Tolna Megyei Népújság, 1973. április (23. évfolyam, 77-100. szám)
1973-04-08 / 82. szám
> Dombóvár mellett a 612-es úton új megálló készül a távolsági autóbuszok részére. A szükséges úttestbővítést és a csapadékvízelvezető csatornacsövek elhelyezését a dombóvári városi tanács költségvetési üzeme végzi. Fotó: G. K. orgács Imrét tizenkilenc órakor ébresztette a vekker. Lehetne az ébresztést az asszonyra is bízni, de jobb a vekker. Az asz- szony csinálja csak szépen a dolgát, ne kelljen folyton folyvást az órára ügyelnie, hogy „jaj uramisten el ne nézzem az időt.” A gyerek, a négyéves fiú mászott hozzá az ágyba. A vasutasgyerek — a sok intelem révén — tudja már ilyen kis korában is, hogy amikor az apja alszik, akkor nem szabad zavarni. Hömbölgeti a gyereket a párnán, bukfeneez- teti. Nagy ricsajt csapnak. Az asszony nem csitítja őket. Tudja, hogy az embernek kilenc húszkor kell jelentkezni a fűtőházban, van még idő. A vacsorához fél nyolckor ülnek. Vacsora után jó hideg kúti vizet iszik Forgács Imre. azt szokta meg. A jó friss víznél nincs jobb evés után, mondogatja. Amikor a bornak, sörnek van az ideje, akkor azt iszik. Módjával, mértékkel. A család a tévé elé ül, nézik a híradót. Aztán nyolc óra után Forgács Imre mozdony- vezető megszólal. — Indulhatnék. A felesége keze ügyébe teszi a táskát, tele élelmiszerrel. Felsegíti a kabátot. Elbúcsúznak. Minden szolgálatba induláskor. Vasutasok körében ez így szokás. Soha nem beszél senki arról, hogy egyszer valaki majd hibázik, és csak a fekete szélű távirat jön az ember helyett. A berepülő pilóta is tudja hova adja a munkakönyvét, a mozdonyvezető is. — Aludjatok jól, sietek haza. — Az ezerötvenkilences fél óra múlva kész, visznek magukkal egy újságírót is — kapja az utasítást. — Különben minden úgy megy mint máskor. Jó utat — búcsúzik tőle a fűtőházi ügyeletes. A fútőház már nem füstös. A Diesel-mozdony nem füstöl úgy, mint a tüzes. Csak zörög, morog. A mozdony ott áll a fordító előtt, a kijárati jelzőnél. Sötét van, késő este. A tévében a festészet rejtelmeibe kalauzolja az okosan szerkesztett film a nézőket, itt kétezer lóerő dohog. A család már ágyban, a kisfiú alszik az asszony nézi a műsort. Zörögve csapódik a jelző, a lámpa zöldet mutat. Az ezer- ■fityenkilences mozdonya, moz- don/vejetője elindul. A toronyból jelzést kap, csattog a váltók acél nyelve; körbe jár a gép, aztán visszatolat és „rááll” a vonatra. A kocsivizs- gálók brigádvezetője megütö- geti a mozdony ütközőjét, jelezvén, lehet féket próbálni. — Vezérem, itt a papír, írja alá. Aláírja a papírt. Lenyújtja a kocsi vizsgálónak, „rendben, jóccakát”. * Mozdonyon utazni nem olyan egyszerű dolog. Kell hozzá engedély az igazgatóság vezetőjétől — készséggel, igen rövid idő alatt megadják — és kell egy nyilatkozat lg, amelynek a lényege, hogy a MÁV semminemű felelősséget nem vállal a lapkiadó újságírójáért ... Persze ez másként fogalmazódik a hivatalos papíron, de a lényeg ez. Ugy- annyira másként, hogy amikor részleteire bontogattam a nyilatkozatot, tulajdonképpen hősnek is vélhettem személyemet, annyira egyedül, s támasz nélkül éreztem magam. A megállapodás értelmében a dombóvári állomás főnökhelyettesi iroda a találkahely. Mert ..gondoskodnak műszaki kísérőről is”. ^ . Hegedűs József mozdonyfelvigyázó iratai közé dugja a nyilatkozatot és elindulunk a mozdonyhoz. Horváth IV. István kocsi- rendező jön az ezerötvenki- lencestől. Tíz óra — „vasutasul” huszonkét óra — negyven. — Pistám, jó lesz az ötvenkilences? — kérdi a felvigyázó. — Jó. Jó rövid. * A tizenkét henger böfögve zabálja az olajat. A mozdony mellett állunk. Rázkódtat bennünket a föld. Gázolaj- meleg-búz veszi körül a gépet. — Kapaszkodjon: Nehéz fölfelé az út. Az első lépcső magasan van, az ajtó keskeny. Az előtér akkora, mint egy bérházi lakás éléskamrája. Szemben az ajtóval ott a figyelmeztetés: Magasfeszültség! Életveszély. Jobbra nyílik a gépház ajtaja. Szürkére föstött generátor fejleszti sivalkodva az áramot. És azon túl ott a böfögő, a tizenkét hengeres szovjet Dieselmotor. Balra van a vezetőállás. Fülkének is lehet mondani. — Az elvtárs velünk jön. A bemutatkozás következik, majd a helyfoglalás — „Ide üljön középre, mert oda szélül majd a vonatvezető ül” — a kabát az előtérbe kerül, a kalap a vezérlőpultra. — Jól van Imre? — Hegedűs kérdi Forgácstól. A válasz rövid, „köszönöm Józsi bácsi, jól” ... Ha a fölvigyázó azt mondja a mozdonyvezetőnek, hogy Imre, hogy keresztnevén szólítja, az lényegében annyit jelent, hogy az illető már „valaki”, rangja van, rangot jelent ez a közvetlenség. * — Tizenhárom éve vagyok mozdonyvezető. Négy éve múlt néhány hete, hogy Diesel-vezetői vizsgát is tettem, azóta a szovjet gyártmányú emhat- vankettessel járok. Munkámmal, viselkedésemmel még nem volt probléma; feletteseim, úgy érzem értékelik munkámat, elégedettek velem. • Újból nyílik a mozdonyajtó. Apáti Károly vonatvezető nyo- makszik a vezetőfülkébe. Hón- aljnyi okmányt rak a keskeny asztalra. Odateszi a lámpát is. Lábához az elemózsiával pakolt táskát. — Jó estét. Hát akkor megvolnánk. Imre, kész minden! Mehetünk! Mehetnénk. Engedélyt Kovács Rudolf dombóvári forgalmistától kell kapni. Elhelyezkedünk a vezetőfülkében. Rendkívül kényelmetlen műbőr bevonatú ülőalkalmatosságokon kuporgunk. Meresztem szemem a távolba. Sötétség. A gurítón kéken villog a jelzőlámpa. A motor dohogását túlharsogja a megafon. „Ahuszadikrakétrakott- nehezengurula ti zennyolcadikra kétüresahuszonnegyedikrehá- romszenes” ... saruk szikráznak a vagonkerekek alatt. * Huszonkét óra negyvenhat perc. A mozdony orra előtt zör- ren a jelző. — Szabad a kijárat — mondja Forgács Imre. — Szabad a kijárat — mondja Apáti Károly. — Szabad — hagyja helyben Ijegedüs József. Apró füttyentés. A forgalmistának jelzésül szolgál, hogy vettük a szemafor utasítását. A fokozatkapcsolót egyenesre állítja Forgács Imre. A szerelvény meg sem mozdul. Kettesre csúsztatja az iránvítót, majd a hármasra. A jelző lassan elmarad mellettünk, alig érzékelem, hogy már úton vagyunk, hogy elindultunk. * Ha az ember kerékpárra ül, s tiporja a pedált, érzi hogy erőt fejt ki. Ha vállára zsákot tesznek, tapasztalhatja, hogy egyre közelebb jön a föld. Ha az ásót nyomom a földbe, érzem, testem súlya is szükséges hozzá, hogy mélyre hatoljon. Ha az autóban a gázpedált nyomom, érzékelem, hogy az 'erő hogyan szabadul a kerekekre. Itt nem érezni semmit. Az ember füle van csak próbára téve. A motorzúgás, a villany- motor suhogása, a ventillátorok süvöltése, az egyre közelgő telefonoszlopok, meg a jobbra-balra dülöngélő mozdony tudatja az értelemmel, hogy haladunk. Hogy kétezer lóerő viszi a vonatot, A vonat: 851 tonna, hetven tengely; éspedig: két vagon hal, négy vagon áru Záhonyba, nyolc vagon élő állat, „fe- rencbe”, kilenc vagon konzerv, öt vagon tej, két vagon tojás, hegyeshalmi átkeléssel, egy vagon nagyvásártelepi tojás, egy vagon áru dunaparti átrakodásra, két vagon zöldségféle. * — Szabad a tér. — Szabad a tér. — Szabad. A térközjelző zölden világít. Vonatunk hatvankilométeres sebességgel telefonoszlopok százait hagyja maga mögött. Utazásunk biztonságos, sokan vigyázzák útunkat. Forgalmisták. menetirányítók. És a gép is. Percenként csipog az „éberségellenőrző”. Ha Forgács Imre egy sípolás után nem adna „visszajelt” a vonat harminc másodperc múlva automatikusan megállna. Az okos műszer akkor avatkozik a mozdonyvezetésbe, ha az ember figyelme lankadna, ha a vezető elaludna. A síp percenként szól. Döb- röközig tizenkétszer. * De már túl is vagyunk Döb- röközön. 23.30-kor utolérünk Keszőhidegkúton egy tolatós vonatot. Szabad az ütünk. Zöldet mutat minden jelző. Ez az éjszakai gyorstehervonat — sok másikhoz hasonlóan — zöld utat kap. A főváros ellátása, a tranzit élelmiszer nem várakozhat. Nulla óra harminc. Szabadegyházán megfognak bennünket. Kicsit korán jöttünk. Legalább tíz perccel korábban, mint a menetrend írja. Nulla óra ötvenkettő. Kiss József pusztaszabolcsi mozdonyvezető Forgács Imrétől átveszi a mozdonyt. Kiss kezébe veszi az okmányokat, aztán bemegy a motortérbe. Végigtapogatja — vizsgálja a még mindig dohogó motort. (Éppen húsz órája jár egyfolytában.) Mindent rendben talál. Az M—26 típusú 186-os számú mozdonyt Ferencvárosig ő vezeti. Mi le- szállunk a gépről. * A pusztaszabolcsi állomáson kávét innánk, az automata azonban rossz. Kakaót, jó forrót hörpölünk míg várunk az ezerötvennyolcasra, amely ugyancsak gyorsteher és Pestről jön, egészen Dombóvárig. ötven percet késik ez a vonat. Budapest—Kelenföld pályaudvartól Pusztaszabolcsig ötven perc késés! Rengeteg. De nincs idő a mérgelődésre, a hatodik vágányra áll a vonat. Forgács Imre a leltár szerint átveszi a szerszámokat, megvizsgálja a gépet, felci- helődünk a vezetőülésbe. Indulhatunk. Három óra nulla kettőkor kellene indulnunk. Mérges vonatvezető csörtet a mozdonyra. Mindenkit szid. Egyedül bajlódott egész úton a vonattal. Sehol nem kapott segítséget. Vonatunk „csinos kis jószág” ötvenhárom vagon, száztizennégy tengely. * Háromnegyvenötkor, negyedórás tolatás Sárbogárdon. Rétszilason is tolatás. Négy harminchétkor indulás. Keszőhidegkúton ,ki kell dobni öt Kónyiba, meg három Tamásiba menő vagont”. Ez a munka „agyonvágta az egész utat”. Elszalad előttünk a munkásvonat Dombóvárra, mi is kocogunk utána még vagy hat térközt. Azután Döbröközön mindennek vége. A forgalmista elénk jön az irodából. Hat óra nulla négy. — Majd nyolc körül mehetnek. Kitérőben állunk. A motor még mindig dohog. mintha helyettünk mérgelődne. * Dombóvárról jön a Somogy Expressz. Tíz perc múltán mellettünk csattog a Mecsek Expressz. Tehervonat zúg a második vágányon. Jön a héthuszas személy is. „Ezzel mentem volna, a szak- ramentumát, ha nem fognak meg bennünket Hidegkúton — mondja Hajdú József, a pusztaszabolcsi vonatvezető, aki egész Dombóvárig „hozza” a gyorstehervonatot, és majd este tud hazautazni. Aztán még elcsattog egy tehervonat is Budapest felé. — Na, talán. Forgács Imre bizakodó. Zör- ren a jelző, szabad utat ad az ezerötvennyolcas gyorsteher- vonatnak, amely hazafelé már nem is olyan gyors, mint „fölfelé”. Testvér je, az ötven- kilences. ♦ Szemem ég, úgy érzem fejemben kis Diesel-mozdony za. kától. Forgács Imre, ki tudja hányadszor, igazgatja székét, Hajdú, a pusztaszabolcsi vonatvezető még mindig szidja a vasutat, pedig már huszonegy év óta megunhatta volna. Szemünk előre mered. Az én fejem le-le kókad. Bóbiskoltamban is ébren hallom: — Szabad a tér. — Szabad a tér. — Szabad. A kis Diesel-mozdony meg egyre ott ketyeg a fejemben. * — Forgács elvtárs, elfáradt ezen az úton? — Nem. Ez könnyű út volt. Máskor, mikor még tüzes géppel jártunk, harminc órába is tellett, amíg megfordultunk Szabolcsból. — Es mennyit keresett ezen az éjszakán? — Talán hetven forintot. * A dombóvári restiben három duplát kértem. PÁLKOVÁCS JENŐ 1973. április 8. ^^^^lllil*
