Tolna Megyei Népújság, 1973. április (23. évfolyam, 77-100. szám)
1973-04-30 / l00. szám
/ JUHÁSZ GYULA: MÁJUS ÜNNEPE A hatalom kiadta a parancsot: Ne legyen ünnep május elsején! Zászló ne lengjen és ének ne zengjen, Csak robotoljon csöndben a remény! És jött a május. Ezer orgonának Lila bugája búgott, a napon Minden bokor virágba öltözött fel És a paréj is megnőtt szabadon. Mint győzedelmi zászló, égbe lendült A jegenye s ezer pacsirtadal Hirdette boldogan és büszkeséggel, Hogy itt a május és a diadal! A nap bíborban hunyt el, a vizekben Millió élet nászdalt remegett, Míg a világ világ, még soha senki Nem készített ennél szebb ünnepet! HÉRA ZOLTÁN: KELTEQETŐ (Váci Mihály ébresztése) Az égbolt borult rád? hétalvó, meddig alszol? Ágyadat otthagyhatnád. Benőtt a fű már, sebeid lelegelte, jöhetnél új arccal immár. Öröködbe a semmi ült, pókszálon cipekedve — jó volna ám, ha visszatalálnál. Látogatsz éjjel, jössz, beszélsz, s fosztasz is széjjel. Jöhetnél egyszer napvilágnál. Sürül az élet, minden megéled, pihe pihen, virágon virág. Rád tülekednek, rád petéznek, jó volna ám, ha megmozdulnál. Leszálltál, nyugszol, úgy maradsz — csörgik a szarkák a tónál. Jó volna ám, ha odacsapnál. K. Pausitovszkij: Valósággal kétségbe estünk. Sehogy se tudtuk, hogyan csíp. jük el ezt a rőt dögöt! Kirabolt bennünket minden éjjel. Olyan ügyesen bújt el, hogy egyikünknek sem sikerült fölfedeznie. Csak egy hét múlva derült ki — végre-valahára —, hogy a macskának tépett fülei vannak, és hosszú farkából is hiányzik egy darab. Mondom, ilyen volt ez a macska, aki lelkiismeretének utolsó maradékát is elvesztette már — a csavargó gazember! Ezért, no meg különösen a villogó szeme miatt Csórónak neveztük el. Mindent lopott: halat, tejfölt, vajat, kenyeret. Sőt, egyszer a kamrában szétszabdalt egy konzervdobozt, amelyben gilisztákat tartottunk. Nem ette meg őket. de a szétrombolt doboz köré odasereglettek a tyúkok és egész gilisztakészletünket felfalták. S mikorra elérkezett a te- temrehívás ideje, a tyúkok kinn feküdtek a napon és nyögtek. Mi! körülöttük ténfe- regtünk átkozódva — no, de a halászatnak már befellegzett. Majd egy hónapba is beletelteit. amíg a rőt macska nyomára akadtunk. A falusi gyerekek segítettek nekünk. Egy szép napon lélek- ezakadva vágtattak be hozzánk, hogy Csóró hajnalban átviharzott a veteményesen, fogai közt egy sügéres hordócskával. Lerohantunk a pincébe és felfedeztük, hogy a kis hordó bizony eltűnt. Tíz kövér sügér volt benne, azok, amiket a holtágban fogtunk. Ez már nem is tolvajlás volt, hanem rablás. Rablás — fényes nappal. Megesküdtünk, hogy elfogjuk a macskát, meg. lakói gaztetteiért. Rajta is kaptuk még aznap reggel. Az asztalról elcsent egy jó darab májashurkát és felmászott vele egy nyírfára. Elkezdtük rázni a fát. Csóró elejtette a hurkát és az ép-, pan Ruvim fejebúbjára esett. A macska fentről vadul méregetett bennünket és fenyege. tőén berzenkedett. De mivel nem volt számára menekvés, kétségbeesett lépésre szánta el magát. Félelmetes fúvással levetette magát a nyírfáról, a földre vágódott, felpattant, mint egy gumilabda és hajrá! — a ház felé ira. mód ott'! A mi házunk meglehetősen kicsi. Elhagyott,' isten háta mögötti kert közepén áll. Éjszakánként mindig felébresztett bennünket a vadalmák koppá, nása, amint az ágakról a deszkatetőre potyogtak. A házikóban horgászszerszámok, körték, almák, száraz levelek hevertek szerte-széjjel Csak háltunk benne. Egész nap, kora reggeltől késő escig a megszámlálhatatlanul sok patak meg tavacska mellett lebzseltünk. Halásztunk, tábortü. zet gyújtottunk a partmenti csalitosban. Hogy a nagy tóhoz érjünk, apró ösvényt kellett kitaposnunk a magas, dús fűben. A virágok pártakoronái fejünk felett himbálóztak, sárga virágporral szórták be vál„ lunkat. Estefelé értünk haza: fáradtan, napégetten, vadrózsáktól összeszurkálva cipeltük haza az ezüstszínű halak csomóit és minden alkalommal a rőt kandúr kalandozásairól szóló történetek fogadtak minket. No, de végül is rajtavesztett. Bemászott a kazán egyik búvólyukába, a ház alá. Innen pedig nem volt más kiút. A nyílást elzártuk egy halászhálóval, és vártunk. De a kandúr csak nem jött. Mérgesen fútt. mint valamely földalatti szellem, fújt csak ránk szüntelen, lankadatlan dühhel s anélkül, hogy akár egy csöppet is kifáradt volna. Elmúlt egy óra, kettő, három... Már régen le kellett volna feküdnünk aludni, de ő még mindig fújt, tombolt a kazánház alatt, s mi már-már végére értünk türelmünknek. Ekkor végre elhívtuk Ljony- kát. a község cipészének fiát. Ljonyka faluszerte híres volt rettenthetetlen bátorságáról és talpraesettségéről: rábíztuk, csalja ki valahogyan a macskát a ház alól. Ljonyka vett egy selyem horogzsineget és rácsomózta egy napközben fogott koncér farkára, majd behajította a halat a búvólyukon át a föld alá. A fúvásnak végeszakadt, szilaj ropogtatást hallottunk — a kandúr megragadta a hal fejét. Ráharapott halálos harapással. Ljonyka pedig lassan elkezdte húzni a zsineget kifelé. Csóró eltökélten szegült szembe, de Ljonyka erősebb volt, no meg a macska semmi áron sem akarta elereszteni az ízletes ajándékzsákmányt. Egy perc múlva a nyílás száján kibukkant a macska feje: fogai között a koncért szorította. Ljonyka felkapta Csórót a gallérjánál fogva, s felemelte a földről. Először vettük szemügyre, amúgy istenigazából. A kandúr lesúnyta a szemét, fülét feszesen szorította a koponyájához, a farkát behúzta. A rablások ellenére, bizony vézna volt ez a tűzvörös, sárgafoltos csavargó. Ruvim nézte, hosszasan nézegette. majd némi töprengés után megkérdezte: — No és ... most mi legyen vele? — Verjük meg — mondtam én. — Nem használ — felelte Ljonyka. — Már gyerekkora óta ilyen a jelleme. Inkább adjatok neki egyszer enni, rendesen. A macska várt, behunyt szemmel. Megfogadtuk a tanácsot, bevonszoltuk Csórót a kamrába és pompásan megvacsoráztat- tuk: adtunk neki disznósültpecsenyét sügér-kocsonyát, túróslepényt és teífelt. A macska több mint egy óra hosszat falatozott. Ugv jóllakott, hogy ingadozva jött ki a kamrából, a küszöbre heve- redett, pimasz tekintettel nézegetett bennünket és az alacsonyabban égő csillagokat. Megmosakodott, sokáig prüsz. költ, aztán mereven feltartott fejjel hengergőzni kezdett. Ez biztosan annyit jelent, how meg van elégedve — gondoltuk. De már féltünk is, hogy ledörzsöli a szőrt a tarkójáról. Aztán a hátára penderült, elkapta a farkát és azt harap- dálta: köpött egyet s a kemencéhez vonult, elnyúlt rajta és dorombolt békésen. Attól kezdve hozzánk szokott, együtt lakott velünk — és nem is fosztogatott többé. Sőt, már másnap reggel páratlanul nemes cselekedetet hajtott végre. A tyúkok felmásztak a kerti asztalra és nagy tolakodás, karattyolás közepette nekiláttak szedegetni a pohánkakásából. A macska a méltatlankodástól remegve, hozzájuk lopakodott, és éles csatakiáltással az asztalon termett. A tyúkok kétségbeesetten sopánkodtak, és leröppentek. Feldöntötték a tejesköcsögöt és tollaikat hullajt- va kiinaltak a kertből. Elöl sűrű csuklások között, egy ostoba, hosszú lábú kakas szedte a lábát, bizonyos Kaját nevezetű. A kandúr három lábon vetette magát utána, a negyedikkel meg püfölte Kaját hátát. Csak úgy repült a kakasról a toll meg a pihe. És ben- sejében minden ütésre valami puffant, kongott — mintha a macska gumikarddal csapdosta volna. A kakas ezután révetegen feküdt egy darabig, szemeit forgatta és halkan nyögdécselt. Leöntöttük hideg vízzel — erre szépen felocsúdott. Ettől fogva a szárnyasok sem mertek rossz fát tenni a tűzre. Meglátják a kandúrt és máris kotkodácsolva, lökdösődve isz_ kolnak... A kandúr pedig úgy jár-kel a házban és a kertben föl s alá, mintha ő volna a gazda, de legalábbis az ispán. Vagy az éjjeliőr. Fejét a lábunkhoz dörzsöli. Vigyázni kell vele, mert a nadrág szárán vörös szőrcsomókat hagy. Egyébként nem is hívjuk többé Csórónak. Milicistánatí kereszteltük át. Ruvimnak ugyan némi kételyei vannak: mi azonban egészen biztosra vesszük, hogy a milicia nem veszi zokon. Friiz Woíruba, a neves osztrák szobrászművész kiállítása a Műcsarnokban nyílt meg. (Fordította: Raáb György) Pakisztáni cigaretta A férfi vásárolt egy csomag pakisztáni cigarettát. Valaki ajánlotta, hogy jó és most szerette volna kipróbálni. Amikor kijött a trafikból, eszébe villant, hogy tulajdonképpen mit tud ő Pakisztánról? Egyáltalán, hol van Pakisztán. — Tanár úr kérem, Pakisztán... Pakisztán, tanár úr kérem. .. Törni kezdte a fejét, mint nagyon régen a gimnáziumban, ha Csorba tanár úr Felszólította. Szinte most 1» maga előtt látta a tanár szemüveges arcát, ahogy kopog a ceruzával az osztálykönyvön. De súgni, most senki sem súgott. Közömbös járókelők siettek el mellette és furcsa lett volna, ha valakit megszólít, hogy beszéljen neki Pakisztánról. Megállt egy virágüzlet kirakata előtt. Nézte a virágokat és közben erősen gondolkozott. Pakisztán! Szép neve van. Dallamos. Annyiszor hallotta a tévében is, meg a rá- dióoan. Az újságokban is átfutott rajta a szeme. Dehát csak ennyi...?! Szégyenkezve bámulta a virágokat. Próbálta elképzelni, milyen virágok lehetnek abban a Hollamos nevű országban. Milyenek a fák? Milyen nemzeti ételeik vannak? Milyenek a népdalaik? Á költészetük? A zenéjük? Hogy nevezik a fővárost? És egyáltalán, hol van Pakisztán? Csak a nevét tudná egy országnak. .. semmi mást, csak a nevét?! Hegedűs néni jutott eszébe. A szomszédban lakott, otthon a faluban. Hat elemit végzett parasztasszony volt és fejből tudta az egész térképet. Gyermekkorában jobban csodálta, mint a mostani srácok az űrhajót. Heged "s néninek egyszerűen nem lehetett clyan földrajzi kérdést feltenni, amit ne tudott volna. Pedig gyakran akarták zavarba hozni, üe ő mindig pontosan vaiaszolt. Akár egy fejszámolóművész a számtani feladványok- io. — Hegedűs néni, hol van Pakisztán? És hol van Hegedűs néni? És hol van a diákkor, amikor még meg is lehetett bukni ebből? Elővette a cigarettát. Nézegette a feliratot, mintha ezáltal akarna nyomára akadni egy országnak. Aztán rágyújtott. De valahogy keserűnek érez'e az első szippantást. Pedig a cigaretta csakugyan ió voit. TÓTH—MÁTÉ MliíLÓŰ
