Tolna Megyei Népújság, 1973. április (23. évfolyam, 77-100. szám)
1973-04-07 / 81. szám
Hagyomány születik? Egy alapítvány margójára A lapítványtevő. Bárhogy " erőltetem iß a fantáziámat, csak gazdag gyárosok, tehetős arisztokraták, kövér főpapok sablonos képe jelenik meg a képzeletemben. Személyesen eddig egyetlen alapítványtevőt sem ismertem. Magát az alapítvány fogalmát is az egyik lexikonban kellett megnéznem. Eszerint: „...olyan állandó jellegű vagyon, amelynek tiszta jövedelme bizonyos meghatározott célra szolgál. Vannak egyházi és világi, köz- és magánalapítványok...” , Debulay Imre bácsi a nyugdíjasok örök foglalkozását űzte, mikor rányitottam a kis családi ház kapuját: a kertben tett-vett. Előbb megmutatta a korán nyíló tavaszi virágokat — ha jól emlékszem, kökörcsint — amelyek három színben is ott sütkéreztek a sovány márciusi napfényben, meg az alacsony oszlopra szerelt csapadékmérőt. Ez utóbbit illene ismernie minden Népújságolvasónak, mert ennek segítségével készülnek havonként a „Milyen idő volt Szekszárdon?” című ismertetések. Mindezt csak pgy mellékesen tudtam meg. Más oka volt a látogatásomnak: az alapítvány, melyet egy lakatosdinasztia emlékére létesített az öt Debulay fivér a szekszárdi szakmunkásképző intézetnél. Kelt: Germinai 8-án „Első számú lovasezred. Mi ezen ezred közigazgatási tanácsának tagjai igazoljuk, hogy Francois Dubouloy, Francois és Marie Petiot fia, aki 1773. április 11-én Villers Vaudrey- ben Baürepaire kantonban, Saone et Loire megyében született a testület tagja és ott becsülettel és hűséggel szolgál mint vadász a negyedik év fructidor 20-a óta. Minek hiteléül kiállítottuk ezen bizonyítványt, hogy felhasználtas- sék és érvényesíttessék ahol szükséges. Kelt Met?ben 8-ik év germinai 8-án Trachet s. k. Golet s. k. századparancsnok. — Láttam mint katonai biztos és az ezred gazdasági főnöke. Alitse s. k.” Forradalmi időkben állították ki ezt a bizonyítványt. A Francia Köztársaság 1792-ben történt kikiáltásától számított nyolcadik évben, a „kikelethónap” (amely március 21-től április 19-ig tartott) nyolcadik napján. Tulajdonosa, Francois Dubouloy azonban már nem sokáig szolgált Napóleon hadseregében, mert hamarosan — talán hadifogolyként — Bécs- be került. A császárvárosból pedig Szekszárdra jött, hogy mint az egyik bécsi cég alkalmazottja felszerelje az új toronyórát az akkoriban épülő belvárosi templom tornyára. Aztán itt is maradt — végleg. A tüzes szemű sárközi menyecskék tetszettek-e meg neki, vagy a szekszárdi vörös bor emlékeztette elhagyott hazájára, erről nem szól a csalá. di hagyomány. Legvalószínűbbnek az látszik, hogy a szakmáját jól értő lakatosmesterre volt nagy szükség a lassan-lassan fejlődésnek induló Magyar- országon. Becsülték, megrendelésekkel látták el, ezt tanúsítják a korabeli számlák. A régi vármegyeháza egyikmásik ajtaja talán még most is az általa készített sarokvasakon forog. Francois Dubouloy lakatosdinasztiát alapított. Ö még nem tudott magyarul, második házasságából származó Antal fia már nem tudott franciául. Apáról fiúra szállt a szakma, a műhely, mígnem Debulay János 1971- ben bekövetkezett halálával Szekszárdon megszakadt a 167 éves lánc. A több mint másfél évszázad alatt mintegy kétszáz inas szabadult Dubouloy- ból Debulayvá lett mesterek keze alól. Legtöbbjük az átlagosnál jobb tudással sajátította el a mesterséget, köztük voltak olyan „nevezetes” emberek is, mint például a Négy- ökrös szekér Sass Erzsikéjének férje, vagy Kandó Kálmán munkatársa. „Iparmágnások" A régi Szekszárd egyik jó ismerője azt mondta, hogy valóságos „iparmágnások” voltak Debulayék. Az iparmágnás szót nem azért említette, mintha nagy lett volna a vagyon, a cég, hanem a jól elvégzett munkával kivívott rangra gon. dőlt. — Aki nálunk végzett, az tudott is — mondta Debulay Imre bácsi. — Igaz, apám, nagyapám megnézte, hogy kit vesz fel inasnak. A segédnek kötelessége volt a tanulók oktatása, és ez utóbbinak soha nem dirigálhatott a mester felesége. Apám mindig három dolgot tartott szem előtt: a szakma becsületét, a cég, az alkalmazottak érdekeit és az ipartestületi életet. Családi hagyomány volt nálunk az új, a modern iránti fogékonyság. Szekszárdon Antal öregapámnak volt először lóvontatású, utána pedig gőzlokomotívos cséplőgépe. Apám a párizsi világkiállításról 1889-ben hozta az első permetezőgépet — Mindössze annyit tudtam róluk, hogy rendkívül nagy tekintélyű a család — mégpedig szakmai oldalról — mondta Kaszás Imre, a szekszárdi 505. sz. Ipari Szakmunkásképző Intézet igazgatója, miután szemrevételeztük az igazgatói iroda falán azt a szép Kossuth-képet, amelyet ugyancsak Debulayék ajándékoztak az iskolának. — Több szempontból is tetszik nekem ez az alapítványtevés. Ma, amikor a családi történet ismerete maximálisan a nagyszülőkig terjed, akad valaki, aki tisztelettel néz az őseire, mégpedig a kétkezi munkát végző lakatosősökre. Van egy család, ahol nem a kutyabőrt, a címert keresik — erre is volt példa bőségesen a két világháború között —, hanem a fizikai munkát becsülik. Ugyanezek az idős emberek a fiatalokra gondolnak, és a család emlékének továbbélését a szakmához kötik. Elvégre másra is felhasználhatták volna — Igen, igen, a leszámolás mint indíték, mindig visszatér a peranyagokban, de ez nem kizárólag a fiatalkorúnkra jellemző, minden korosztálynál megtalálható. Ebből pedig az következik, hogy a bűnösségül, dat sokaknál hiányzik. — És azt hajtogatják örökké, ők már úgyis elrontották az életüket, meg hogy az élet annyira rövid, nem lehet újra kezdeni, ha egyszer elrontja az ember. Ebben lehet is valami, mert akik a börtönből, vagy akár csak a javítóból jönnek, azokra is görbén néz mindenki. Könnyen odavágják, hogy börtöntöltelék hiába akar megjavulni, nem hiszik el neki. A végén aztán olyat tesz, hogy maga is megbánja. Olyanná válik, mint a kergekóros birka, csak forog maga körül. Ezt még nagyapától hallottam, kiskoromban mindig odavittek nyaralni. — Melyik vidéken éltek a nagyszülei? Kapelláró megnevezte a Duna—Tisza közi falut. — Én is arról a környékről indultam el — nézett rá Pet- terson —, az apám hajós volt. Elment tavasszal, ősz lett mire hazatért. Ha jókedvében volt, arról mesélgetett merre járt, folyókról, tengerekről beszélt, messzi városokról, tengeri viharokról, amikor a hullámok átcsapnak a fedélzeten azt a tízezer forintot — mondjuk egy parádés síremlék meg- építtetésére. Ugyanakkor szívet melengető az a szerénység, amellyel náluk találkoztam: eredetileg úgy gondolták, hogy az alapítvány összege kb. tizenkét év alatt elfogy, akkor megszűnik az alapítvány is. Javaslatunk szerint viszont — ezt ők is elfogadták — nem nyúlunk a tőkéhez. Intézeti alapból egészítjük ki az évi 500 forint kamatot 1000 forint, ra — így adózunk tisztelettel az alapítók emlékének. Az elnök meghatódik Az intézet vezetői tulajdonképpen nem is a pénzt, hanem a szakma megbecsülését tartják elsődlegesnek, ezért ha. tározták el, hogy az összeggel együtt minden tanév végén plakettet is átadnak az arra érdemes végzős szerkezetlakatosnak. Az idősebbek, vagy talán még a középkorúak is emlékezhetnek arra, hogy régebben divat volt a különböző alapítványok révén, főleg a gimnazisták támogatása, de egy-egy tehetősebb iparos a tanoncokat is jutalmazta. A Debulay-alapítvány kapcsán felvetődött: jó lenne ezt a „divatot” újjáéleszteni, hiszen ma is vannak „tehetősebb” emberek, akik jóformán észre sem vennék, ha a néhány takarékés az embernek meg kell kapaszkodni, le ne sodorja az áradat, mert akkor hiába várják odahaza az övéi. ö mindig meg tudott kapaszkodni, büszke is volt erre a maga módján, bár a dicsekvés nem volt természete. Most is látom, amint egy-egy ilyen hosszú útról hazatér, átfogja anyámat, szegényt, mintha soha többé nem akarná elengedni, mi pedig állunk ott megszeppenve, nézzük, miért könnyezik az anyánk, hát a nagy várakozás miatt, amely így oldódott benne. Készített aztán fürdővizet, megmosta az apám hátát, erős, jó mozdulatokkal, ahogy a miénket szokta. Olyan jó csönd volt nálunk tavaszig, muzsikás csönd, mert apámnak volt egy kis rossz harmonikája, esténként sokszor elővette, nótázgatott, elénekelte a régi nótákat, meg amiket messze földről hozott, az újakat. Átjöttek néha a szomszédok is, mert mi haragba nem voltunk senkivel, amíg fiatalok voltak, táncra is kerekedtek. Most, hogy már felettem is eljár lassan az idő, egyre jobban tudom tisztelni az apámat, a sok küszködéséért ott a vizek felett, meg azért is, hogy mindig, akármilyen messziről hazatalált és jött, mihelyt jöhetett. — Él még az édesapja Pet- terson úr? — Nem, nem él már szegény, holott a korát tekintve könyvük egyikéről pár ezer forintot hasonló célra átutalnának. Szép lenne. Annál is inkább, mert ezeknek a tehetősebb embereknek többsége egykor ugyancsak szegény tanulóként koptatta a középiskolák padjait, vagy éppen a marógép, az esztergapad mellől „emelték ki”. Kaszás Imre — bizonyára némi „hátsó gondolattal” — a Debulay-alapítvány históriáját elmondta az egyik ipari szövetkezet elnökének. Az elnök elolvasta az alapítványlevelet, aztán a dolog nagyszerűségén meghatódva éppen csak hogy ki tudta mondani: — „Ebbe mi is beszállunk!” — Azóta másik két szövetkezet is jelentkezett, de előfordulhat^ hogy többen lesznek. — Tudja, manapság nagy divat az osztrák tapéta. Hát éa jobban szeretném, ha az iro-* dám falát tapéta helyett ala-> pítványlevelek borítanák —« mondta Kaszás Imre, de azt is hozzátette, mindez túl szép lenne ahhoz, hogy igaz legyen. Kuriózumnak számít Debua layék elhatározása — egyelő«; re. Mégis megvan a remény arra, hogy ezzel a szép gesztussal egy új hagyományt te-; remtettek és a szövetkezetek^ vállalatok — sőt talán még a magánszemélyek is — felfigyelnek a kezdeményezésre, „leteszik a garast”. Uj hagyó-; mány van születőben, mégpedig : munkáshagyomány, amellyel az idősebb generáció legszemléletesebben bizonyíthatja: bizalommal tekint az utána jövőre. élhetne még: De az történt vele, ami sok emberrel előfordul a hajóséletben, átfázott egyszer nagyon, attól kezdve mindig betegeskedett. Hosszú utakra nem is járt többé azután, rövidültek, mindig kurtábbak lettek az útjai, hiába bizakodott, majd meggyógyul, erőre kap megint, az nem lehet, hogy többé net. lássa a tengert. Pedig hát nem látta szegény soha többé. És — mivel a nyugdíjkortól még mesz- sze volt, meg a pénz is kellett a családnak, az állások közt se nagyon lehetett válogatni, meg kellett érnie a legnagyobb csúfságot, ami hajósembert érhet: állóhajóra tették. Bizonyára láttál már állóhajót Kapelláró, folyók mentén, holmi kavicskotró, sóderkitermelő helyeken állnak az állóhajók — magyarázta Petterson, észre sem véve, hogy tege- zésre vált át. — Kérdezgettem tőle, mert mifelénk ilyen hajó nem volt látható, mondaná el, miféle szolgálat az, amikor semerre sem mozdul a hajó, azt felelte, börtön az fiam, hajósok börtöne. Nem mondom, ha erősen nézem a folyó vizét, látom a sodrását, olyan érzésem támad, mintha valamerre haladnánk, dehát mese ez, még vígasztalásnak se jó. így történt, hogy apám végképp elunta az életét, el is temettük nemsokára, tőlem megkérdezték, akarok-e hajós lenni, a mi családunk afféle hajósdinasztia volt, de én nemmel feleltem, mert nem akartam, hogy a végén állóhajóra tegyenek át, nem akartam az apám sorsára jutni, más pályát választottam magamnak. (Folytatjuk) A SZEKSZÁRDI SZABÓ SZÖVETKEZET TOLNAI TELEPHELYÉRE, kétműszakos munkaidővel, konfekciós varrónői munkakörbe, női dolgozókat felvesz. Egy hónap betanulási Időt biztosítunk, melyre órabért fizetünk. Jelentkezni lehet a telepvezetőnél Tolna, Marx Károly u. 136. sz. alatt. (107) A KPM Közúti Igazgatóság Szekszárd 1973. április 5-től 25-ig útpadka-permetezést végez ERŐS MÉREGGEL az alábbi útvonalakon: 55-ös, 56-os, 61-es, 63-as, 65-ös, 6-os Dunaszentgyörgy—Szekszárd, Hőgyész—Dombóvár és a dom- bori bekötő úton. A fenti útvonalakon a LEGELTETÉS ÉS FÜKASZÄLÄS 1973. június 1-ig TILOS ÉS VESZÉLYES. (137) GYURICZA MIHÁLY Imre László : Két év nyolc hónap 14.
