Tolna Megyei Népújság, 1973. április (23. évfolyam, 77-100. szám)
1973-04-01 / 77. szám
I A művészei társadalmi haszna Érdy Judit: KOÓS KÁROLY A vita: van-e haszna, létjogosultsága a művészetnek, taár évezredekkel ezelőtt igennel zárult. Hogy mo.i témaként újból előkerült, annak az az oka. hogy nyilvános fórumokon és magánbeszélgetésekben egyaránt sokan *aóv árteszik — kérdezve, töprengve, bírálva, — a különböző művészeti irányzatok társadalmi támogatásának problémáját. Elsősorban természetesen azt: miért adunk fórumot olyan alkotásoknak, amelyek nem szolgálnak közvetlenül társadalmi célokat; miért támogatjuk nagy anvagi erőfeszítéssel olyan alkotóműhelyek munkáját, amelyek bizonytalan kimenetelű kísérletezésekbe is bocsátkoznak. Akik a támogatás arányát- mértékét bírálják és vetik össze a közvetlen társadalmi haszonnal, alighanem ott tévednek, amikor olyanformán gondolkodnak, mint egy nagyüzem vagy iparvállalat esetében: érték vagv nem. érték, amit létrehozott? Eladható vagv nem adható el? Keresett vagv nem keresett cikk? Jó a mmősége vagy s'lány? Csupa olv-m kérdés, amikre konkrét vá’-'szt lehet adni, megfelelő tájékozódás után. Minthogy a művészetben nem így áll a dolog, az esetek túlnyomó többségében nincs konkrét válasz, s a logikán rés keletkezik. A logikai rés ott van, hogy sokan elfelejtik: amíg egy anyagból értékesíthető termék lett, hosszú utat kellett megtennie a műszaki gondolatnak. v Egy technikus, mérnök, fizikus. matematikus, geológus — sorolhatnánk egész szakmák különféle ágazatait — ötletéből, alkotó gondolatából, tehetségéből és szorgalmából „rövid úton” iparilag előállítható termék még sohasem lett! Még egy nagyobb kollektíváéból sem. Az üzletekben kezünkbe kerülő legegyszerűbb fogyasztási cikk mögött is kísérletek — gyakran meddő kísérletek — hosszú sorozata áll. Kudarcoké is. A laboratóriumokban anyagok fogytak, kémcsövek, edények törtek, asszisztensek légiója dolgozott olyan részeredmény előállításáért, amelyről utóbb kiderült, hogy teljesen felesleges volt, mert rossz irányba vitte a kísérletet, s mindent elölről kellett kezdeni. Idő, pénz, munka. S újból elölről, esetleg azzal a tudattal, hogy valószínűleg megint hiábavaló lesz az egész. De az eredményért eredménytelenségek sorozatát kell vállalni. Áldozat ez is, szükséges és kikerülhetetlen áldozat. Nem tartozik más elbírálás alá a művészet sem. mert annak is az a célja, ami ennek: a hasznos munka, a jó eredmény. Csak ott egy kicsit bonyolultabb minden, mert az értékek forgalma másféle. A művészetben — amint a tudományban is — előfordul, hogy egy-egv részeredmény csak az értők szűk körének szolgál tanulságul. Történettudományban, nyelvtudományban — s más tudományágakban is — nagyon gyakori jelenség, hogy egy új felismerés, egy új összefüggés megvilágítása gondolatsort indít el azokban, akik ugyané tudományágnak a tömegekkel közvetlenebb kapcsolatban lévő formáit művelik. De ezek az új összefüggések és felismerések nem jöhettek volna létre anélkül, hogy tudományos intézetekben ne rakták volna le az alapjaikat. Közkeletű példával élve: egy szótár megalkotása nem ott kezdődik, hogy az összeállítói beszélnek idegen nyelveken, ismerik az idegen szavak jelentését. Komoly, tudományos igényű szótár elkészítése részvizsgálatok, nyelvészeti kutatások, szüntelenül tökéletesített módszerek láncolatán nyugszik; mondhatnánk bátran, hogy életműveken. A végeredmény, hogy a szótár használói megértik az idegen szavakat, megszólalnak az illető nyelven, nemcsak e szótár, hanem e íáncolat végeredménye is. Valahogy ilyenformán vagyunk a művészettel is. A folyamat és az eredmény viszonya hasonlatos a tudományéhoz. Eszmefuttatásunknak semmiképpen sem célja, hogy „megvédjen” olyan művészeti jelenségeket, amelyek e folyamatba beilleszthetők, de lényegüket tekintve, nem művésziek. Olyan közösségek — egyének munkálkodását, amelyek, vagy akik az állam pénzét fogyasztva eleve meddő kísérleteket folytatnak. Van erre is példa, napjainkban is. Sznob filmek, igénytelen könyvek, rossz színművek, „kamarának”, „stúdiónak” vagy egyébnek elnevezett tárlatok, előadások, megnyilatkozások, amelyeknek se közvetlen, se közvetett hasznuk nincs, nem is lesz. Éppen napjainkban lehetünk a tanúi annak, hogy a művészeti szövetségek közgyűlésein, ahol a szakma felelős képviselői, alkotóművészei fejtik ki a véleményüket, igyekeznek olyan megoldásokat keresni, amely az értelmes, a közösség számára értéket „termelő” művészi kísérletezéseknek ad elsősorban teret. Természetesen ők is tisztában vannak azzal, hogy vannak esetek, amikor az ocsu nehezen választható el a búzától. Bizonyos kockázatot, bárha sok alkalommal sejthető is az eredménytelenség, vállalni kell. Amint a tudományban, a művészetben is vannak csak az értők viszonylag szűkebb köréhez szóló fontos jelenségek. Vannak írói, költői életművek, amelyeknek a megértése a művészetben való jártasságot, iskolázottságot — nem okleveles értelemben használván e szót — kíván. A mai magyar irodalomban, film- és képzőművészetben is vannak ilyen alkotók; szocialista indíttatású, világnézetű alkotók is! Az ő műveik, különböző okoknál fogva, nem „köznyelven” szólnak. Áttételesebbek, formailag változékonyabbak, ha lehet így mondani: „súlycsoportjuk” más. Hogy csak egy-két példát mondjunk: Juhász Ferenc néhány nagyobb lélegzetű költeménye, Örkény István egyik-másik prózai műve, Jancsó Miklós íilmnyelve nem ezek közé tartozik-e? Mégis, ki vitathatja el tőlük a minőséget, a tartalmi és gondolati igényességet, a művészi megnyilatkozás magasrendű voltát? A kifejezés szokatlansága, újszerűsége, a hagyományos formák elhagyása, új formák teremtése, bizonyos, nem is igénytelen közönségrétegeket eltávolíthat ezektől az alkotóktól, — ugyanakkor más rétegeket, amelyekben van készség és hkjlam kö- vetni-megérteni-átélni mondandójukat, közelükbe vonz. Az értékek körforgalma a művészet egyik legszebb sajátossága. Keresik és vonzzák egymást. Prakticista módon tehát nem közelíthető meg a támogatás értelmezésének fontos kérdése. Csakis úgy, ha az egyetemes társadalmi érdekeket tartjuk szem előtt és nagyobb távlatokban próbálunk gondolkodni. Mert ennek hiányában olyan végletes helyzetbe sodródhatunk, hogy megkérdezzük, milyen konkrét haszna van — például — Az ember tragédiájának? Ilyen kérdés nem tehető fel. mert hol a mérce megállapítani, hány nemzedék gondolkodását formálta, nemesítette, hány embert nyert az az igaz művészetnek és a mély gondolatnak? Témánkat nem meríthettük ki. Eutólag jelezhettük csak: a művészet támogatásának mi az értelme, célja, vezérlő gondolata. Hogy konkrét társadalmi haszna az a többlet, amit az emberek gondolkodásában teremt a jó alkotások szépsége, tisztasága, emberséget növelő ereje. TAMÁS ISTVÁN Kulturális nevelés szocialista szerződéssel Napjaink rohanó fejlődése, a dialektika belső törvényei nem engedik meg az ember „beszűkülését”, tárgyi, szakmai ismereteinek mozdulatlanságát. A változó világ állandóan megújított és megújuló ismeretanyag alkalmazását kéri számon az őt formáló embertől. Az 1971. évi TV. törvény az ifjúságról ezt a kívánalmat fogalmazza meg, amikor kimondja: ,\A társadalmi haladás, a szocialista építés csak sokoldalúan művelt emberekkel valósítható meg,” A sokoldalú műveltség ma jóval többet jelent, mint a múltban. Korunk természetet és önmagát legyőző hősének olyan szilárd alapokon álló, lexikalitást mellőző alaptudással kell rendelkeznie, melyet a termelőeszközök változásával együtt formálhat, bővíthet. A termelőmunkába álló fiataltól megköveteljük szakmája elmélyült ismeretét, a munka szocialista erkölcs szerinti elvégzését. E kívánalom kielégítéséhez elengedhetetlenül szükséges a tudatosság, a perspektivikus látásmód. Mi adhatja ezt meg? Az emberiség ismeretanyagát tartalmazó kultúra szeretete, a vele való foglalkozás. A kultúra igényét tudatos, nagyon tervszerű nevelőoktató munkával lehet és kell kialakítani. A tervszerű építés első lépcsőfoka az olvasás megszerettetése, kielégíthetetlen szenvedéllyé tétele. Irodalmunk a valóság konfliktusainak feltárásával, pozitív és negatív példákkal segíti személyiségünk formálódását, ideáljaival emberközelbe hozott példaképeket állít elénk. A valóság ezerszínű arcának varázsa van, az iránta érdeklődő ember valóban sokoldalúan művelt lehet. Az ilyen érdeklődést az érzelmekre hatva lehet kiépíteni, s ehhez élmény kell. Irodalmi élményt a legkönnyebben és leghatásosabban úgy lehet nyújtani, ha az olvasás ízét kóstolgató ember közvetlenül az író szájából hallja az általa megízlelt sorokat, és neves irodalomtörténész segíti a sorokból áradó gondolatok megértését. E célok vezették a Művelt Nép Könyvterjesztő Vállalatot, amikor szocialista szerződéseket kötött az ország számos középfokú oktatási intézményével. A szocialista szerződés alapvállalása, hogy a vállalat „Rendhagyó irodalomóra” címmel biztosítja az olvasóvá nevelés alapfeltételét: az élményt. Kiemelkedő írók és iro- dclomtörténészek találkozhatnak így a jövő formálóival, a fiatalokkal. A fiatalság a kulturális élményért cserében mai magyar írók műveit árusítja, irodalmi műsorral propagálja az új alkotásokat, aktívan részt vállal a könyvnapok rendezvényein. Élményért élményt kap, hiszen a szerződésben rögzített kötelességvállalás végzése közben még inkább közel kerül az irodalomhoz, az egyetemes kultúrához. A kultúra élvezése közben fellelkesíti a kultúra terjesztésének gyönyörűsége is. Ünnepélyes keretek között ilyen szocialista szerződést írt alá a Művelt Nép Könyvterjesztő Vállalat új Babits Mihály könyvesboltja a szekszárdi Egészségügyi Szakközép- iskolával és a Garay Gimnáziummal. Az ünnepélyes szerződéskötést' indító „Rendhagyó irodalomóra” előadói Sánta Ferenc író és Czine Mihály irodalomtörténész voltak. A tanulók már a találkozó előtt napokkal lázasan olvasták az író sorait, magukba szívták annak hitvallását: az emberi élet alapja a szeretet, egymás megbecsülése. Ezzel a találkozóval a főleg munkás- és parasztszülők gyermekei olyan élményt kaptak, mely az eddigieknél is jobban megerősítette bennük a sokoldalú műveltség igényét. PÉTER MIHÁLY tanár HEGEDŰS LÁSZLÓ: PÉCSI EMLÉK Éhség mart. Ráleltem az ismerősre, ki a Gyárvárosban szállást adott. Kopár kert, csinos ház várt. És egy szőke lány is, ki mindig dalolt, kacagott. A kis verandán úgy tettem a szépet, olvastam néki. Nevettünk sokat. Sziréna nem jajongott már. A német bombázók elmaradtak. S a vonat falum felé is indult. Megfogadtam, ha béke lesz, meglátogatom őt. Kamasznak nézett csupán, derült rajtam Nem láttam benne a férjhezmenőt. Állt a szép ház a füstös ég alatt s kigyúló fényben mögöttem maradt. CSANÁDY JÁNOS: VILÁQOKAT LÉLEQZl' Amikor túl sok már a sár a láb alatt, égy katicabogár — pettyes kamillavirág sárga bóbitája beborít méz-illatába: a méz-illat az orr-üregbe leng, mint régi barlangokban gyantaszag, szantálfa, mirrha füstje, — arany banán, sült tök, frissen törött kókuszdió, lomb sátor okban —; Tahiti akkor már közel van, párduc-arcú, rejtélyes aktok, és itt van már a messzesodró kékség, — felette szél üvölt és szökőár ragyog! — a sóval összeragasztott, felszökő-visszahulló világokat lélegző Nagy Csendes Óceán! i
