Tolna Megyei Népújság, 1973. április (23. évfolyam, 77-100. szám)

1973-04-07 / 81. szám

Hagyomány születik? Egy alapítvány margójára A lapítványtevő. Bárhogy " erőltetem iß a fantáziá­mat, csak gazdag gyárosok, te­hetős arisztokraták, kövér fő­papok sablonos képe jelenik meg a képzeletemben. Szemé­lyesen eddig egyetlen alapít­ványtevőt sem ismertem. Ma­gát az alapítvány fogalmát is az egyik lexikonban kellett megnéznem. Eszerint: „...olyan állandó jellegű vagyon, amely­nek tiszta jövedelme bizonyos meghatározott célra szolgál. Vannak egyházi és világi, köz- és magánalapítványok...” , Debulay Imre bácsi a nyug­díjasok örök foglalkozását űz­te, mikor rányitottam a kis családi ház kapuját: a kertben tett-vett. Előbb megmutatta a korán nyíló tavaszi virágokat — ha jól emlékszem, kökör­csint — amelyek három szín­ben is ott sütkéreztek a sovány márciusi napfényben, meg az alacsony oszlopra szerelt csapa­dékmérőt. Ez utóbbit illene ismernie minden Népújság­olvasónak, mert ennek segít­ségével készülnek havonként a „Milyen idő volt Szekszárdon?” című ismertetések. Mindezt csak pgy mellékesen tudtam meg. Más oka volt a látogatá­somnak: az alapítvány, melyet egy lakatosdinasztia emlékére létesített az öt Debulay fivér a szekszárdi szakmunkásképző intézetnél. Kelt: Germinai 8-án „Első számú lovasezred. Mi ezen ezred közigazgatási taná­csának tagjai igazoljuk, hogy Francois Dubouloy, Francois és Marie Petiot fia, aki 1773. áp­rilis 11-én Villers Vaudrey- ben Baürepaire kantonban, Saone et Loire megyében szü­letett a testület tagja és ott becsülettel és hűséggel szolgál mint vadász a negyedik év fructidor 20-a óta. Minek hi­teléül kiállítottuk ezen bizo­nyítványt, hogy felhasználtas- sék és érvényesíttessék ahol szükséges. Kelt Met?ben 8-ik év germinai 8-án Trachet s. k. Golet s. k. századparancsnok. — Láttam mint katonai biztos és az ezred gazdasági főnöke. Alitse s. k.” Forradalmi időkben állítot­ták ki ezt a bizonyítványt. A Francia Köztársaság 1792-ben történt kikiáltásától számított nyolcadik évben, a „kikelet­hónap” (amely március 21-től április 19-ig tartott) nyolcadik napján. Tulajdonosa, Francois Dubouloy azonban már nem sokáig szolgált Napóleon had­seregében, mert hamarosan — talán hadifogolyként — Bécs- be került. A császárvárosból pedig Szekszárdra jött, hogy mint az egyik bécsi cég alkal­mazottja felszerelje az új to­ronyórát az akkoriban épülő belvárosi templom tornyára. Aztán itt is maradt — végleg. A tüzes szemű sárközi me­nyecskék tetszettek-e meg ne­ki, vagy a szekszárdi vörös bor emlékeztette elhagyott ha­zájára, erről nem szól a csalá. di hagyomány. Legvalószínűbb­nek az látszik, hogy a szakmá­ját jól értő lakatosmesterre volt nagy szükség a lassan-lassan fejlődésnek induló Magyar- országon. Becsülték, megren­delésekkel látták el, ezt tanú­sítják a korabeli számlák. A régi vármegyeháza egyik­másik ajtaja talán még most is az általa készített sarok­vasakon forog. Francois Du­bouloy lakatosdinasztiát ala­pított. Ö még nem tudott ma­gyarul, második házasságából származó Antal fia már nem tudott franciául. Apáról fiúra szállt a szakma, a műhely, mígnem Debulay János 1971- ben bekövetkezett halálával Szekszárdon megszakadt a 167 éves lánc. A több mint másfél évszázad alatt mintegy két­száz inas szabadult Dubouloy- ból Debulayvá lett mesterek keze alól. Legtöbbjük az át­lagosnál jobb tudással sajátí­totta el a mesterséget, köztük voltak olyan „nevezetes” em­berek is, mint például a Négy- ökrös szekér Sass Erzsikéjének férje, vagy Kandó Kálmán munkatársa. „Iparmágnások" A régi Szekszárd egyik jó ismerője azt mondta, hogy va­lóságos „iparmágnások” vol­tak Debulayék. Az iparmágnás szót nem azért említette, mint­ha nagy lett volna a vagyon, a cég, hanem a jól elvégzett munkával kivívott rangra gon. dőlt. — Aki nálunk végzett, az tudott is — mondta Debulay Imre bácsi. — Igaz, apám, nagyapám megnézte, hogy kit vesz fel inasnak. A segédnek kötelessége volt a tanulók ok­tatása, és ez utóbbinak so­ha nem dirigálhatott a mester felesége. Apám mindig három dolgot tartott szem előtt: a szakma becsületét, a cég, az alkalmazottak érdekeit és az ipartestületi életet. Családi ha­gyomány volt nálunk az új, a modern iránti fogékonyság. Szekszárdon Antal öregapám­nak volt először lóvontatású, utána pedig gőzlokomotívos cséplőgépe. Apám a párizsi világkiállításról 1889-ben hoz­ta az első permetezőgépet — Mindössze annyit tudtam róluk, hogy rendkívül nagy tekintélyű a család — még­pedig szakmai oldalról — mondta Kaszás Imre, a szek­szárdi 505. sz. Ipari Szakmun­kásképző Intézet igazgatója, miután szemrevételeztük az igazgatói iroda falán azt a szép Kossuth-képet, amelyet ugyancsak Debulayék ajándé­koztak az iskolának. — Több szempontból is tetszik nekem ez az alapítványtevés. Ma, amikor a családi történet is­merete maximálisan a nagy­szülőkig terjed, akad valaki, aki tisztelettel néz az őseire, mégpedig a kétkezi munkát végző lakatosősökre. Van egy család, ahol nem a kutyabőrt, a címert keresik — erre is volt példa bőségesen a két világháború között —, hanem a fizikai munkát becsülik. Ugyanezek az idős emberek a fiatalokra gondolnak, és a csa­lád emlékének továbbélését a szakmához kötik. Elvégre más­ra is felhasználhatták volna — Igen, igen, a leszámolás mint indíték, mindig visszatér a peranyagokban, de ez nem kizárólag a fiatalkorúnkra jel­lemző, minden korosztálynál megtalálható. Ebből pedig az következik, hogy a bűnösségül, dat sokaknál hiányzik. — És azt hajtogatják örök­ké, ők már úgyis elrontották az életüket, meg hogy az élet annyira rövid, nem lehet új­ra kezdeni, ha egyszer elrontja az ember. Ebben lehet is va­lami, mert akik a börtönből, vagy akár csak a javítóból jönnek, azokra is görbén néz mindenki. Könnyen odavág­ják, hogy börtöntöltelék hiába akar megjavulni, nem hiszik el neki. A végén aztán olyat tesz, hogy maga is megbánja. Olyanná válik, mint a kerge­kóros birka, csak forog maga körül. Ezt még nagyapától hallottam, kiskoromban min­dig odavittek nyaralni. — Melyik vidéken éltek a nagyszülei? Kapelláró megnevezte a Du­na—Tisza közi falut. — Én is arról a környékről indultam el — nézett rá Pet- terson —, az apám hajós volt. Elment tavasszal, ősz lett mi­re hazatért. Ha jókedvében volt, arról mesélgetett merre járt, folyókról, tengerekről be­szélt, messzi városokról, ten­geri viharokról, amikor a hul­lámok átcsapnak a fedélzeten azt a tízezer forintot — mond­juk egy parádés síremlék meg- építtetésére. Ugyanakkor szívet melengető az a szerénység, amellyel náluk találkoztam: eredetileg úgy gondolták, hogy az alapítvány összege kb. ti­zenkét év alatt elfogy, akkor megszűnik az alapítvány is. Javaslatunk szerint viszont — ezt ők is elfogadták — nem nyúlunk a tőkéhez. Intézeti alapból egészítjük ki az évi 500 forint kamatot 1000 forint, ra — így adózunk tisztelettel az alapítók emlékének. Az elnök meghatódik Az intézet vezetői tulajdon­képpen nem is a pénzt, ha­nem a szakma megbecsülését tartják elsődlegesnek, ezért ha. tározták el, hogy az összeggel együtt minden tanév végén plakettet is átadnak az arra érdemes végzős szerkezet­lakatosnak. Az idősebbek, vagy talán még a középkorúak is emlé­kezhetnek arra, hogy régeb­ben divat volt a különböző alapítványok révén, főleg a gimnazisták támogatása, de egy-egy tehetősebb iparos a tanoncokat is jutalmazta. A Debulay-alapítvány kapcsán felvetődött: jó lenne ezt a „di­vatot” újjáéleszteni, hiszen ma is vannak „tehetősebb” embe­rek, akik jóformán észre sem vennék, ha a néhány takarék­és az embernek meg kell ka­paszkodni, le ne sodorja az áradat, mert akkor hiába vár­ják odahaza az övéi. ö min­dig meg tudott kapaszkodni, büszke is volt erre a maga módján, bár a dicsekvés nem volt természete. Most is látom, amint egy-egy ilyen hosszú út­ról hazatér, átfogja anyámat, szegényt, mintha soha többé nem akarná elengedni, mi pe­dig állunk ott megszeppenve, nézzük, miért könnyezik az anyánk, hát a nagy várakozás miatt, amely így oldódott ben­ne. Készített aztán fürdővizet, megmosta az apám hátát, erős, jó mozdulatokkal, ahogy a miénket szokta. Olyan jó csönd volt nálunk tavaszig, muzsikás csönd, mert apám­nak volt egy kis rossz harmo­nikája, esténként sokszor elő­vette, nótázgatott, elénekelte a régi nótákat, meg amiket messze földről hozott, az úja­kat. Átjöttek néha a szomszé­dok is, mert mi haragba nem voltunk senkivel, amíg fiata­lok voltak, táncra is kereked­tek. Most, hogy már felettem is eljár lassan az idő, egyre jobban tudom tisztelni az apámat, a sok küszködéséért ott a vizek felett, meg azért is, hogy mindig, akármilyen messziről hazatalált és jött, mihelyt jöhetett. — Él még az édesapja Pet- terson úr? — Nem, nem él már sze­gény, holott a korát tekintve könyvük egyikéről pár ezer forintot hasonló célra átutal­nának. Szép lenne. Annál is inkább, mert ezeknek a tehe­tősebb embereknek többsége egykor ugyancsak szegény ta­nulóként koptatta a közép­iskolák padjait, vagy éppen a marógép, az esztergapad mel­lől „emelték ki”. Kaszás Imre — bizonyára némi „hátsó gondolattal” — a Debulay-alapítvány históriáját elmondta az egyik ipari szö­vetkezet elnökének. Az elnök elolvasta az alapítványlevelet, aztán a dolog nagyszerűségén meghatódva éppen csak hogy ki tudta mondani: — „Ebbe mi is beszállunk!” — Azóta másik két szövetkezet is je­lentkezett, de előfordulhat^ hogy többen lesznek. — Tudja, manapság nagy divat az osztrák tapéta. Hát éa jobban szeretném, ha az iro-* dám falát tapéta helyett ala-> pítványlevelek borítanák —« mondta Kaszás Imre, de azt is hozzátette, mindez túl szép lenne ahhoz, hogy igaz legyen. Kuriózumnak számít Debua layék elhatározása — egyelő«; re. Mégis megvan a remény arra, hogy ezzel a szép gesz­tussal egy új hagyományt te-; remtettek és a szövetkezetek^ vállalatok — sőt talán még a magánszemélyek is — fel­figyelnek a kezdeményezésre, „leteszik a garast”. Uj hagyó-; mány van születőben, még­pedig : munkáshagyomány, amellyel az idősebb generáció legszemléletesebben bizonyít­hatja: bizalommal tekint az utána jövőre. élhetne még: De az történt vele, ami sok emberrel elő­fordul a hajóséletben, átfázott egyszer nagyon, attól kezdve mindig betegeskedett. Hosszú utakra nem is járt többé az­után, rövidültek, mindig kur­tábbak lettek az útjai, hiába bizakodott, majd meggyógyul, erőre kap megint, az nem le­het, hogy többé net. lássa a tengert. Pedig hát nem látta szegény soha többé. És — mi­vel a nyugdíjkortól még mesz- sze volt, meg a pénz is kellett a családnak, az állások közt se nagyon lehetett válogatni, meg kellett érnie a legna­gyobb csúfságot, ami hajósem­bert érhet: állóhajóra tették. Bizonyára láttál már állóhajót Kapelláró, folyók mentén, hol­mi kavicskotró, sóderkiterme­lő helyeken állnak az állóha­jók — magyarázta Petterson, észre sem véve, hogy tege- zésre vált át. — Kérdezgettem tőle, mert mifelénk ilyen hajó nem volt látható, mondaná el, miféle szolgálat az, amikor semerre sem mozdul a hajó, azt felelte, börtön az fiam, ha­jósok börtöne. Nem mondom, ha erősen nézem a folyó vi­zét, látom a sodrását, olyan érzésem támad, mintha vala­merre haladnánk, dehát me­se ez, még vígasztalásnak se jó. így történt, hogy apám végképp elunta az életét, el is temettük nemsokára, tőlem megkérdezték, akarok-e hajós lenni, a mi családunk afféle hajósdinasztia volt, de én nem­mel feleltem, mert nem akar­tam, hogy a végén állóhajóra tegyenek át, nem akartam az apám sorsára jutni, más pá­lyát választottam magamnak. (Folytatjuk) A SZEKSZÁRDI SZABÓ SZÖVETKEZET TOLNAI TELEP­HELYÉRE, kétműszakos munkaidővel, konfekciós varrónői munkakörbe, női dolgozókat felvesz. Egy hónap betanulási Időt biztosí­tunk, melyre órabért fizetünk. Jelentkezni lehet a telepveze­tőnél Tolna, Marx Károly u. 136. sz. alatt. (107) A KPM Közúti Igazgatóság Szekszárd 1973. április 5-től 25-ig útpadka-permetezést végez ERŐS MÉREGGEL az alábbi útvonalakon: 55-ös, 56-os, 61-es, 63-as, 65-ös, 6-os Dunaszentgyörgy—Szekszárd, Hőgyész—Dombóvár és a dom- bori bekötő úton. A fenti útvonalakon a LEGELTETÉS ÉS FÜKASZÄLÄS 1973. június 1-ig TILOS ÉS VESZÉLYES. (137) GYURICZA MIHÁLY Imre László : Két év nyolc hónap 14.

Next

/
Thumbnails
Contents