nem, ne aggódjék kisasszony, a hölgy nincs rosszul, egyébként is ilyen sápadtka. Hogy szőke, platinaszínű paróka illenék hozzá? De hát látja, len­szín szőke hajjal, in natu­ram, bőven el van látva, valami másra gondolt, egé­szen másra. Mondja kisasz- szony. nem kapható maguk­nál véletlenül műszálas paró­ka is, esetleg valamivel ol­csóbban? Nekünk az is meg­tenné, nem kell annak a pe­pinek valódi, selymes hajzat­ból lennie, megfelelne a nylon is. Értem. Csak jelmez­hez, inkább gyerekeknek, far­sangi maskarául? Bazári áru, amit maguk nem tartanak? Igen, értem. Hát, köszönjük, kisasszony, a viszontlátásra. No, gyerünk szívem, keres­sünk valami bazárt. Hogy azt azért mégsem? Igazad' van. És ne búsulj, most legalább megtudtad, miért kék-zöld- lila némely vendéghaj Oda­haza, s miért fest benne a tulajdonosuk úgy, mint tépett kakadu vesztett szerelmi pár­viadal után: óvodai jelmez­bálba hivatalos. (Leveske) Itt vajon mit ad­nak ingyen az embereknek, hogy ilyen csődület támadt? Tán szalvétára, vagy törülkö­zőre nyomtatva osztogatják valamelyik bécsi áruház vá­sári ajánlatát, okulván a mi Illyés Gyulánk parasztokosító könyvecskéjéből, aki azt ta­nácsolta volt néhány évtizede a pusztaiaknak, hogy C6ak csizmatalpra vagy zsebkendőre nyomtatva fogadják el a kortesek röpiratait? Nem osz­tanak semmit, egy idősebb férfit állnak körül, aki izga­tottan hadonászik, mutogat, s hangosan méltatlankodik va­lamin. Azt mondja; „Nézzék csak, nézzék! Hát nem nevet­séges? Kilenc schilling egy tányér leves!” Nagy fekete táblára bök, most állították ki egy büfé elé a Mariahilfe­ren, krétával írták rá a napi kínálatot, valóban kilenc schilling a leves, a húsételek ennek a többszörösébe kerül­nek. Az árakon háborog hát a bácsi, olyan nyugdíjasfor­ma, hócipőt visel, s régimó­di fekete télikabátot, asztra- kánkucsmát: kissé kopottas, ősz borosták tüskézik pety­hüdt, barázdált arcát, kék TAQADHATNÁM Azt álrtwdtam, hogy velem vagy valóban, és bámulhatlak oltárképemet — amilyet csak a kamaszképzelet ragyogtathat ily dúsan és bomoltan. Ma és örökké (nem túlzás ez így) hiányod miatt pusztulok naponta, minden dolgába tégedet vetít ki súlyos már csak könnyű mámorokra Lehetnék szótlan, néma szenvedő — födött már engem ilyen szemfedő tagadhatnám, hogy élek — ha nem sejteném rokonszenvedélyed\ mely titkoltan több, mint mi sejthető — ezzel kényszerít hódolni elébedl OLDÁS NINCS Mikor jóságra gondolok csak az anyámra gondolok Mióta elment rossz vagyok játékból is gonoszkodok oly önpusztítón tombolok csókokkal is sebezve — belehalna ha lenne Sarokba állítom magam és kukoricán térdelek böjtölve lágy bocsánatért de csak visszfénye leng az oldás nincs csak a kötés csak torpanás és lendülés a becézésnek is ütés és kések, kések fegyverek — kellékei a felnőttségnek ó ha lehetnék még gyerek anyám szívével védett ha ott bújnék szíve alatt még jó lehetnék és szabad nem ily földjéből tépett eszeveszetten csapkodó szavait meg nem gondoló kiben csak hál a lélek mert gyötri az adóság — az eltékozolt jóság. FÉLELEM EZ IS Hol van az éden az anyaöl nyugalma, és hol a szó mely békességet adna? Süllyed a világ napja is fakul, és ráncaimban halálom lapul — arcót naponta megmutatva. szeméből könny csordogál, bi­zonyára a szóitól. Akik kö- rülállják és helyeselnek és legyintenek és dohogva lassan elcso6zognak, azok is jórészt öregecskék, botra támaszkodó bácsikák, szatyros nénikék. Motyogva, hadonászva a csődületet okozó bácsika is elcsoszog, nevetséges, nevetsé­ges, hajtogatja még egyre, az­tán eltűnik a tömegben. Mon­dom a feleségemnek, nem tu­dom, valóban felháborítóan drága-e a leves kilenc schil- lingért, de ha az öregek há- borognak, hogy ennyit kell fizetni az állva kanalazható büféleveskéért, vélhető, hogy a nyugdíjak nem lehetnek túl magasak. Kissé később én is háborgók már az árakon; óvatosan csak egy szendvi­cset, meg egy kávét kértünk egy bisztróban, mégis 52 schil­linget fizettünk, mert tizen- kető volt egy szendvics, s ti­zennégy egy kávé. Nevetséges, mondom én is a feleségemnek, ■ pár éve ötért kaptam ugyanitt a remek bécsi mokkát, most ti­zennégyért híg löttyöt adtak. Hát, Bécs sohasem volt ol­csó, úgy látszik, most drá­gább, mint valaha, még sze­rencse, hogy csupán átutazó­ban töltünk itt egy délutánt (Langosch) Bécs legnagyobb áruházának, a Gerngrossnak az árkádos bejáratában stan­dokat ütöttek fel. Az egyik felől ismerős bűz árad. Alig hiszünk a szemünknek: lán- gost sütnek a Mariahilferen, a Gerngross áruház bejáratá­ban. Mégpedig hazait, ha hihetünk a stand fölött a táblának, amely azt hirdeti; „Ungarischer Langosch, 5 schilling!” Aztán már kéte­lyünk sem lehet, hogy a lángossütő külföldre szakadt hazánkfia, mert imigyen kí­nálja a portékáját: „Ungar- rischerr Langosch!”, jó ma­gyarosan ropogtatva az r-eket, nem bécsiesen raccsolva, de nem ám. Elszalasztom az al­kalmat, nem csinálok vele riportot, nem érdekel, van-e már kocsija és villája, síkuny­hója Innsbruckban és bunga­lója Mallorcán, az sem érde­kel, hogy jövőre az Eiffgl-to- rony tövében. Nizzában, vagy Miamiban óhajt-e fiókát nyit­ni, hogy hirdesse népünk egyes tagjainak üzleti érzékét és gasztronómiai ízlését, csu­pán az érdekel, hogy lángp- saink várható további terje­désével, amikor majd az égett olaj bűze és a zsírtól csepegő, elhajított papírszalvéták tö­mege is világméretűvé duz­zad, hogyan és milyen fohá­szok közepette fogják majd emlegetni a magyar nevet szerte a világon? Mert a zsí­ros papírt itt éppúgy elhaji- gálják, mint odahaza, s még istenes, ha gombócot gyúrnak belőle, mint ez a kis fickó is, aki a cimboráját vágja ku­pán vele, mert csintalanok ezek a bécsi lurkók is, mint az otthoni srácok, az utcán is birkóznak, a dugig tömött hulladékgyűjtőt éppúgy fel­döntik, mint otthon és a zsíros, gyűrött, szakadt papírrongyo­kat viszi-hordja a szél, végig a Mariahilferen, véges telest végig. ^

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents