Tolna Megyei Népújság, 1973. április (23. évfolyam, 77-100. szám)

1973-04-08 / 82. szám

> Dombóvár mellett a 612-es úton új megálló készül a távolsági autóbuszok részére. A szükséges úttestbővítést és a csapadékvízelvezető csatornacsövek elhelyezését a dombó­vári városi tanács költségvetési üzeme végzi. Fotó: G. K. orgács Imrét tizenki­lenc órakor ébresz­tette a vekker. Le­hetne az ébresztést az asszonyra is bíz­ni, de jobb a vekker. Az asz- szony csinálja csak szépen a dolgát, ne kelljen folyton foly­vást az órára ügyelnie, hogy „jaj uramisten el ne nézzem az időt.” A gyerek, a négyéves fiú mászott hozzá az ágyba. A vasutasgyerek — a sok inte­lem révén — tudja már ilyen kis korában is, hogy amikor az apja alszik, akkor nem sza­bad zavarni. Hömbölgeti a gyereket a párnán, bukfeneez- teti. Nagy ricsajt csapnak. Az asszony nem csitítja őket. Tudja, hogy az embernek ki­lenc húszkor kell jelentkezni a fűtőházban, van még idő. A vacsorához fél nyolckor ülnek. Vacsora után jó hideg kúti vizet iszik Forgács Imre. azt szokta meg. A jó friss víznél nincs jobb evés után, mondo­gatja. Amikor a bornak, sör­nek van az ideje, akkor azt iszik. Módjával, mértékkel. A család a tévé elé ül, né­zik a híradót. Aztán nyolc óra után Forgács Imre mozdony- vezető megszólal. — Indulhatnék. A felesége keze ügyébe teszi a táskát, tele élelmiszerrel. Felsegíti a kabátot. Elbúcsúz­nak. Minden szolgálatba in­duláskor. Vasutasok körében ez így szokás. Soha nem be­szél senki arról, hogy egyszer valaki majd hibázik, és csak a fekete szélű távirat jön az ember helyett. A berepülő pi­lóta is tudja hova adja a munkakönyvét, a mozdonyve­zető is. — Aludjatok jól, sietek ha­za. — Az ezerötvenkilences fél óra múlva kész, visznek ma­gukkal egy újságírót is — kap­ja az utasítást. — Különben minden úgy megy mint más­kor. Jó utat — búcsúzik tőle a fűtőházi ügyeletes. A fútőház már nem füstös. A Diesel-mozdony nem füstöl úgy, mint a tüzes. Csak zö­rög, morog. A mozdony ott áll a fordító előtt, a kijárati jel­zőnél. Sötét van, késő este. A tévében a festészet rejtelmei­be kalauzolja az okosan szer­kesztett film a nézőket, itt kétezer lóerő dohog. A család már ágyban, a kisfiú alszik az asszony nézi a műsort. Zörögve csapódik a jelző, a lámpa zöldet mutat. Az ezer- ■fityenkilences mozdonya, moz- don/vejetője elindul. A to­ronyból jelzést kap, csattog a váltók acél nyelve; körbe jár a gép, aztán visszatolat és „rááll” a vonatra. A kocsivizs- gálók brigádvezetője megütö- geti a mozdony ütközőjét, je­lezvén, lehet féket próbálni. — Vezérem, itt a papír, ír­ja alá. Aláírja a papírt. Lenyújtja a kocsi vizsgálónak, „rendben, jóccakát”. * Mozdonyon utazni nem olyan egyszerű dolog. Kell hozzá engedély az igazgató­ság vezetőjétől — készséggel, igen rövid idő alatt megad­ják — és kell egy nyilatkozat lg, amelynek a lényege, hogy a MÁV semminemű felelőssé­get nem vállal a lapkiadó új­ságírójáért ... Persze ez más­ként fogalmazódik a hivatalos papíron, de a lényeg ez. Ugy- annyira másként, hogy ami­kor részleteire bontogattam a nyilatkozatot, tulajdonképpen hősnek is vélhettem személye­met, annyira egyedül, s tá­masz nélkül éreztem magam. A megállapodás értelmében a dombóvári állomás főnök­helyettesi iroda a találkahely. Mert ..gondoskodnak műszaki kísérőről is”. ^ . Hegedűs József mozdonyfel­vigyázó iratai közé dugja a nyilatkozatot és elindulunk a mozdonyhoz. Horváth IV. István kocsi- rendező jön az ezerötvenki- lencestől. Tíz óra — „vasuta­sul” huszonkét óra — negy­ven. — Pistám, jó lesz az ötven­kilences? — kérdi a felvi­gyázó. — Jó. Jó rövid. * A tizenkét henger böfögve zabálja az olajat. A mozdony mellett állunk. Rázkódtat bennünket a föld. Gázolaj- meleg-búz veszi körül a gé­pet. — Kapaszkodjon: Nehéz fölfelé az út. Az első lépcső magasan van, az ajtó keskeny. Az előtér akkora, mint egy bérházi lakás élés­kamrája. Szemben az ajtóval ott a figyelmeztetés: Magas­feszültség! Életveszély. Jobbra nyílik a gépház ajtaja. Szür­kére föstött generátor fejlesz­ti sivalkodva az áramot. És azon túl ott a böfögő, a tizen­két hengeres szovjet Diesel­motor. Balra van a vezetőállás. Fülkének is lehet mondani. — Az elvtárs velünk jön. A bemutatkozás következik, majd a helyfoglalás — „Ide üljön középre, mert oda szé­lül majd a vonatvezető ül” — a kabát az előtérbe kerül, a kalap a vezérlőpultra. — Jól van Imre? — Hege­dűs kérdi Forgácstól. A vá­lasz rövid, „köszönöm Józsi bácsi, jól” ... Ha a fölvigyázó azt mondja a mozdonyvezető­nek, hogy Imre, hogy kereszt­nevén szólítja, az lényegében annyit jelent, hogy az illető már „valaki”, rangja van, ran­got jelent ez a közvetlenség. * — Tizenhárom éve vagyok mozdonyvezető. Négy éve múlt néhány hete, hogy Diesel-veze­tői vizsgát is tettem, azóta a szovjet gyártmányú emhat- vankettessel járok. Munkám­mal, viselkedésemmel még nem volt probléma; felette­seim, úgy érzem értékelik munkámat, elégedettek velem. • Újból nyílik a mozdonyajtó. Apáti Károly vonatvezető nyo- makszik a vezetőfülkébe. Hón- aljnyi okmányt rak a kes­keny asztalra. Odateszi a lámpát is. Lábához az ele­mózsiával pakolt táskát. — Jó estét. Hát akkor meg­volnánk. Imre, kész minden! Mehetünk! Mehetnénk. Engedélyt Ko­vács Rudolf dombóvári for­galmistától kell kapni. Elhelyezkedünk a vezetőfül­kében. Rendkívül kényelmet­len műbőr bevonatú ülőalkal­matosságokon kuporgunk. Meresztem szemem a távol­ba. Sötétség. A gurítón kéken villog a jelzőlámpa. A motor dohogását túlharsogja a me­gafon. „Ahuszadikrakétrakott- nehezengurula ti zennyolcadikra kétüresahuszonnegyedikrehá- romszenes” ... saruk szikráz­nak a vagonkerekek alatt. * Huszonkét óra negyvenhat perc. A mozdony orra előtt zör- ren a jelző. — Szabad a kijárat — mondja Forgács Imre. — Szabad a kijárat — mondja Apáti Károly. — Szabad — hagyja hely­ben Ijegedüs József. Apró füttyentés. A forgal­mistának jelzésül szolgál, hogy vettük a szemafor utasítását. A fokozatkapcsolót egyenesre állítja Forgács Imre. A sze­relvény meg sem mozdul. Ket­tesre csúsztatja az iránvítót, majd a hármasra. A jelző las­san elmarad mellettünk, alig érzékelem, hogy már úton va­gyunk, hogy elindultunk. * Ha az ember kerékpárra ül, s tiporja a pedált, érzi hogy erőt fejt ki. Ha vállára zsákot tesznek, tapasztalhatja, hogy egyre közelebb jön a föld. Ha az ásót nyomom a földbe, ér­zem, testem súlya is szükséges hozzá, hogy mélyre hatoljon. Ha az autóban a gázpedált nyomom, érzékelem, hogy az 'erő hogyan szabadul a kere­kekre. Itt nem érezni semmit. Az ember füle van csak próbára téve. A motorzúgás, a villany- motor suhogása, a ventilláto­rok süvöltése, az egyre közel­gő telefonoszlopok, meg a jobbra-balra dülöngélő moz­dony tudatja az értelemmel, hogy haladunk. Hogy kétezer lóerő viszi a vonatot, A vonat: 851 tonna, hetven tengely; éspedig: két vagon hal, négy vagon áru Záhonyba, nyolc vagon élő állat, „fe- rencbe”, kilenc vagon konzerv, öt vagon tej, két vagon tojás, hegyes­halmi átkeléssel, egy vagon nagyvásártelepi tojás, egy vagon áru dunaparti átrakodásra, két vagon zöldségféle. * — Szabad a tér. — Szabad a tér. — Szabad. A térközjelző zölden világít. Vonatunk hatvankilométeres sebességgel telefonoszlopok százait hagyja maga mögött. Utazásunk biztonságos, sokan vigyázzák útunkat. Forgal­misták. menetirányítók. És a gép is. Percenként csipog az „éber­ségellenőrző”. Ha Forgács Im­re egy sípolás után nem adna „visszajelt” a vonat harminc másodperc múlva automatiku­san megállna. Az okos mű­szer akkor avatkozik a moz­donyvezetésbe, ha az ember figyelme lankadna, ha a ve­zető elaludna. A síp percenként szól. Döb- röközig tizenkétszer. * De már túl is vagyunk Döb- röközön. 23.30-kor utolérünk Keszőhidegkúton egy tolatós vonatot. Szabad az ütünk. Zöl­det mutat minden jelző. Ez az éjszakai gyorstehervonat — sok másikhoz hasonlóan — zöld utat kap. A főváros ellá­tása, a tranzit élelmiszer nem várakozhat. Nulla óra harminc. Szabadegyházán megfognak bennünket. Kicsit korán jöt­tünk. Legalább tíz perccel ko­rábban, mint a menetrend ír­ja. Nulla óra ötvenkettő. Kiss József pusztaszabolcsi moz­donyvezető Forgács Imrétől átveszi a mozdonyt. Kiss kezébe veszi az okmá­nyokat, aztán bemegy a mo­tortérbe. Végigtapogatja — vizsgálja a még mindig do­hogó motort. (Éppen húsz órá­ja jár egyfolytában.) Mindent rendben talál. Az M—26 típu­sú 186-os számú mozdonyt Fe­rencvárosig ő vezeti. Mi le- szállunk a gépről. * A pusztaszabolcsi állomáson kávét innánk, az automata azonban rossz. Kakaót, jó for­rót hörpölünk míg várunk az ezerötvennyolcasra, amely ugyancsak gyorsteher és Pest­ről jön, egészen Dombóvárig. ötven percet késik ez a vo­nat. Budapest—Kelenföld pá­lyaudvartól Pusztaszabolcsig ötven perc késés! Rengeteg. De nincs idő a mérgelődésre, a hatodik vágányra áll a vo­nat. Forgács Imre a leltár szerint átveszi a szerszámokat, megvizsgálja a gépet, felci- helődünk a vezetőülésbe. In­dulhatunk. Három óra nulla kettőkor kellene indulnunk. Mérges vonatvezető csörtet a mozdonyra. Mindenkit szid. Egyedül bajlódott egész úton a vonattal. Sehol nem kapott segítséget. Vonatunk „csinos kis jó­szág” ötvenhárom vagon, száztizennégy tengely. * Háromnegyvenötkor, negyed­órás tolatás Sárbogárdon. Rétszilason is tolatás. Négy harminchétkor indulás. Keszőhidegkúton ,ki kell dobni öt Kónyiba, meg három Tamásiba menő vagont”. Ez a munka „agyonvágta az egész utat”. Elszalad előttünk a munkás­vonat Dombóvárra, mi is ko­cogunk utána még vagy hat térközt. Azután Döbröközön minden­nek vége. A forgalmista elénk jön az irodából. Hat óra nulla négy. — Majd nyolc körül me­hetnek. Kitérőben állunk. A motor még mindig dohog. mintha helyettünk mérgelődne. * Dombóvárról jön a Somogy Expressz. Tíz perc múltán mellettünk csattog a Mecsek Expressz. Tehervonat zúg a második vágányon. Jön a héthuszas személy is. „Ezzel mentem volna, a szak- ramentumát, ha nem fognak meg bennünket Hidegkúton — mondja Hajdú József, a pusz­taszabolcsi vonatvezető, aki egész Dombóvárig „hozza” a gyorstehervonatot, és majd es­te tud hazautazni. Aztán még elcsattog egy te­hervonat is Budapest felé. — Na, talán. Forgács Imre bizakodó. Zör- ren a jelző, szabad utat ad az ezerötvennyolcas gyorsteher- vonatnak, amely hazafelé már nem is olyan gyors, mint „fölfelé”. Testvér je, az ötven- kilences. ♦ Szemem ég, úgy érzem fe­jemben kis Diesel-mozdony za. kától. Forgács Imre, ki tudja há­nyadszor, igazgatja székét, Hajdú, a pusztaszabolcsi vo­natvezető még mindig szidja a vasutat, pedig már huszonegy év óta megunhatta volna. Sze­münk előre mered. Az én fe­jem le-le kókad. Bóbiskoltamban is ébren hallom: — Szabad a tér. — Szabad a tér. — Szabad. A kis Diesel-mozdony meg egyre ott ketyeg a fejemben. * — Forgács elvtárs, elfáradt ezen az úton? — Nem. Ez könnyű út volt. Máskor, mikor még tüzes gép­pel jártunk, harminc órába is tellett, amíg megfordultunk Szabolcsból. — Es mennyit keresett ezen az éjszakán? — Talán hetven forintot. * A dombóvári restiben há­rom duplát kértem. PÁLKOVÁCS JENŐ 1973. április 8. ^^^^lllil*

Next

/
Thumbnails
Contents